Nem vagyok a divatmárkák megszállottja, nem szívesen fizetek logókért. Egyetlen kapcsolatom az olasz luxusmárkával egy anyukámnak vásárolt, „Gucci” márkajelzéssel ellátott pénztárca volt. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert egy bangkoki piacon vettem 10 euróért – gyanítom, nem volt eredeti... Miért olvastam hát el Patricia Gucci könyvét? Mert érdekelt, miként lett néhány évtized leforgása alatt a semmiből egy világcég, egy londiner fiából multimilliomos.
Az alapító, Guccio Gucci (1881-1953) jó mesterember volt, de félt a kockázatoktól.
Történt, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján a firenzei Guccio Gucci (1881-1953) Londonba indult szerencsét próbálni; a város legelegánsabb szállodájában, a Savoyban lett boy. Miután néhány évig cipelte a gazdagok és szépek szebbnél-szebb poggyászait, és borravalókból kisebb megtakarítást gyűjtött össze, elhatározta, hogy visszatér hazájába, és nem cipelni, hanem készíteni fogja a bőröndöket. Egy római manufaktúrában kitanulja a mesterséget, majd a biztos egzisztenciával a kezében családot alapít. Cherchez la femme! – az újdonsült feleség, Aida bírja rá, hogy ne elégedjen meg ennyivel, térjenek vissza Firenzébe, és alapítsanak saját üzletet: 1921-ben megszületik a Gucci! Eleinte nehezen boldogulnak, a csőd szélén lebegnek, de nem engednek abból, hogy kézimunkával kiváló minőséget állítsanak elő. A harmincas években már virágzik az üzlet, az angol királyi család is a kuncsaftok közé tartozik, udvarhölgyet küldenek Firenzébe táskákat venni. Ez lesz az időközben megszületett és felcseperedett Gucci-fiúk legnagyobbikának, Aldonak (1905-1990) a veszte: teherbe ejt egy udvarhölgyet, Olwen Price-t. Csak futó kalandról van szó, de a botrányt elkerülendő, a jó ügyfelet megtartandó nincs más lehetőség, mint a menyegző. Ez a szerelem nélküli házasság, és a belőle született három fiú megpecsételi Aldo sorsát.
London. Hotel Savoy. Az 1889-ben megnyitott szálloda a századelőn a luxus szinonímája volt. 500 euró/éj alatt ma se kapni benne szobát.
Az első, 1921-ben megynyílt üzlet Firenzében. Apa és fia a bolt előtt.
Az első üzlet Rómában. Első osztályú helyen, a Spanyol-lépcső tőszomszédságában a hatvanas években...
... és napjainkban.
A családfő, Guccio jó mesterember volt, de kockázatkerülő. Csak úgy, mint néhány, ismét megelégedett volna azzal, ami már megvolt. Nem úgy Aldo, aki mert nagyot álmodni, és rábeszélte apját, hogy nyissanak üzletet Rómában. Mint gyakran a nagy sikersztorikhoz, kellett egy csipet szerencse is: A háború alatti és utáni bőrhiány miatt bambuszból voltak kénytelenek táskákat előállítani, ami nem várt, hatalmas siker lett. A „Bamboo Bag” a háború utáni gazdasági fellendülés szimbólumává vált, filmekben, filmcsillagok, előkelőségek kezében tűnt fel – a mai napig a márka slágertermék. A következő nagy dobás: Amerika. A lehetőségek hazája egy igazi Aldonak való hely volt. A családfő meggyőzése után üzletet nyitott Nem Yorkban, és innentől kezdve nem volt megállás. Aldo néhány év leforgása alatt a Guccit világmárkává és a luxus, a Made in Italy megjelölést a minőségi divatáruk, az elegáns dizájn és az innovatív formatervezés szimbólumává, a családot pedig multimilliomossá tette. A hihetetlen munkabírású, új üzleteket nyitva folyamatosan a világ körül utazó, a márka palettáját újabb és újabb termékekkel (ruha, ékszer, parfüm) bővítő Aldo 1953-ban, apja halála után, formálisan is átvette a vállalatbirodalom vezetését.
Az első new yorki szalon az 5. sugárúton nyílt az ötvenes évek elején. Ma már több Gucci is van az amerikai nagyvárosban. Az első üzlet nincs meg, viszont a new yorki szalonok zászlóshajója továbbra is az előkelő 5. sugárúton, a Trump Towerben található.
A Guccit családi vállalkozásnak tekintette, természetesnek tartotta, hogy fiai, öccsei, és azok gyerekei is részt vesznek az irányításban, részesednek a jövedelemből. Vezetési stílusán azonban érződött, hogy tisztában van vele, mit tett le az asztalra – az utolsó szó jogát nem engedte ki a kezéből. A családtagok viszont idővel több hatalomra és pénzre vágytak. Így egy évtizedekig tartó családi háború vette kezdetét, amelyből - az újabb fejleményekről részletesen beszámoló bulvársajtón kívül - mindenki vesztesen került ki. Aldo saját fia, Paolo, öccse, Rodolfo és az ő fia, Maurizio voltak a legelszántabbak. Először feltüzelték a család többi tagját, majd a legaljasabb eszközöktől sem riadtak vissza, hogy Aldot letaszítsák a trónról. Többek között feljelentették adócsalás miatt, aminek következtében egy évre börtönbe is kellett vonulnia az USA-ban. Amikor Aldoval végeztek, egymás ellen fordultak, és szépen lassan anyagilag, erkölcsileg és egészségileg is tönkretették egymást. A cég pedig 1989-ben egy arab pénzügyi befektető tulajdonába került. Eleinte úgy tűnt, Maurizio jól járt: az új tulaj megtette cégvezetőnek. Az élet azonban az unokaöccse üzleti képességeiben nem bízó Aldot igazolta. Miután Maurizio kis híján csődbe vitte a vállalatot, 1993-ban leköszönésre kényszerült. Bár a cég története a következő években is kalandos volt, de erről már nem szól Patricia kötete, mert unokatestvére dicstelen távozásával a márka - nevén kívül - minden kapcsolatát elveszítette a Gucci családdal. Mauriziot egyébként két évvel később a felesége által megbízott bérgyilkos ölte meg.
Aldo Gucci (1905-1990), a világmárka teremtő sikere csúcsán, ott, ahol a leginkább elemében érezte magát: New Yorkban.
A törvényes Gucci család. A mosoly csak a kamerának szól. A hatalomért és a pénzért gyilkos küzdelmet vívtak egymással.
Ahány üzlet, annyi design. Ami közös: eleganciát és stílus sugároznak. Aldo idejében értékes műtárgyak is díszítették a boltokat.
A két összefonódó kengyel és a piros-zöld színkombináció a hatvanas évek óta a Gucci szimbóluma.
A logó nem csak a divatcég termékein, hanem autók limitált kiadásain is feltűnik. Az ötlet szintén Aldotól származik, aki a hatvanas években kötött először ilyen jellegű megállapodást amerikai autógyártókkal. A FIAT 500-as speciális kiadása 5000 euróba kerül.
Aldo Gucci magánélete sem volt kevésbé fordulatos üzleti karrierjénél. Nagy nőcsábász hírében állt, aki az Olwen Price-al kötött kvázi kényszerházasság által nem érezte kötve magát. Végül a római üzletükben érték utol a nagy érzelmek, ahol élethosszig beleszeretett az egyik eladónőbe, Bruna Palomboba. Mi sem egyszerűbb, válni és újraházasodni – gondolnánk 2017-ben. Igen ám, de Olaszországban 1969-ig nem létezett a válás intézménye, a házasságtörés pedig bűncselekmény volt. A XXI. századból nézve hihetetlen, de Aldo és Bruna nemcsak, hogy nem törvényesíthették kapcsolatukat, de azt mindenki előtt titokban is kellett tartaniuk, mert a börtön nem csak elvi lehetőség volt. Olaszországban még a hatvanas években is házasságtörők tömegeit küldték a bíróságok rács mögé, vagy legalábbis hurcolták meg nyilvános eljárásokban. A szerelem gyümölcs e kötetünk szerzője, Patricia (1963) lett, akit Brunának titokban, Angliában kellett megszülnie. 1969 után ugyan könnyebbé vált a pár helyzete, de továbbra is otthontalanok voltak: Aldo folyamatosan utazott, Bruna és Patricia hol Itáliában, hol Angliában, hol Svájcban, vagy később legtöbbet az USA-ban éltek. Patricia ettől igazi világpolgár lett, Bruna viszont sehol sem találta a helyét. Az évtizedes bujkálás, majd az azt követő vadházasság rányomta bélyegét egész életére. Folyamatosan szorongással, depresszióval küzdött. Bár Aldonak törvényes feleségével minden kapcsolata megszakadt, majd a családi viszálykodás miatt fiaitól is elhidegült, egyre inkább Brunát és Patriciát tekintette igazi családjának, az ex-lex feleségének ennek ellenére még 1990-ben, Aldo halálakor is megaláztatást kellett elszenvednie: A liberális újság hírében álló New York Times hosszú nekrológja szót sem ejtett róla, csak „Olwen Price, a gyászoló feleség” került a cikkbe.
A törvénytelen Gucci család: Aldo, Bruna és Patricia.
Bruna és Aldo, nem sokkal a férfi halála előtt.
Patricia Gucci a nyolcvanas években. Ekkorra Aldo már törvénytelen lányát is bevonta a családi vállalkozásba. Patricia a "Gucci arcaként" tevékenykedett, és sikeresen tette atraktívvá a márkát a fiatalok körében is.
Apa és lánya. Rajongásik szerették egymást.
A kötet szerzője, az örökifjú Patricia Gucci.
Patricia Gucci egy kellemes stílusú, könnyen olvasható kötetben tárja elénk egy családi vállalkozás felemelkedése és bukása, valamint egy törvényen kívüli szerelem keserédes történetét. Szerzőnk rajongásig szeretett apjáról nem tud ugyan objektív képet alkotni, mégis érdemes végigolvasni, miként élt és bukott el egy nagy formátumú, akaratos vizionárius, egy világmárka megteremtője, Aldo Gucci.
Gabo, 2016, 334 oldal, 3990 Ft.
Fordította: Hajós Katalin
A külcsin is számít
Volt már ugyan összeállításunk a könyvborítók nem alábecsülendő jelentőségéről, mégsem fordult még sosem elő, hogy egy recenzióban a külső megjelenéséről írtunk volna. Most megtesszük: A Gabo kiadó ritka szép, a Gucci névhez igazán méltó borítóba csomagolta a családregényt. Ez azért különösen elismerésre méltó, mert hazai kreációról van szó. Más országokban az eredeti angol, a magyartól megjelenésében fényévnyi távolságra lévő borítót vették át.
Válás olasz módra
„A liberálisok és a kommunisták szövetkeztek, hogy aláássák az állam utolsó erkölcsi védőbástyáját, a házasságot, és hogy Itáliát a válások országává tegyék.” – írta szerkesztőségi cikkében a Vatikán szócsöve, az "Osservatore Romano", amikor 117 év és 11 elbukott törvénytervezett után létrejött egy szocialista-kommunista többség az olasz parlamentben, amely a legalább öt évig tartó, bizonyítható különélés esetére bevezette a válás intézményét. Ekkor Itáliában hozzávetőleg ötmillióan éltek fennálló házasságuk mellett illegális kapcsolatban, és félmillió férfi döntött a kivándorlás mellett, hogy ezzel de facto elváljon. Az 1929-ben Mussolini és XI. Piusz között létrejött lateráni szerződés garantálta, hogy a klérus által megköttetett házasságot az állam automatikusan elismeri, a válás lehetőségét pedig mind az ilyen házasságok, mind pedig azon frigyek előtt kizárja, amelyek az anyakönyvvezető előtt köttettek. Utóbbi egyébként a házasságok mindössze két százalékát tette ki. A házasság felbontásának egyetlen, igen költséges, és átlagosan tíz évig eltartó módja a Vatikán általi annulálás volt. Ez az út csak az impotencia, a bigámia, a vérfertőzés és a kényszer hatása alatt kötött frigyek esetében állt nyitva. Az új törvény ellenzői tízezreket vittek az utcára. A kereszténydemokraták azzal vádolták a válást támogató politikusokat, hogy csak saját bűnös kapcsolataikat akarják törvényesíteni. A parlamenti többség ennek ellenére elfogadta a törvényt. A keresztény-konzervatív oldal nem tudott belenyugodni a döntésbe. Népszavazást harcoltak ki, amelyen 1974-ben az olasz polgárok nagy többsége (60-40) megerősítette a válást lehetővé tevő törvényt, és lám, Olaszország mégsem végezte teljes erkölcsi fertőben…
A törvény pro és contra utcára vitte az olaszokat.
"Itália egy modern ország - Győztek a nemek, marad a válás" - hírdeti címlapján Olaszország egyik mértékadó napilapja, a torinói "La stampa" 1974 május 12-én.
Petrus Szabolcs
