Massimo Carlotto egyike a legizgalmasabb kortárs krimi szerzőknek. Könyveinek bemutatása előtt elengedhetetlen néhány szót ejteni az író önmagában is lebilincselő életéről: Carlotto már azelőtt ismert volt Itáliában, hogy írni kezdett volna. 1976-ban Padovában holtan találtak egy diáklányt; nem sokkal később Carlotto lett a gyilkosság első számú gyanúsítottja. A bíróság első fokon felmentette, de másodfokon 18 év szabadságvesztésre ítélték. Az ítélethirdetés után külföldre, először Párizsba, majd Mexikóba szökött, ahol ötévnyi bujkálás után elfogták, és kiadták Olaszországnak. Néhány évvel később, 1989-ben a Legfelsőbb Bíróság perújítást rendelt el ügyében. A következő években egymás után születtek az ellentmondó ítéletek: 11 eljárást folytattak le, 50 szakértő adott véleményt, 86 bíró ítélkezett, és mindezek alatt Carlotto hat esztendőt töltött börtönben. Az eljárást a média folyamatosan napirenden tartotta, személye polarizálta a közvéleményt, tüntetéseket és aláírásgyűjtéseket szerveztek mellette és ellene is. Az utca nyomása végül olyan mértékű lett, az olasz igazságszolgáltatás jó híre, ha ugyan volt neki, olyannyira károsodott, hogy 1993-ban az Olasz Köztársaság elnöke kegyelemben részesítette Carlottot, és ezzel lezárta a 15 éves jogi procedúrát.
Ez az eset nem egyedi; Olaszországban nem ismeretlenek az évekig húzódó büntetőjogi eljárások, egymásnak ellentmondó ítéletekkel, amelyek végére az olasz igazságszolgáltatás képtelen pontot tenni. Az elmúlt években a szintén emberöléssel vádolt, elítélt, majd felmentett amerikai diáklány, Amanda Knox ügye járta be a világsajtót.
Massimo Carlotto nem sokkal szabadulása után regényírásba kezdett; először bujkálása történetét tárta az olvasók elé („Il fuggiasco”, németül „Der Flüchtling”). A könyv bemutatja a szökés kronológiáját, az átélt kalandokat, de középpontjában a psziché, a lélek állnak, szerzőnk leírja, hogyan emészti fel az embert az éveken át tartó bujkálás, a személyazonosság cseréje, a mélyebb emberi kapcsolatok hiánya, az állandó gyanakvás.
A következő években legalább egy tucat bűnügyi jellegű regény látott napvilágot az olasz szerző tollából. Közös elemük a korrupt, vagy sokszor csak pancser olasz igazságszolgáltatás és bűnüldöző szervek bemutatása, a szökésben lévő főszereplő, aki hamis személyazonossággal próbál új életet kezdeni, de korábbi bűnei, bűntársai utolérik; valamint annak leírása, miként lehet egy hosszú szabadságvesztést épp ésszel elviselni. Mindezek olyan témák, melyekről Massimo Carlottonak személyes tapasztalata van, és ez érződik is a regény minden során; egy különlegesség a krimi szerzők világában. Ellenpéldát is említhetek: én nem vagyok oda a mostanában nagyon népszerű, a kritika által ünnepelt skandináv krimikért. Nem csak azért, mert hangulatuk, történeteik borzasztó nyomasztóak, hanem elsősorban, mert hiába ír a legtöbb skandináv szerző jó stílusban, fordulatos történeteket, nyilvánvaló, hogy ezek a svéd, norvég, vagy épp dán valósággal köszönőviszonyban sincsenek. Ha ugyanis Nesbø, Mankell és társai köteteinek valóságalapja lenne, akkor a svéd tajgán több pszichopata bérgyilkos szaladgálna, mint rénszarvas…
Massimo Carlotto regényeinek egy további visszatérő eleme, hogy a szerző majd’ minden karaktere gonosz. Ilyen természetesen a bűnöző, a korrupt nyomozó és börtönőr, de megátalkodott az áldozat is, akit csak a bosszú fűt, és rendszerint maga is kegyetlen bűnelkövetővé válik. Bár valamelyest minden szereplő motivációja érthető, azonosulni rend-szerint egyikükkel sem lehet, az olasz szerző regényeiben nincsenek szerethető figurák, kötetei emiatt is egyedülállóak.
Néhány mondatban Carlotto legjobb regényeiről:
„Arrivederci amore, ciao”, „Pá, szerelmem”, 2001: A főszereplő egy vádalku után a börtönből szabadult ex-terrorista, aki egy észak-olasz kisvárosban próbál új, törvénytisztelő életet kezdeni; éttermet nyit, a társasági élet része lesz, barátokat, barátnőt, sőt menyasszonyt szerez. Azonban hamar megszületik benne a felismerés, hogy világunkban a jók nem boldogulnak, márpedig ő egyről a kettőre akar jutni. A főhős megnyerő, környezete számára szimpatikusnak ható ember, aki azonban minden érzelmet kizár életéből, velejéig gonosz, de ez senkinek, saját menyasszonyának sem tűnik fel. Carlotto talán legjobb könyve.
„Wo die Zitronen blühen”, „Nordest”, „Észak-kelet”, 2005: Ahogy az olasz cím utal rá, Itália észak-keleti részén játszódik a történet, a Milánó-Verona-Velence háromszögben, ahol az olasz GDP jelentékeny részét előállítják (Ezt nem kevés, ne feledjük, Olaszország a világ kilencedik legnagyobb gazdasága!). A regény középpontjában egy jómódú család áll, tagjai, ha saját érdekeik érvényesítéséről van szó, nem ismernek korlátokat. A kisvárosban, és környékén, ahol élnek, s a gazdasági életet meghatározzák, azt tesznek, amit akarnak, morál, emberélet, környezetvédelem nem számítanak, minden tettük büntetlen marad.
„Ich vertraue dir”, „Mi fido di te”, „Bízom benned”, 2007: A szardíniai főhős az élelmiszermaffia oszlopos tagja, és mint ilyen tudja, vagy legalább is tudni véli, hogy majd’ minden élelmiszer, amit az üzletekben árulnak, éttermekben felszolgálnak, méreg (ez visszatérő gondolat Carlotto köteteiben, az író a való életben is az egészséges táplálkozás, bio-étkezés nagy szószólója). A maffiózó saját egészségét nem akarja rombolni, ezért éttermet nyit, ahol csak garantáltan minőségi alapanyagokat használnak fel. Félelme a rossz minőségű ételektől mániákussá válik, saját éttermén kívül nem hajlandó sehol enni, inni. Gondjait tovább tetézi, hogy egy másik, igaz más üzletágban tevékenykedő maffiózó feleségével kerül intim viszonyba. A két férfi között megindul az életre, halálra menő harc, de vajon ki kerül ki győztesen? Izgalmas, fordulatos regény, csak remélni tudom, hogy az élelmiszeriparról festett kép fikció.
„Die Marseille-Connection“, „Respiro corto”, "A marseillei kapcsolat", 2012: Egy mind nyelvezetében, mind képeiben durva regény a marseille-i kábítószerkereskedők kegyetlen világáról. Benn van a könyvben minden, ami a kábítószerhez kapcsolódik: piti dílerek, nincstelen junkiek, nagymenő drogbárók, korrupt rendőrök, nemzetközi összefonódások. Egy fájdalmasan realisztikus regény.
"Bandietenliebe", "L'Amore del bandito", "Szerelmes bűnözők", 2009: De kár, hogy ez nem jut el a magyar olvasókhoz! – járt a fejemben, miközben Carlotto új regényét olvastam. Ez a kötet megerősített: korunk egyik legbriliánsabb krimiírójáról van szó. A történet pörög, de nem pörög túl, nem lesz akcióvígjáték a krimiből. A szereplők, az események életszerűek, nincsenek nagyon jók és nagyon gonoszok, csak hús-vér emberek. Ennek a történet a középpontjában a szerelem, jobban mondva a szerelemféltés áll. Bűnözők állnak egymáson bosszút, a nőiket, és persze az egójukat ért sérelmek miatt. Az erőszak erőszakot szül, igazi ördögi kör kerekedik. És persze nem marad el a társadalomkritika. Ez esetben a képmutató, konzervatív középosztály tagjai kapják a legtöbbet, akik a rendre és a bevándorlók ellen szavaznak, miközben őket gátlástalanul kihasználva gazdagodnak.
„Padova utcáit polgárőrségnek nevezett, sokszor már egyenruhába is bújt alakulatok járták. Az ürüggyel a várost megtisztítása volt a dílerektől és a kurváktól. Valójában a választók szavazataira, és az illegális bevándorlókra vadásztak. […] Mindeközben Észak-kelet [Olaszország] tisztes polgárai illegális bevándorlókra bízták idős hozzátartozóik ápolását, feketén dolgozókkal takarítatták a házaikat. Műhelyek, gyárak, lakás- és útépítések, kikötők telis-tele voltak külföldi munkásokkal, akik életüket kockáztatva konténerekben vagy tengeri lélekvesztőkön érkeztek az országba. Alulfizetett, zsarolható, akiket bármikor el lehetett zavarni, és ehhez még csak a válságra sem kellett hivatkozni. És ugyan ezek a tisztes polgárok a nigériai kurvákat, a brazil prostikat és a kelet-európai kislányokat dugták.”
„Kokain”, „Cocaina“, 2013: A legújabb kötetet ugyan, még nem olvastam, de a kortárs olasz (krimi)irodalom három nagyágyújának, Gianrico Carofiglio, Giancarlo De Cataldo (mindkettőjüktől bemutattunk már egy-egy kötetet itt a Könyvtacskón) és Massimo Carlotto koprodukciója, ígéretesnek tűnik. Beszámolok róla!
Wikivel Firenzében. Mögöttünk a Ponte Vecchio.
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
