“Kádár-Magyarországon az volt a jó, ha nem történt semmi. Minden ugyanazzal a kiszámíthatósággal haladt tovább, ahogyan a másodpercek múlását jelző pálcikaszámok a kvarcórám kijelzőjén.”
1985 nyarán a budapesti, ellenzéki értelmiség szűk köre talán már érezte, hogy inog a rendszer, de történetünk helyszínén, Szolnokon még öröknek tűnt a szocializmus. Egy kora nyári napon mégis történt valami: fiatal lány vetette a mélybe magát egy magasház tetejéről, majd a tragédiát újabb rejtélyes halálesetek követték. Minderről persze nem számol be a sajtó, hisz „Kádár-Magyarországon úgy tartották, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.” Egy hetvenezres városban azonban ennyi különös halálesetet nem lehetett titokban tartani, a hatóság hallgatása pedig csak olaj volt a tűzre, a legelképesztőbb magyarázatok kapnak szárnyra politikai merénylettől egészen a sátánizmusig.
A rendszer névadója.
Ezt a tragédiasorozatot állítja regénye középpontjába írónk, aki egyben a történet narrátora is, és 1985-ben általános iskolás volt Szolnokon. Azonban nem egyszerű bűnügyi történetről van szó, egy politikai rendszer működését, különös társadalmi szerkezetét, a Kádár-Magyarországot mutatja be a szerző, amely ekkor – még ha ezt csak a legbennfenntesebbek sejtették - utolsó óráit élte.
A történet helyszíne, Szolnok. Nem tartozik Magyarország legszebb városai közé...
Bár az úttörőmozgalom, a gyerekek doktrinalizálása része a mindennapoknak, ezeket azonban már senki sem veszi komolyan, hasztalanságuk majd’ mindenki számára nyilvánvaló. Május elsején a felvonulók a pártház kelléktárából inkább a nemzeti színű zászlót választják, mint a nagy elvtársak portréit, de ez már a párttitkárt sem zavarja, mint ahogy az sem, hogy a többség csak a majálison kapható olcsó sör és virsli miatt vesz részt az egész hacacárén, sőt, maga is így van ezzel. A politika amúgy sem téma, hisz a vezetés elszántan, és tegyük hozzá, sikeresen építi az illúziót, miszerint „a történelem a Magyar Népköztársaság határain kívül zajlik”. Különösen nem téma ’56; a felnőttek hallgatnak róla, ha egy gyereknek az emléktábla a tanácsháza falán felkelteti az érdeklődését, vagy tudni szeretné, hogy a meleg vattakabátot miért nem ildomos pufajkának nevezni, mindenki igyekszik mihamarabb másra terelni a szót, függetlenül attól, hogy annak idején a barikád melyik oldalán állt. A forradalmi hevületet frizsiderszocializmussal hűtik le, melyből ekkorra már a vidéki városok is profitálnak; élelmiszerből nincs hiány, igaz a különlegesebbekért: banánért vagy Milka csokoládéért sorba kell állni. Mi több, a Nyugat csaknem valamennyi műszaki csodája kapható, legalábbis azoknak, akik hajlandók mélyen a zsebükbe nyúlni. Áldatlan állapotok csak a távközlési fronton uralkodnak:
„Amikor [nagyszüleimnél] nyaraltunk, hazatelefonáltunk, noha ez aztán tényleg körülményesen zajlott. Először is nagymamámnak el kellett bicikliznie a kulcsért az iskola gondnokához, aki pár utcával arrébb lakott. Utána kézen fogott bennünket -, és átslattyogott velünk az általános iskolába. Beültünk az irodába, a telefon mellé. Nagymamám fölemelte a kagylót, itt azonban nem kellett vonalra várni, hanem be kellett diktálni az otthoni telefonszámunkat. Néha negyedóra is eltelt, mikor végre megcsörrent a készülék, és a központ közölte, hogy létrejött a kapcsolat. A beszélgetés végén nagyanyám letette a kagylót, és megkérdezte a központtól, hogy mindez mennyibe került, az összeget pedig ott hagyta az asztalon heverő, Százszorszép feliratú bonbonosdobozban.”
A leírás elcsépeltnek tűnhet, ilyen, vagy ehhez hasonló sorok nélkül aligha találunk regényt, amely a szocializmus évtizedeiben játszódik. De én magam is, aki írónknál tíz évvel fiatalabb vagyok, mesélek néha a fiatalabb nemzedéknek ikervonalról, vagy arról, hogy életem első tizenkét évében egyáltalán nem volt telefonunk! Szimbolikus történetek ezek, hiánygazdaságról, korrupcióról, szocialista munkamorálról.
Az ellentmondások, melyek az egész rendszer alapjait érintik még egy tizenéves gyereknek is feltűnnek:
„És hát a szocializmust építettük, miközben mindenki a nyugati sztárokért rajongott, hófehér szállodákat húztak a Balaton déli partján a nyugatnémeteknek, és arról álmodoztunk, hogy egyszer eljutunk Amerikába.”
Ezeknek azonban az elsöprő többség nem tulajdonít különösebb jelentőséget, látszólag olyan stabil a szocializmus, hogy annak közeli bukása még a legfantáziadúsabbak fejében sem fordul meg. Az ellenzékiek számára is inkább csak vágy ez, mint reális forgatókönyv a közeli jövőre.
Benedek Szabolcs
De nem csak társadalmi anomáliákról ír Benedek Szabolcs. Tizenéves hősünk számára mindezeknél meghatározóbb a rettegés attól, hogy a lift „a nyolcadikon sem fog megállni, hanem átszakítja a tetőt, és kirepül”. Ugyancsak nagyobb probléma számára a zsibbasztóan unalmas nyári szünet, amely alatt még a legjobb haverral is megszakad a kapcsolat, helyette van agyonszervezett családi nyaralás, vagy rettenetes vidéki rokonlátogatás. Mintha az én gyerekkoromról lenne szó…
Hősünk életébe azonban izgalmakat hoz a nyomozás a rejtélyes halálesetek ügyében, amelybe, mint a rendőrség segítője, magyarán szólva spicli, maga is bekapcsolódik. Ez részint szimbolikus: Habára Kádár-Magyarországot az „aki nincs ellenünk, velünk van” mottója fémjelzi, mégiscsak diktatúra van. A karhatalom még attól sem riadt vissza, hogy egy gyerekből szedje ki, melyik osztálytársa lakásában látott nyugati újságot, vagy kinek a szülei beszélnek otthon ’56-ról. Ez a történetszál azt is megmutatja, hogy a karhatalom nem látta a fától az erdőt; bár a rendszer végóráit élte, a politikai rendőrségnek mégsem akadt fontosabb dolga, mint szabadeurópázók után kutatni. (Ezen a ponton egyébként csal írónk memóriája. Magyarországon ugyanis 1964 után már nem zavarták a nyugati adókat.) Minthogy főhősünk általános iskolás, a kötet- akaratlanul? - kap egy ifjúsági regény jelleget, ami a történet előrehaladtéval zavaróan felerősödik. Legalább ekkora probléma, hogy a nyomozás a könyv vége felé olyan fordulatot vesz, amely azt a valóság talaján maradva lezárhatatlanná teszi, így nem is tudjuk meg, hogy mi állt a halálesetek hátterében. De talán nem is akkora baj, ha az olvasói fantáziának is dolgozni a kell. 1985-ben még diktatúra volt, ahol a politikai gyilkosságok sem voltak kizártak, akadt más gyanús haláleset is. Sejthetjük továbbá a háttérben a szomorú statisztikai tényeket is: Magyarország az öngyilkossági világranglista vezetője volt. - Gyökeresen eltérő konklúziók, azonban mindkettő mutatja, hogy valami nem volt rendben Kádár-Magyarországon...
Az egyik (ön)gyilkosság helysuíne. A huszonnégy emeletes szolnoki magasház 1975-ben épült. A pécsi társa megépítéséig az ország legmagasabb lakóépülete volt. A maga 81 méterével nem szállhat versenybe a világ legnagyobb épületével, a dubai Burj Khalifával (828 m).
Valaki az MSZMP Megyei Párbiztotságának egyik ablakából vetette magát a mélybe.
Akadtak más rejtélyes halálesetek is a nyolcvanas években. Elbert János a térdig érő Balatonba fulladt.
A bűnügyi szál gyengesége ellenére ízig-vérig hiteles korrajzot írt Benedek Szabolcs, én nagyon élveztem! Arra a kérdésre, hogy a bűnügyi szál megtörtént eseményeken alapul-e, barátom, a google segítségével sem sikerült választ találnom.
Libri, 2015
428 oldal, 3990 Ft
Petrus Szabolcs
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
