Robert Merle - Üvegfal mögött

Az előző bejegyzéseim egyikében viszonylag hossza foglalkoztam Alberto Moravia ismertségének, népszerűségének feltehető okaival, történelmi, kultúrpolitikai hátterével. Amit az olasz íróról írtam, az nagyjából igaz Robert Merlére is: Kommunista volt, eurókummunista, és mint ilyen, a magyar kultúrpolitikai számára társutas, ugyanakkor írói munkásságát politikai hovatartozásától függetlenül elismerés övezte. Így könyveit a szocializmus éveiben, Moravia regényeihez hasonlóan ma már csillagászatinak számító példányszámban nyomták, ill. adták el.

Merle írásainak témái azonban jelentősen eltérnek a Moraviánál megszokottaktól. Míg az olasz író műveinek középpontjában a lélek, az irracionális magatartásra sarkalló „belső hang” áll, addig Merle legismertebb műveiben a társadalmi hierarchiák kialakulásával, annak tulajdonságaival, a csoportdinamika működésével foglalkozik, csak, hogy néhány, bizonyára sokak által ismert címet említsek: „Malevil”, „Madrapur”, „Védett férfiak”, „Állati elme” (Kiváló könyvek, egyiket-másikat szeretném majd a jövőben bemutatni.). Merlének-Moraviától eltérően - vannak nyíltan politizáló művei is, mind pl. a „Moncada”, a kubai forradalom első szakaszáról, Fidel Castro életéről.

Az „Üvegfal mögött” minden bizonnyal Merle kevésbé ismert írásai közé tartozik; történetének középpontjában az 1968-as párizsi diáklázadás áll. Ezt olvasva a borítón, Magyarországon sokan bizonyára rögvest le is teszik a könyvet. A reakció némiképp érthető, de magyarázatot igényel: Nyugat-Európában (Különböző intenzitással ugyan, de a Lajtán túl minden országban voltak diákmozgalmak, a ’60-as, ’70-es években) ezen évek eseményei a ma ötven felettiek életének fontos részét képezik, aki átélte ezeket az éveket, nem maradhatott közömbös a történések iránt. (Tapasztalatból tudom, hogy Németországban ebből a korosztályból nincs olyan, akinek nem fűződne személyes emléke például a vietnámi-háború elleni tüntetésekhez.). Bár 1968 a béketáborban is történelmi eseménynek számított, és van is egyfajta összefüggés a prágai tavasz és a diákmozgalmak között, hiszen mindkettő a több szabadságról, a fennálló rend megváltoztatásáról szólt, a különbségek mégis jelentősek: míg a csehek egy emberarcú, demokratikus szocializmus kívántak, addig a nyugat-európai fiatalok szélsőségesebbnél-szélsőségesebb baloldali irányzatoknak követői voltak. Így azok, akik ezt az időszakot a vasfüggöny mögött élték meg, vagy akik később születtek bele a létező szocializmusba, leginkább úgy tekintenek a ’68-as nyugat-európai eseményekre, mint a történelem egy már lezárt fejezetére, amely nagyon távoli, kevés köze van a mához.

Robert Merle

A diákmozgalmak azonban nincsenek olyan távol napjainktól, mint azt elsőre gondolnánk; a mai nyugat-európai liberális demokráciák, toleráns társadalmak gyökere - többek között - 1968-ra nyúlik vissza. Az európai demokráciák a világháború után társadalmi kérdésekben ma már elképzelhetetlenül konzervatívak voltak, sok értelemben konzervatívabbak a szocialista országoknál. Csak, hogy két példát említsek: A ’60-as évek végéig a homoszexualitás a legtöbb nyugat-európai országban bűncselekménynek számított (kivétel például Franciaország, ahol Merle élt és alkotott, és ahol 1791 (!) óta megengedett); a nők egyenjogúsága legfeljebb a törvényekben, vagy még ott se létezett, hisz például Németországban a házas nők munkába állásához férjük írásbeli engedélyére volt szükség; de ugyanitt a kerítés bűncselekményét valósította meg, aki nem házas pároknak szobát, vagy lakást adott bérbe. Többek között ez ellen a bigott konzervativizmus ellen lázadt a fiatalság, nem tudta elfogadni, hogy egy olyan generáció, aki az emberiség történetének legvéresebb háborújába taszította a világot, morális mércét szabjon. Bár a diákmozgalom a ’70-es évek végére fokozatosan lecsendesedett, a követelések azonban nagyrészt megvalósultak; főleg a nők, és a szexuális kisebbségek helyzete javult számottevően. A ’90-es évektől a ’68-as nemzedék meghatározó figurái - miután tarthatatlan szélsőbaloldali nézeteiktől eltávolodtak – számos országban politikai döntéshozóvá váltak (Pl.: Joschka Fischer, vagy Daniel Cohn-Bendit, aki feltűnik az „Üvegfal mögött”-ben is).

Az „Üvegfal mögött” egy nap, 1968. március 22-e eseményeit dolgozza fel, amikor a nanterre-i egyetem (jelentős egyetem a párizsi agglomerációban) diákjai elfoglalták a dékáni hivatal irodaházát, amivel kezedét vette a zavargások legforróbb szakasza. Nem kell megijedni, a könyvben a nem az események aprólékos, kronologikus leírását találjuk, sokkal inkább embereket ismerhetünk meg, akik a kor meghatározó társadalmi csoportjait hivatottak reprezentálni, az „ostrom” története csak egyfajta háttérként szolgál. Ehhez igazodva a könyv szerkezete mozaikos, Merle nagyjából egy tucat szereplővel dolgozik, akik a nap folyamán részben keresztezik egymás útjait, részben szorosabb kapcsolatba kerülnek egymással, de akad olyan is, aki mindvégig elszigetelt marad; egy színházban megszokott barokkos, össznépi zárójelenetre tehát ne számítsunk, de ez nem is illene a mű, a kor hangulatához.

A francia kiadás

Merlének nagyon jól sikeréül megjelenítenie a szereplők között feszülő személyes, és ideológiai ellentéteket, melyek az egész korszakot áthatották, sokszor a nélkül, hogy az érintettek számára látatóvá váltak volna. Így:

• Bár a diákság hangadói a munkásosztályt éltetik, és a még részben épülő egyetemen több száz munkás tölti mindennapjait a sok ezer hallgatóval, ennek ellenére semmifajta kapcsolat nem alakul ki a két csoport között. Így amikor az egyik hallgató a véletlen folytán megismerkedik egy algériai munkással, kommunikálni is alig tudnak egymással, a bizalmatlanság tapintható, a párbeszédben beálló kínos hallgatások sokat mondóak.

• A leginkább kizsákmányolt, és a fiatalság által megmenteni akart (bevándorló) munkások, nem vágynak másra, mint a hallgatók által gyűlölt konzervatív társadalmi rendbe beilleszkedni, annak hierarchiájában legalább valamelyest feljebb kapaszkodni; a lázadást úri huncutságnak tartják.

• A marxizmust a leghangosabban hirdető diákok sokszor a kiváltságos osztály sarjai, akik egyetemi életüket a busás szülői apanázsból finanszírozzák.

• A szavakban a nemek közötti egyenlőséget hirdető diákvezérek a magánéletben ugyanolyan macsók, ugyanúgy leértékelik a nőket, mint leküzdeni akart atyáik.

• Bár a lázadó diákság az érzelmeket, a klasszikus párkapcsolatot kispolgári csökevénynek aposztrofálják, a gondolataik mégis sokszor e körül forognak, ilyenkor a marxista forradalom is elveszti jelentőségét.

• A diákság az oktatókra, kivétel nélkül, mint ellenségekre tekintenek, a tanársegédek azonban sokkal inkább a diáksággal szimpatizálnak, mint pökhendi főnökeikkel.

• Bár a diákság forradalmi módon szeretné megváltoztatni az egész társadalmat, azonban még a legapróbb dolgokban sem tud közös nevezőre jutni, a mozgalom néhány tucat taggal bíró „csoportocskák” tömegéből áll, akik a legtöbb energiát egymás diszkreditálására fordítják.

A könyv összességében egy nagyon érdekes tablót fest, melyen a ’68-as események minden releváns szereplője felbukkan, így segít jobban megérteni a korszakot. Külön elismerést érdemel, hogy bár Merle életrajzából tudható, hogy szimpatizált a diákmozgalommal (Az események idején tanársegéd volt a nanterre-i egyetemen), mégsem riad vissza attól, hogy annak hibáiról, ellentmondásairól kendőzetlenül írjon, akár egy egész regény is. Ez teszi igazán nagy íróvá.  

Párizsban, az Ile Saint-Louis-on, Merle regényét olvasva. Stílszerűbben, aligha lehetséges. Ráadásul Saint-Germain felé utazva az elővárosi vonat - nagy meglepetésemre - áthaladt Nanterre-en, így volt alkalmam a dékáni hivatal "megostromolt" toronyépületét is élőben látni.   

Legutóbb kiadta: Európa, 2005

Első magyar kiadás: Európa, 1984

524 oldal, 2375 Ft

Petrus Szabolcs

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!