Steven Patrick Morrissey a nyolcvanas évek legendás brit zenekara, a The Smiths frontembereként vált – Magyarországon csak szűkebb körben ismert - kultikus figurává. Költői mélységű, sokszor sötét hangulatú, ám nem egyszer vicces, ironikus, vagy épp kétértelmű utalásokkal tűzdelt dalszövegei, jellegzetes falzettje és extravagáns, örök kívülálló figurája révén pedig egyfajta intellektuális Elvis Presley-vé vált immár több mint negyedszázada tartó szólókarrierje során. Róla és egykori zenekaráról már számos monográfia jelent meg az elmúlt évtizedekben (a goodreads.com-ot sebtében felütve több mint huszonötöt számoltam össze), némelyek már címükben is ráerősítenek a szerzőnket övező, már-már vallásos jellegű személyi kultuszra és konkrétan szentté avatják őt, mások kevésbé nyújtanak kedvező képet – volt olyan szerző, akinek Moz (ahogy a rajongók becézik) egy emlékezetes kilencvenes évekbeli interjúban kívánt nem túl kegyes halált. Az ezredforduló környéki mellőzöttség, majd a kétezres évek közepi diadalmas visszatérés után szerzőnk úgy érezte, eljött az idő, hogy maga is tollat ragadjon és elmesélje eddigi pályafutását a saját szemszögéből.
Az Autobiography, amely szerény módon a Penguin Classics sorozatban jelent meg, olyan szerzők társaságában, mint Shakespeare, Oscar Wilde, vagy épp Homérosz, valójában nem Morrissey első könyve, ugyanis még zenei karrierjének kezdete előtt is jelentek meg kötetei, amelyek többek közt bálványainak, James Dean-nek és a New York Dolls zenekarnak szentelt. Nem egy könnyed, buszon-villamoson lazán felcsapható olvasmánnyal van dolgunk, egyrészt, mert nélkülöz bármiféle fejezetekre történő tagolást (a szöveg folytonosságát csak érdekes archív fotók szakítják meg), másrészt, mert olyan szókinccsel és nyelvezettel dolgozik, hogy hiába olvas az ember sajtót, non-fictiont és más írásokat gyakorta angolul, itt nem árt, ha szótár is van a kezünk ügyében.
Moz legalább azzal megkönnyíti a dolgunkat, hogy kronologikus, lineáris felépítésű életrajzot írt, amelynek ráadásul épp a kezdeti szakasza, a manchesteri munkásosztálybeli gyerek- és fiatalkorról szóló rész a leginkább magával ragadó. Szinte magunk előtt látjuk a lepusztult környéket, a büntetőtábor hangulatú iskolát, a válással és családi tragédiákkal is sújtott otthont, a magányt és a meg nem értettséget, amelyből az Eurovízós Dalfesztivál és egyéb tévéshow-k, mozifilmek, az irodalom és persze a zene jelenti a menekülőutat. Részletes betekintést kapunk mindazokba a művekbe, amelyek az ifjú Steven Patricket inspirálták, érdekes módon épp Oscar Wilde munkássága, illetve Shelagh Delaney legendás filmfeldolgozás alapjául szolgáló színdarabja, az „Egy csepp méz” alig kap említést, noha dalszövegei jelentős mértékben építkeznek a fentiekből.
A nehéz ifjúságot (amelynek során azért többször eljut Moz az Egyesült Államokba…) követően a nyolcvanas évekbe csöppenünk, a gyűlölt Margaret Thatcher fémjelezte korszakba (amelyről mellesleg kiváló korrajzot ad Alan Hollinghurst a Szépség vonala c. műve, lásd kritikánkat itt), szerzőnk pedig, társulva a jellegzetes gitártémáiról ismert Johnny Marr-al, ontja magából dalait magányról, visszautasítottságról, gyilkosságokról, irodalmi plágiumról, vagy épp a húsipar brutalitásáról, szembemenve a korszak neonfényben úszó, diszkós-hedonista mainstreamjével, a negatív érzéseket, a sötét-szomorkás hangulatot, a kitaszítottságot és az intellektualitást ölelve keblére. Mindez élvezetes stílusban, sok-sok érdekességgel körítve jelenik meg a könyvben is, amely akkor siklik csak ki valamelyest, amikor eljutunk a The Smiths feloszlását követő jogi csetepatékhoz. Morrissey-ben, mintha csak egy Márai-regény hőse volna, húsz év után sem gyógyultak be élete nagy elakadásának sebei; annak az érzése, hogy nem csak többi egykori zenésztársa, de végül Marr is elárulta őt, azonban az ezen való rumináció és a jogdíjak miatti bírósági procedúra naturalisztikus részletekbe menő taglalása olyan mértékben válik érdektelenné, hogy jópár oldalt kénytelen voltam egyszerűen átlapozni. Erős kezű szerkesztő után kiált az amerikai száműzetést követő 2004 utáni időszak, vagyis a szólókarrier másodvirágzásának krónikája is, a turnék állomásainak hosszadalmas felsorolása helyett sokkal jobban érdekeltek volna részletesebben például a „Ringleader of the Tormentors”, vagy a „Years of Refusal” albumok keletkezési körülményei.
Nos, két dolog van, ami miatt sokan szeretik a híres emberek önéletrajzait, vagy portréköteteit. Az egyik, hogy olvashatnak benne anekdotákat más híres emberekről. Ebből itt sincs hiány, megtudhatjuk, mit mondott hősünk David Bowie-nak az ebédlőben (ne akarjon húst enni), milyen volt bábáskodni fiatalkori bálványai, a New York Dolls újraegyesülése körül, vagy milyen volt ifjú zenekritikusként (merthogy az is volt ő) színpadon látni a korai Ramones-t. Egyáltalán nem mondható, hogy Morrissey kesztyűs kézzel bánna az életében feltűnő ismerősökkel, zenésztársakkal és más kollégákkal, legyenek azok élők vagy holtak: szerzőnk csak úgy osztja epés megjegyzéseit drámakirálynő módjára, hogy bezzeg ők mennyi mindent köszönhettek neki, de azok meg később szóra se méltatták. A vitriolos megjegyzéseknek a hírességeken túl más, ártatlan áldozatai is vannak, feltűnően sokat köszörüli szerzőnk a nyelvét kövér nőkön, felemlegetve például, hogy kilencvenes évekbeli könnyed rockabillys nótájához, a „You’re the one for me Fatty”-hez (kb. „Te vagy az egyetlenem, Dagi”) készült klipben a címnek nem ellentmondó külsővel megáldott szegény lány a forgatáskor nem is tudta, miről fog szólni a videó, amelyben szerepelt.
A másik dolog, amelybe az olvasó ilyenkor bele szeretne látni (akár tetszik, akár nem), az a magánélet, Morrissey esetében pedig ez azért lehetett sokak számára hatványozottan igaz, mert korábban mélyen hallgatott privát életéről, csupán néhány, ám annál több találgatást kiváltó megjegyzést elejtve, például cölibátusáról, amelyeken előszeretettel rugózott a bulvársajtó. A könyvben végül lerántja a leplet biszexualitásáról, vagyis, ahogy ő fogalmaz „humaszexualitásáról”, mert: „emberekhez vonzódom, de nem túl sokhoz”. Továbbra is tiszteletre méltóan szemérmes, ám megtudhatjuk, hogy a kilencvenes évek egy szakaszában egy Jake nevű fotóssal élt, majd az ezredfordulón Amerikában egy iráni emigráns nő volt a társa, akivel egy időben még a családalapítás gondolata is felmerült. A könyv olvasása alapján azonban egy olyan személyiség rajzolódik ki, aki valószínűleg jobban érzi magát imádott háziállatai, mint más emberek társaságában.
A könyv nagy erőssége továbbá a szerzőnek jelentős inspirációt nyújtó zenék bemutatása, amelyeket rajongók playlist formájában is összegyűjtöttek, ami itt található meg.
Az „Autobiography” Smiths- és Morrissey-kedvelőknek mindenképp ajánlott olvasmány, ahogy azok sem fognak unatkozni, akik általánosságban érdeklődnek a ’70-es, ’80-as évek zenéje iránt. A szerző pedig tavaly azt állította, félúton jár egy regény megírásában, így lehet, hogy nem csak zenei, hanem irodalmi karrierje is tovább folytatódik majd. [Kiegészítés: 2015. szeptember végén jelenik meg a szerző List Of The Lost című első regénye, ugyancsak a Penguin Books gondozásában.]
A könyv csak angolul érhető el. Noha voltak tervek a könyv 14 másik nyelvre, köztük szerbre és japánra történő fordítására, Morrissey nem engedte ezek megjelenését, csak ő tudhatja, miért.
(Penguin Classics, 2013)
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
