„Az állam – ez az orosz ember vallása, az uralkodóban tiszteli az istent, és engedelmeskedik. És nem akar semmiféle szabadságot. A szabadság általános tömegmészárlásba torkollik, a nép pedig a rendet kívánja.” – Az idézet származhatna a 2015-ben Nobel-díjjal kitüntetett Szvetlana Alekszijevics egyik interjúalanyától is a Könyvtacskón már bemutatott, "Elhordott múltjaink" című kötetében. Nem csak a Szovjetunió története, de az utóbbi évek oroszországi eseményei is alátámasztani látszanak e sötét sorok igazságát. Ráadásul nem is ez az egyetlen erős mondat Ribakov regényében, amelynek megjelenése 1987-ban mérföldkőként jelezte, hogy a peresztrojka elérte a kultúrát is. Ez magyarázza, miért tesz Szvetlana Alekszijevics tucatnyi beszélgetőpartnere is említést a regényről.
A peresztrojka kult regénye.
Nobel-díjas riportkötet a homo sovieticusról.
A történet a ’30-as évek elején, a sztálini hatalom megszilárdulásának időszakában játszódik. Egy arbati házban megvalósul az osztályok nélküli társadalom, a regényben a legkülönbözőbb származású és státuszú lakók életét követhetjük nyomon. Van köztük volt iparos házaspár, akiknek üzletét államosították, így zsigerből állnak szemben a rendszerrel, a fiuk opportunizmusból mégis a diktatúra hűséges kiszolgálója lesz. Látunk hithű kommunistát is, aki az eszme nevében száll szembe a nomenklatúra elhajló tagjaival; Szibériába száműzik, de a rendszerbe és a „nagy Sztálinba” vetett hitét ez sem ingatja meg. Aranykalitkában felnőtt diplomatalány is lakója a háznak, aki lassanként ismerkedik meg a kegyetlen szovjet valósággal. Az áttörés azonban nem az élettörténetek és a terror leírásban áll, mert – ha csak nagyon finoman is -, de a sztálini rendszert lehetett kritizálni már Gorbacsov hatalomra kerülése előtt is. Ribakovnál jelenik meg azonban először, egy legálisan publikált, nem propagandisztikus kötet szereplőjeként a véreskezű diktátor. Sztálin éppen utolsó, vélt vagy valós párton belüli ellenfeleivel számol le, és minden alkalmat megragad, hogy bizonyítsa, ő Lenin egyetlen politikai és szellemi örököse; ha kell, gátlástalanul értelmezi át és forgatja ki az októberi forradalom vezérének írásait, szavait, teszi el láb alól a másképp emlékezőket. Írónk hosszú (belső) monológokon keresztül mutatja be a diktátor gondolkodásmódját. Nyilván fikcióról van szó, a gondolatmenetek többségükben mégis a hitelesség látszatát keltik. Különösen jó jellemrajz Sztálin egy elképzelt fogorvosi kezelésnek leírása. Ennek ellenére, a diktátor oldalakon keresztül hömpölygő fejtegetései, önmagyarázatai sokszor unalmasak, az azokban felbukkanó számos, a ’30-as években ugyan fontos szerepet betöltő, de mára elfeledett politikus neve pedig tovább nehezíti a befogadhatóságot.
Az eredeti orosz kötet, igaz nem az első, 1987-es kiadásban.
Az 1998-ban, New Yorkban elhunyt író, Anatolij Ribakov.
Napjainkra ismét inkább Sztálinnak, mint Ribakovnak áll a zászló.
Megértem, milyen tabukat döntött meg Ribakov a ’80-as évek Szovjetuniójában. Írása mai szemmel nézve is érdekes, de messze nem a legjobb a szovjet rendszert bemutató regények sorában. A kihallgatások légkörét és a bebörtönzött kommunistáknak az eszmébe vetett megingathatatlan hitét megrázóbban írja le a magyar származású Artur Koestler 1940-ben megjelent „Sötétség délben” című regénye; Ljudmila Ulickaja egy-egy regénye vagy novellája pedig nagyobb segítséget nyújt a szovjet mindennapok átélésében.
E cikk írója, amint egy moszkvai sugárúton az Arbatot keresi. Nem konfabuláció, tényleg azt kerestem.
... és végül megtaláltam. Az Arbat főutcája ma már sétálóutca, történetünk idején még villamos is járt itt. 1934-ben még nem állt a Külügyminisztérium háttérben látható felhőkarcolója sem, a sztálini barokk egyik jellegzetes alkotása.
Megvető, 1988
454 oldal, antikvár példányok 1000 Ft alatt.
Fordította: Nikodémusz Elli
