Az irodalmi alkotások megsemmisítésének története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint a mai értelemben vett nyomtatott könyveké. A könyvmészárlás leglátványosabb, és így legismertebb formája, a könyvégetés végigkísérte az emberiség egész történetét. Kultúránkra büszke európai emberekként megkönnyebülten nyugtázhatjuk, hogy az első, dokumentált könyvégetés nem kontinensünkön, hanem a Kínai Császárságban zajlott le a Krisztus előtti III. században. A háttér intellektuális volt: a császár államosította a filozófiát, és minden, a hivatalos irányvonaltól eltérő gondolatokat tartalmazó művet máglyára küldött.
Qin Shihuangdi kínai császár (Kr.e. 247- 210). Az első dokumentált könyvégetőként biztosította helyét a történelemkönyvek lapjain.
Fellélegzésünk csak pillanatnyi lehet, mert a könyvégetés fő színtere hamarosan Európa lett. A barbár tettek sorozata elválaszthatatlan a kereszténységtől, a katolikus egyháztól. A kereszténység először azonban nem tettese, hanem áldozata volt a könyvpusztításnak. Elsőként a Kr. u. III. században uralkodó római császár, Diocletianus rendelte el a már igencsak terjedő, de még tiltott vallás könyveinek megsemmisítését. Mi sem kellett több a krisztushívőknek, amint jelentős hatalommal rendelkező egyházzá váltak, maguk kezdtek könyvégetésbe, és ezt évszázadokon keresztül lankadatlan erővel művelték. Mint a katolikus egyház esetében megszokhattuk, nem hiányzott az ideológiai, a bibliai háttér sem:
„Nagy félelem fogta el őket, és magasztalták Urunk Jézus nevét. 18 Sok hívő is előállt, beismerték és elmondták saját mesterkedéseiket. 19 A bűbájosok közül sokan könyveiket is elhozták, és mindenki szeme láttára elégették őket.”
– olvasható Pál apostol efezusi ténykedéséről az Újszövetségben. Habár itt a megtévedt bárányok önszántukból vetették máglyára a könyveiket, de ez nem zavarta a katolikus egyházat, és annak hírhedt inkvizícióját abban, hogy a könyvégetést számtalan esetben kötelezővé tegye. Mások mellett a pápaság és a hívők erkölcsi életének javításáért síkra szálló Husz János is máglyahalált halt könyveivel együtt 1415-ben. A véres kezű szerzetes, Girolamo Savonarola a XV. század végén egy éven keresztül égette napi rendszerességgel az istentelennek, pornográfnak ítélt könyveket Firenze közterein, többek között Boccaccio Decameronját. Iskolát teremtett, mert a következő évtizedekben a Német-Római Birodalom nagyvárosai, így Bécs, Bologna, Augsburg, Nürnberg mindennapjaihoz ugyanúgy hozzátartozott a könyvégetés, mint a vasárnapi piac.
Diocletianus római császár (284-305) keresztény kötetek égetését rendelte el.
Pál apostol (5-67). A hivatkozási alap.
A XVI. században a kérlelhetetlen katolikus irodalompusztítás súlypontja a szexualitásról a még veszélyesebbnek tartott reformációra terelődött. 1520-ban például maga X. Leo rendelte el egy pápai bullában Luther és társai köteteinek irtását, akihez V. Károly német-római császár (1530-1556) és II. Lajos (1516-1526) magyar király is nagy elánnal csatlakozott. Utóbbi talán jobban tette volna, ha a haderő fejlesztésére fordítja az energiáját… Nem kell persze a reformáció fő alakját sem félteni, Luther sajátkezűleg égette Wittenbergben a pápai bullákat.
Pedro Berruguete festényén katolikusok égetik a könyveket. Mindehhez Szent Domonkos aszisztál. A legenda szerint az iszlám könyvek elégtek, a keresztények viszont sikeresen vették fel a harcot a lángokkal...
A rettegett Girolamo Savonarola (1452-1498).
A könyvégetés neves áldozata, egyben az irodalmi olasz nyelv egyik első forrása.
X. Leo pápa (1513-1521) bullában rendelte el Luther köteteinek megsemmisítését.
Luther (1483-1546) pápai bullát éget Paul Thumann festményén.
V. Károly német-római császár (1530-1558), akinek „birodalmában sohasem nyugodott le a Nap”, és aki - a pápa után szabadon - református kötetek megsemmisítését rendelte el.
II. Lajos (1516-1526) Mohács hőse Székely Bertalan festményén.
Az amerikai kontinensen szintén a katolikus egyház teremtette meg a könyvégetés csúf hagyományát. 1526-ban a ma Mexikóhoz tartozó Yucatán érseke rendelte el a maja írások, mint „ördögi művek” megsemmisítését. Az Egyesült Államokban 1650-ben Bostonban égettek először könyvet, amivel egy máig tartó szokást honosítottak meg. A XX. században még állami vezető is elrendelt könyvmegsemmisítést „a világ vezető demokráciájában”. Igaz Joseph McCarthy, a kommunizmus elleni hisztériakeltés zászlóvivője csak a közhivatalok könyvtáraiból küldte a gyanúsan baloldali műveiket a zúzdába. Ami lássuk be, sokkal humánusabb módja az irodalom mészárlásának, mint a tűzhalál. Könyvek eltüzelése a mai napig kedvelt szabadidős tevékenység az USA-ban; zavart elméjű vallási vezetők napi szinten égetnek országszerte olyan veszélyes műveket, mint Harry Potter, Pinocchio, vagy némely Walt Disney mesehős története. De még az AC/DC, vagy az „ördögi” Bruce Springsteen CD-i sincsenek biztonságban.
Diego de Landa (1524-1579) Yucatán püspöke az amerikai kontinensten teremtette meg a könyvégetés hagyományát.
A republikánus poltikus, Joseph McCarthy (1908-1957) a kommunisták elleni fellépés megszállotja, nem mellesleg a könyvmegsemmisítés terén a diktátorok jó tanítványa.
Most kicsit előreszaladtunk az időben. Térjünk vissza az öreg kontinensre, ahol az 1700-as években az (abszolutista) uralkodók vették át az egyháztól a főszerepet. Mindegy, hogy a francia királyról, az orosz cárról, a brit koronás főről, német választófejedelmekről, vagy városi hatóságokról beszélünk, a pusztítás áldozatai mindig a felvilágosodást, az emberi jogok eszményét hirdető filozófiai, politikai írások voltak.
Könyvet még Svájcban is égettek. A genfi városvezetés 1792-ben a felvilágosodás kimagasló alakja, Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) műveit küldte máglyára.
A könyvégetésről alkotott képünket persze a XX. század és annak véres diktatúrái dominálják. Kezdjük Magyarországon, ahol a Tanácsköztársaság bukása után a Horthy-rendőrség „sajtótermék gyűjtő telepeken” égette el az elkobzott „kommunista, bolsevista, anarchista” köteteket.
Horthy fehér lovon, a baloldali könyvek pedig rövidesen a „sajtótermék gyűjtő telepek” égetőiben. Utóbbiakról sajnos nincs kép.
1933-ban a berlini Bebelplatz-on zajlott le minden idők legismertebb, képekkel és filmfelvételekkel legjobban dokumentált könyvégetése. Ez jól mutatja, hogy az irodalom máglyára küldése elsősorban hatásos PR fogásnak számított, a fizikai megsemmisítés csak hab volt a tortán. A náci propagandafőnök, Joseph Goebbels vezetésével több tízezer „marxista, pacifista, dekadens” és persze zsidó származású író német közkönyvtárakban őrzött köteteit égették el. Az esemény egy egész Németországra kiterjedő, egy hónapos akció nyitánya volt, amely során - egy németes precizitással összeállított lista alapján - olyan szerzők kötetei estek áldozatul, mint Bertold Brecht, Sigmund Freud, a Könyvtacskón már bemutatott Lion Feuchtwanger, Erich Kästner, Heinrich és Thomas Mann. A lista Hitler uralmának fennállása alatt folyamatosan frissült, végül 149 szerző 12.400 kötetét tartalmazta.
Joseph Goebbels (1897-1945) náci propagandaminiszter Berlinben vezeti a könyvégetést 1933. május 10-én.
A nácik hatalomra jutása után arcukra fagyott a mosoly. Ők maguk emigrációba, könyveik pedig a máglyára kényszerültek: Heinrich Mann, Thomas Mann, Lion Feuchtwanger, Heinrich Heine (A kakukktojás - könyveit elégették, de ő maga ekkor már rég nem élt.), Bertold Brecht, Erich Kästner, Sigmund Freud.
A könyvek nem csak Berlinben, de a náci Németország szinte valamennyi városában égtek. A képeken egyetemi városok: Drezda, Göttingen, Essen, Würzburg.
A Horthy-Magyarország a zsidótörvények meghozatalában időként még a náci Németországot is megelőzte, a könyvégetés terén azonban lemaradt. A Sztójay-kormány csak 1944 nyarán rendelte el összesen 447.627 darab (A német precizitás szemlátomást ragadós példa volt…), zsidó szerzők tollából származó könyv megsemmisítését. Ám ne ijedjünk meg, ha nyilvános égetés nem is, de előzetes cenzúra már 1921-től működött a „gyönyörű Magyarországon", méghozzá törvényileg szabályozott keretek között. Maradjunk még két mondat erejéig itthon! A könyvégetés a világháború után már nem volt divatban. A kádári kultúrpolitika például inkább a csendes indexben hitt, tehát abban, hogy a tiltott, vagy az éppen hogy megtűrt köteteket a legjobb elrakni az olvasók szeme elől. Legendás ebben a vonatkozásban az OSZK Zárolt Kiadványok Tára, ahonnan a köteteteket ’89 után egyenesen a kölcsönzési slágerek polcaira lehetett átpakolni.
Sztójai Döme (1883-1946) miniszterelnök a harmincas évek magyar könyvégetője.
"Felhívás keringőre" a negyvenes évek végéről.
Könyvégetés Budapesten a forradalom hevében, 1956-ban.
Kikerülhet a polcra? - aki minderről egyszemélyben döntött: Aczél György (1917-1991).
A XX. század második felében a könyvrombolás főbb helyszínei a kommunista Kína, Pinochet Chiléje és Pol Pot Kambodzsája voltak. Az utóbbi helyen néhány év leforgása alatt nemcsak a könyvek jó részét, de szinte a teljes értelmiséget is sikerült kiirtani.
Könyvégetés Chilében; az értelmi szerző Pinochet (1915-2006); ami Kínában biztos nem került máglyára; a világtörténelem talán legvéresebb kezű diktátora Pol Pot (1925-1998), aki mellesleg a Kambodzsában fellelhető könyvek nagy részét is megsemmisíttette.
Az irodalom pusztításának szomorú mementója Szarajevó könyvtára, amelyet a szerb csapatok a város ostromakor nehézfegyverzettel lőttek, így az épület, és a benne tárolt kétmillió kötet is a lángok martalékává vált. Az impozáns, 1892 és 1894 között városházának épült palota néhány éve az Európai Unió anyagi segítségével régi pompájában ragyog, nem utolsó sorban, a Zsolnay Porcelángyárban újra elkészített homlokzati csempéknek köszönhetően.
Szarajevó. Egy lenyűgöző város. Évszázadokig vallások és kultúrák olvasztótégelye, majd a dél-szláv háború pusztításának szomorú jelképe. Középen az elpusztított, majd uniós segítséggel felújított könyvtár a Miljacka folyó partján.
Az elmúlt évek „kis színesei” közé tartozik, hogy az itáliai Ceccano néhány túlbuzgó önkormányzati politikusa Dan Brown-köteteket égetett, vagy, hogy a német közszolgálati televízió egyik dokumentumfilmjében a Biblia egy példánya vált szándékosan a lángok martalékává. Az akció azonban annyiban megfelelt az egyenlő bánásmód kritériumának, amennyiben nem csak a keresztények, hanem a zsidók is sértve érezték magukat, hisz a Biblia az Ószövetséget, Mózes öt könyvét, azaz a Tórát is magában foglalja. A következmények ennél sokkal súlyosabbak voltak, az iszlám világban zavargásokhoz vezetett, amikor az amerikai tengerészgyalogosok egy afganisztáni börtönben a Korán több példányát elégették, mondván, a könyveket az elítéltek tiltott üzenetváltásra használták.
A könyvpusztítás legújabb áldozatai.
A festői szépségű Ceccano Rómától délre, és a könyvet égető polgármester.
"[…] dort wo man Bücher verbrennt, verbrennt man auch am Ende Menschen.“
Magyar fordításban:
„[…] ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.”
A leghíresebb könyvégetéssel kapcsolatos idézetet a többség a nácik 1933-as berlini könyvpogromjával kapcsolja össze. Ezért nem árt tisztázni, hogy a mondat az évszázaddal korábban élt német költőtől, Henrich Heinétől származik. A prófécia az „Almansor” című, 1823-as tragédiájában hangzik el. A dráma egy valós eseményt dolgoz fel; 1499-1500 fordulóján, amikor a keresztény seregek visszafoglalták az Ibériai-félsziget déli részét, Toledo újdonsült érseke nyilvánosan elégettetett minden iszlám témájú könyvet, különösen a Korán városban fellelhető példányait. A szállóigévé vált sor ellenére minden bizonnyal nem ez a német romantika eme fontos alakjának legfőbb műve. Híres sora valószínűleg azért is forrt olyan szorosan össze az 1933-as könyvpusztítással, mert zsidó származása miatt az ő kötetei is a nácik által gyújtott lángok martalékává váltak.
Petrus Szabolcs