Az irodalomi alkotások elválaszthatatlan részévé vált egy új fejezet: a köszönetnyilvánítás. Ezek a sorok sokat elárul nem csak a művészről és művéről, de az írok és műfordítók világunkban elfoglalt helyéről is.

Ezzel megvolnánk – gondolja a fordító hetek, hónapok után, amelyeket egy másik ember, az író fejével gondolkodva töltött. De hátra van még a köszönetnyilvánítás átültetése; a hálálkodás, az elkötelezettség, a támogatás szinonimáinak kifogyhatatlan tárháza – talán a legkeményebb dió. Miért van az, hogy az európai kötetekben viszonylag ritka, az Egyesült Államokból érkező könyvekben viszont szinte elmaradhatatlan a köszönetnyilvánítás? - a tengerentúlon már régóta közkeletű felfogással függhet össze, mi szerint a könyvek nem elefántcsonttoronyban születnek, a szerzőik pedig nem magányos zseniként jönnek a világra; az irodalmi alkotás, amerikai kifejezéssel élve, a kreatív írás tanulható. Az első ilyen jellegű kurzus az Iowai Egyetem kínálatában szerepelt 1897-ben, önálló szakként pedig 1922 óta létezik az Egyesült Államokban.

A szerző tehát tanulta művészetét, így köszönetet mond mindazoknak, akik hittek benne, akik támogatták. És persze hálálkodik a színfalak mögött dolgozó profiknak – ügynököknek, lektoroknak, grafikusoknak, szakértőknek (ami a fordítónak annyit jelen: nemek, titulusok, funkciók után kutatni), mert ma már ők is legalább annyira a könyvkiadás részesei, mint az író; a jó könyv sem kel el magától... A köszönő sorok tartalma nagyon változatos: Van, aki jónevű patrónusokkal akar dicsekedni, van, aki saját jelentéktelenségéről tanúbizonyságot tenni. Az irodalmi világ legbefolyásosabb személyiségei között számon tartott amerikai írónő, Ann Patchett például a minőségre megy rá, és inkább személyre szólóan, és előszeretettel személyesen mond köszönetet. 

Alapvetően elmondható, hogy inkább szerzőnők, inkább fiatalabbak, inkább első könyves szerzők és inkább a szórakoztató irodalomban mondanak köszönetet. Nem szokás köszönetet mondani, ha az író már elismert művész, aki nagy visszhangot kiváltani akaró kötet publikálására készül. A sikerhez duzzadnia kell az önbizalomtól. Gondoljunk bele: Thomas Mann szükségét érezte volna, hogy köszönetet mondjon valakinek… Reputációja bánta volna.

Meg szokás említeni az ösztöndíjat, amelyben az alkotó részesült. Illő szólni a családról és a barátokról: Nélkületek nem sikerült volna. Vagy éppen gyorsabban ment volna... - ahogy azt az abszurd humoráról ismert angol szerző, P. G. Wodehouse írta. Irodalomkritikusok sokszor a köszönő sorokkal kezdi a köteteket. Felfogásuk szerint azok hidat képeznek a fikció és a valóság között. Az alkotó főszereplővé válik, és bepillantást enged az életébe. A köszönetnyilvánítás egyfajta történet a könyv történetéről, annak keletkezéséről szól.

P. G. Wodehouse (1881-1975) hű maradt az angol humorhoz a köszönetnyilvánításban is.

Nem szívesen untatom Önöket az Oscar-átadáson megszokott köszönőbeszéddel – idegesítenek az olyan szerzők, akik ezt teszik… - áll Stephen King egy regényében, hogy aztán hosszú utószót írjon a munka menetéről és a kötethez szolgáló ötlet keletkezéséről...

Stephen Kingről, a pszichothrillerek koronázatlan királyáról írói álnevekkel összefüggésben már szó esett a Könyvtacskón. 

Michel Houellenbecq ebben az összefüggésben is hű marad önmagához: A legtöbb esetben senkinek sem tartozom köszönettel, mert kevés kutatómunkát folytatok, az amerikai szerzőkkel összehasonlítva azt mondhatom, nagyon keveset – nyilatkozta egy alkalommal a francia szerző, majd hozzátette, hogy „a Wikipédiának és szócikkei szerzőinek, ötletek forrásainak” mégis csak köszönetet mond – és ez nem marad következmények nélkül. Többen elkezdték köteteit mondatról mondatra összehasonlítani az online lexikon szócikkeivel, majd miután némi hasonlóságot véltek felfedezni, rögtön plágiumot kiáltottak.  

Michel Houellenbecq már szintén többször szerepelt a terítékünkön. Például itt és itt.

Vannak ironikusnak szánt köszönetnyilvánítások. Ilyennel találkozunk a politikai thriller írónál, Nelson DeMillenél, aki egyik kötetében mások mellett a japán császárnak, az angol királynőnek, Bill Clintonnak, Bruce Willisnek, Einsteinnek és Gorbacsovnak is köszönetet mondott. Majd Don DeLillonak és Joan Didionnak is hálálkodott, mert könyveik a polcokon rend szerint az övéi elött, illetve mögött sorakoznak. Ez után a belga király következett, akinek a brüsszeli dugókért volt hálás, amelyek időt adtak neki, hogy kigondoljon egy körmönfont összeesküvést a belga király ellen, amelyből aztán regény a szóban forgó született.  

Nelson DeMille szeret ironizálni.

Virginia Woolf „Orlando” című klasszikusában szintén az iróniát választotta: „Végezetül, ha nevét és címét nem felejtettem volna el, akkor egy amerikai úrnak mondtam volna köszönetet, aki korábbi munkáimat központozási, botanikai, etnológiai, földrajzi és kronológiai szempontból nagy precizitással és minden fajta ellenszolgáltatás nélkül javította, remélve, hogy hű marad ehhez a szokásához.”

Virginia Woolf (1882-1941) szintén ironizált.

De mi van a fordítóval? Ő a legtöbb esetben köszönet nélkül marad. De vannak, mint például korunk egyik sikerszerzője, Anneliese Mackintosh, vagy egy másik felkapott író a thriller műfajából, Adam Johnsons, akik kivételt tesznek, és megköszönik a fordítóik munkáját is. Johnsons még külön címszót is szentel az ilyen jellegű hálálkodásnak.

Akik a fordítóknak is hálásak, hisz általuk lesz nemzetközivé az irodalom: Anneliese Mackintosh és Adam Johnsons.

A cikk egy német irodalmi szakfolyóirat, a „Bücher Magazin” 2016 júniusi számában, Ina Pfitzner által jegyzett cikk felhasználásával készült. 

Petrus Szabolcs