„Az éjszaka császára voltam”

Dés Mihályra emlékezünk

2017. május 22. - Szabolcs282

„Nem vagyok igazi profi író, aki reggel odaül a gépe elé és ír.“

- nyilatkozta néhány hónapja a minap elhunyt Dés Mihály (1950-2017). Lehet, hogy nem volt profi, és biztos, hogy írói pályafutása szokatlanul ívelt, kötetei azonban első osztályúak. Stílusukban olyan sokrétűek, hogy sok profi vehetett volna leckéket tőle. Irigykedtek is. Mi más lehetett az oka, hogy Konrád és Eszterházy ajánlása ellenére sem fogadta tagjai közé a Szépírók Társasága?. Egy „szépíró” még azt is felhozta ellene, hogy a Pesti barokk főhőse nőellenes. „Szerintem meg irodalomellenes írókat azért megvádolni, mert nem elég építő, pozitív hősöket ábrázolnak - ilyen alapon Shakespeare-t is el kell ítélni a Macbeth vagy a III. Richárd miatt!” - replikázott Dés nagyon találóan.

Az életmű. A kötetek aligha lehetnének különbözőbbek: regény, mesekönyvek, viccgyűjtemény, receptkönyv.

Mint említettem, Dés írói pályája szokatlan volt. „Testvéreimmel utcagyerekek voltunk, vadon nőttünk fel. Rossz magaviseletem miatt nyolcadikban nevelőintézetbe kerültem.” Aztán mégis sikerült leérettségiznie és elvégezte a ELTE magyar–spanyol szakát is. De vad maradt, pontosabban bohém; a nyolcvanas évek liberális művészvilágának legendás figurája volt. Újságíróskodott, fordított, dolgozott színészént és idegenvezetőként is. „Félállásomból negyedállásnyi munkával megéltem.” Marad kellő ideje és enegriája, hogy élvezze az életet: „Az éjszaka császára voltam”. Mégpedig a nyolcvanas évek Pestjén, amikor és ahol „egy nemzedék érezte magát jól olyan rosszul, mint még egy se előtte” – áll a már szállóigévé vált mondat Dés, a korszaknak emléket állító regényében, a Pesti barokkban.

De beleunt, és amikor már recsegett-ropogott a szocializmus, az emigráns magyarok a visszatelepülést fontolgatták, spanyol feleségével Barcelonába költözött. „Kelet-európaiként meg akartam mutatni, hogy másutt is tudok érvényesülni.” Sikerült neki. Méghozzá a legnehezebb területen, íróként, újságíróként, humán értelmiségiként. A spanyol nyelvű kultúra kulcsfigurája lett; publicista, novellista, újságíró, műfordító és nem utolsósorban egy irodalmi folyóirat kiadója.

Amikor pedig magyarok százezrei Nyugat-Európa felé vették az irányt, ő visszaköltözött Budapestre. Majd ötvenhárom évesen, a Pesti barokkal szépíróként debütált. És nem is akárhogy! Egy generáció regényét írta meg ritka stiláris gazdagsággal. Nem csoda, hogy a kötet bestseller lett, színpadra is adaptálták.

Pesti barokk

Nehéz tömören értékelni a kötetet. Legalább annyi műfajt ölel fel, és annyiféle stílusú írásból áll, ahány fejezetre tagolódik. Történetileg mégis egységes regényről van szó. Szokatlan! Olvashatunk részletes leírásokat a ’80-as évek pesti házibulijainak, a magukat annyira komolyan nem vevő, liberális ellenzékiek összejöveteleinek világáról. Ezek a kötet terjedelmükben és hangulatukban legmeghatározóbb részei. De éppen ezek miatt vannak vegyes érzelmeim a könyvvel kapcsolatban: Túlságosan bennfentesnek tartom ezeket a fejezeteket. Akik maguk is megfordultak ilyen összejöveteleken, bizonyosan jól szórakoznak, nosztalgiáznak olvasás közben, de én, aki 1983-ban születtem, kívülállónak éreztem magam. (Egy ellenpélda: Vámos Mikósnak rendszeresen sikerül elmúlt évtizedeket úgy megfestenie, hogy fiatal olvasóként is átérzem ezek hangulatát.). Van a fejezetek között klasszikus családregény, sok magyar-zsidó sorssal, ami - lévén, hogy a regény budapesti értelmiségi körökben játszódik – megkerülhetetlen. Ezek a részek tetszettek, de én általában szeretem a családregényeket. Találkozhatunk szerelmi történet klasszikus stílusú leírásával, minden hozzávalóval együtt: korkülönbség, családi ellenállás, féltékenység, hűtlenség, szenvedés… Van a fejezetek között levélregény. A főszereplő, János levelezik az USA-ba disszidált haverjával, Gáborral. Erről egy kicsit részletesebben: Tetszett, ahogy Gábor leírja, miként szembesült a kulturális különbségekkel, milyen nehéz megélni, ahogy elszakad az otthoni barátoktól, kimarad a bulikból, amiket egy új szociális közegben esélye sincs pótolni. Mégsem honvágy az, amit érez. Nem bánta meg, hogy kiment. Egy nehezen szavakba önthető érzés keríti hatalmába. (Ezen a ponton megint Vámost kell megemlítenem. A témában „A New York-Budapest metró” volt messze a legjobb könyv, amit eddig olvastam.) A disszidálás a regény szereplőinek, és minden bizonnyal a bemutatott korszak fiataljainak is egy meghatározó gondolata. Majd’ mindenki erről beszél, ezt tervezi, a legtöbben persze jól tudják, még ha maguknak sem merik bevallani, hogy nem lesz az egészből semmi. Van a kötetben, formáját tekintve klasszikus dráma, pontosabban komédia, egy temetőlátogatás apropóján; jót lehet rajta derülni. A főszereplő, János sikertelen beszervezésének története bürokratikus stílusban, ügynökjelentés formájában van megírva, azok minden nyakatekertségével, nyelvhelyességéi hibáival együtt. Egy igazi paródia! Így érzékelteti a szerző, hogy a ’80-as évek derekára a magukat továbbra is nagyon komolyan vevő titkosszolgálatok már leginkább csak nevetségesek voltak. Persze, és erre is utal Dés, ha életek fölött nem is, de egzisztenciákról továbbra is rendelkezhettek. János pszichiátriai kezelése okán olvashatunk terjengős (ál)filozófiai eszmefuttatásokat is. Ezeket az oldalakat át-át lapoztam. De akad a kötetben viccgyűjtemény is. Nem kell megijedni, jó viccek, a kor hangulatát idézik: „Mi a szovjet erődemonstráció 1984-ban? Csernyenkó fölmegy a lépcsőn…” (Ez a rész már valószínűleg Dés „Hacsak úgy nem…” címen megjelent vicc-gyűjteményének előfutára.) A kötet zárszavában még nyelvészeti fejtegetésekre is sor kerül. Az ezt előadó Gábor, a főhős haverja, Grétsy tanúr úr szerepében tetszeleg. Ez vicces, ha tartalmilag nem is tudok vele azonosulni. A nyelv szerintem változzon, fejlődjön, egyszerűsödjön! Nem múzeumi tárgy.

Mi lehet ennek a stíluskavalkádnak az oka? Két magyarázatom van: Dés meg akarta mutatni, hogy sokféleképpen tud írni. Le a kalappal! Tényleg tehetséges, ha nekem nem is nyerte el minden fejezet a tetszésemet, stilisztikailag valamennyi kiváló. Ennél azonban többről lehet szó. Ma népszerű a szocializmust, a ’80-as éveket szürke időszaknak beállítani. Diktatúra volt (kétségtelen), ergo az élet csak rossz lehetett. Na, erre cáfol rá a könyv. De a szerző egyértelművé teszi, hogy nem kádári nosztalgiáról van szó. Egy bűnös rendszer utolsó évei voltak ezek. Az ország morális és fizikai értelemben is rohadt, mindenki, még a legelvakultabb kommunisták (ha ugyan akadt még ilyen) is tudták, hogy a rendszer fenntarthatatlan, de senki sem hitte volna, hogy valaha is megbukik. Micsoda ellentmondás! De rátapint a kor lényegére.

„[…] mindenki lop-csal, aki tudja, megszedi magát, aki nem, csak a klotyópapírt hordja haza az irodából.”

Ha a körülmények rosszak is voltak, Dés és generációja élt, szeretett, bulizott, ivott, szívott, szexelt, mint ahogy ezt a mai harmincasok is teszik. Ebből a szempontból nem voltak a ’80-as évek se sivárabbak, mint napjaink:

„Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi […]”

A stílusok sokfélesége így talán a korszak színességét hivatott szimbolizálni. A „barokk” jelző is erre az ellentmondásos világra, a nap, mint nap felbukkanó új, és még újabb emberek, „tűrt, tiltott, támogatott” ideológiák kavalkádjára utalhat. Teszem hozzá, a barokk jelleg a jelenetek, gondolatok végeláthatatlan hosszú leírásában is megmutatkozik.

A „Pesti barokk” egy nagyon személyes, hiteles generációs regény, jobbnál-jobb beszólások, Bacsó Péter Tanújának színvonalát megütő szállóigék, jelenetek gyűjteménye. Helyenként azonban túlságosan terjengős, „barokkos”, kétszáz oldallal rövidebben tökéletes lett volna.

Magvető, 2013, 581 oldal, 3990 Ft

Anyukámmal a Belvárosi Színházban, ahol néhány hónapja nagy sikerrel játszák a regény Kern András készítette színpadi adaptációját. Az előadásról csak dicsérni tudom. Nem könnyű egy ötszáz oldalas, bonyolult szerkezetű színpadra alkalmazni. De Kernnek sikerült a kötetből azokat a részeket kiragadnia, amelyek a legjobban átadják a könyv és persze a korszak hangulatát. Nem csak dramaturgi teljesítményét kell dicsérni, a nagyi szerepében a színpadon is remekel. Ahogy főszereplőt, Koszta Jánost alakító Szabó Kimmel Tamás is nagyot alakít. Külön említést és dicséretet érdemel a darab díszlettervezője és kellékese. Előbbi nagyon ötletes, a nyolcvanas évek hangulatát idéző színpadképet varázsolt, utóbbi pedig a legapróbb részletekre is ügyelt. Olyan tárgyak tűnnek fel a színpadon, amelyek elválaszthatatlanok a kortól, de ma már valóságos csoda felleni őket.

Dés gyerekkora zűrös volt, meglepő, mert rendezett csalási körülmények között nőtt fel. Édesapja magas rangú hivatalnok, édesanyja, Dés Magda, közismert rádiós szerkesztő volt, akinek konyhaművészetét városszerte legendák lengték körül. Dés Mihály egy különleges kötettel, egy „gasztronómiai anyaregénnyel”, a 77 pesti recepttel állított emléket neki.

77 pesti recept

Nem könnyű meghatározni a kötet műfaját. 77 receptet tartalmaz, ezáltal egyrészről szakácskönyv. De annál sokkal több is, egy lebilincselő családregény. Bizonyára mindenki ismeri azokat a gasztronómiai albumokat, amelyekben sztárok, sztárocskák mutatják be kedvenc receptjeiket, és ehhez körítésként kap az olvasó hány szellemes, vagy legalábbis annak szánt anekdotát. Születtek már ebben a műfajban is jó alkotások (ide sorolnám Kulka János „Önételrajz” című kötetét), de többségük a polcon porosodó karácsonyi ajándékok kategóriájába tartozik. Kötetünk biztosan nem a feledhető gasztroalbumok sorát gyarapítja. Az olvasó százegynéhány oldalas mini családregényt tart a kezében, melynek főszereplője Dés Mihály édesanyja, a néhány éve elhunyt Dés Magda, alias Sütimama. Az ő, a Dés család, és az író életével ismerkedhetünk meg a XX. század viszontagságain keresztül. Élettörténetek, melyekben a konyhaművészet (Sütimama esetében nem túlzó, vagy elcsépelt ez a kifejezés) meghatározó szerepet játszott. Ez igaz annak ellenére is, hogy a Dés mama dolgozó nő volt, a konyhában csak a második, harmadik műszakban remekelt.

Fantasztikus stílusban megírt kisregény ez. Bátran kijelentem, Dés Mihály a legjobb tollú kortárs magyar szerzők egyike. Arról, hogy bravúrosan ír, már a „Pesti barokk” olvasása közben is meggyőződtem, de ott még volt néhány tartalmi fenntartásom. Itt azonban már minden tökéletes, pontosabban majdnem minden: A bevezető oldalakon, Sütimama gasztrofilozófiai alaptételeinek bemutatásánál, valahogy nem sikerült az író hullámhosszára kerülnöm, de ez nem a könyv objektív hibája, sokkal inkább ízlésbeli kérdés.

Magunk a receptek elkülönülnek a családtörténettől, az ott megemlített ételek elkészítési módjai a kötet harmadik fejezetében sorakoznak. Ügyes szerkesztői húzás, a családregényt élvezheti az is, aki maga nem főz. Aki pedig szakácskönyvként is szeretné használni a kötetet, annak nem kell hosszasan keresgélnie. (Ellenpéldát is tudok: Frances Mayes Itáliában játszódó nemzetközi sikerkönyveiben a történetbe szövi a recepteket, ami lényegesen megnehezíti a szakácskönyvként történő használatot.)

Milyenek a receptek? Volt jó pár, amely felkeltette az érdeklődésemet, különösen az édességek közül. Ahogy a mellékelt képek mutatják, néhányat már el is készítettem; fényképes dokumentáció fellehető a Facebook oldalunkon is. Tetszik, hogy bár az ételek hagyományosak, mégis haladnak a korral. Sütimama használ olivaolajat, a fűszerezés - a legtöbb nagymamától eltérően - nála nem merűl ki só, bors, és vegeta használatában. Dés Magda bebizonyítja, hogy a paradicsomleves, a spenót, vagy éppen a sóska is lehet finom!

A legendás túrótorta. "Hogy ezt hogy nem tudjátok megunni? Nem is értem. Unjátok már meg!"

Zöldséges fasírt. "Ezt a Sanyinak találtam ki. Pedig hogy imádta a húst...! Erre fogja magát, és vegetáriánus lesz. És milyen következetesen tartja a kis szaros."- Ugyan más névvel, de tőlem is származhatna az idézet.

Paradicsomleves. "Nem tudom, miért, de ezt minden gyerek imádja."

Emeletes epertorta. "Zsusza: a Süti minden alkalommal közli, hogy a Bius ezt rendeli szülinapjára. Még szerencse, hogy tényleg imádja. Meg mi is a Tamással."