Babits szerint „a műfordítás az idegen nyelvű kultúra birtokbavételének legmagasabb formája”. A műfordítók mégis az irodalom legelfeledettebb és a könyvpiac legkihasználtabb szereplői. Pedig nélkülük nem lenne világirodalom és talán még minden idők legeladottabb kötete, a Biblia sem létezne. Valószínűleg ezért tekintik Szent Jeromost (347-420, más nyelveken Hieronymus) az első műfordítónak. Az egyháztanító 382-ben, pápai megbízásra héber, ógörög és ólatin szövegtöredékekből alkotott egységes, latin nyelvű Bibliát. Jeromos munkája a Tridenti-zsinat (1546) óta a kereszténység szent könyvének hivatalos változata. Az ENSZ 2017-ben október elsejét, Szent Jeromos halálának évfordulóját a fordítás világnapjává nyilvánította.
Szent Jeromos a középkori festészet kedvelt témája volt. Általában könyvvel, tollal, dolgozószobában ábrázolták, amely a képeken rend szerint úgy van berendezve, mint az a festő életében megszokott volt. Colantonio del Fiore képén egy homokóra is feltűnik – az idő máig a fordítok egyik legnagyobb ellenfele.
Középiskolában mindenki tanul a Tridenti-zsinatról, de alig valaki tudja, hol fekszik a névadó város. Pedig nem is olyan nehéz kérdés, ha elárulom a település mai nevét: Trento. Százezres város Észak-Olaszországban. Trier. Százezres város Délnyugat-Németországban, a Rajna-vidéken, a Mosel partján.
Új ENSZ világnap. A legrangosabb irodalmi seregszemle, az évszázados múltú Frankfurti Könyvvásár. A kiállítás „díszvendége” a francia irodalom, amelynek németbe ültetése sokszor jelentett kihívást, de jelentős impulzusokat is adott a német műfordítóknak. – Három ok, amiért a Süddeutsche Zeitung hosszú elemzést szentelt a német műfordítás múltjának és jelenének, amely meglepően sokban hasonlít a magyaréra.
A minden év októberében megrendezésre kerülő, több százezer látogatót vonzó Frankfurti Könyvvásár mai formájában 1949 óta működik a Német Könyvkereskedelem Tőzsdei Egyesületének (Börsenverein des Deutschen Buchhandels) szervezésében, de sokkal hosszabb, fél évezredes múltra tekint vissza. Magyarország 1999-ben volt díszvendég.
Az írás nyelve Európában évszázadokig a latin volt. Csak a középkor végén jelent meg a nemzeti nyelvű irodalom. A XIX. századig a könyvolvasás és maga az olvasni tudás is egy szűk kör luxusa volt. Ez az elit pedig beszélte a latint, majd később az európai kultúrnyelveket. Magyarországra, ahol sok arisztokrata biztosabban fejezte ki magát németül, mint magyarul különösen igaz volt ez. Ebből kifolyólag az 1800-as évekig nem volt igény a műfordításra se Németországban, se nálunk. Egyetlen kivétel akadt, és ez szintén igaz mindkét kultúrkörre: a Biblia nemzeti nyelvre ültetése. A grandiózus munka elvégzőjét (Luther Márton, illetve Károli Gáspár) különösen a németek ünneplik az irodalmi nyelv megteremtőjeként.
A XIX. században nem a születő nacionalizmus, hanem a romantika vitte előre a műfordítást, amely nélkül az összehasonlító irodalomtudomány sem születhetett volna meg. A kifejezés hallatán ne egy poros könyvekkel telezsúfolt szobában ülő professzorra asszociáljunk! Inkább Goethe gondolatát idézzük fel:
„Nemzeti irodalom csak a világirodalom horizontján létezhet.”
A XIX. században ünnepelt, mára klasszikussá vált írók, költök műfordítói tevékenysége nagyban hozzájárult a hivatás felértékelődéséhez. De jegyezzük meg, sokan közülük - író, költői vénájuk okán - meglehetősen szabadon bántak az eredet szöveggel. A nagy irodalmárok sokszor csak, mint szükséges rosszra, a megélhetést biztosító melléktevékenységre tekintettek a fordításra. A szöveggel „játszadozva” próbálták a maguk számár színesebbé tenni a kellemetlen munkát. Vagy éppen egyszerűbb volt számukra a tartalmat megértve egy-egy bekezdést újraírni, mint az ismerten szavakat szótárazni. Legendás Ungvári Tamás több kötetében is felbukkanó anekdotája Déry Tiborról, aki állítólag a világirodalom egy-egy remekének magyarra ültetésére egy éjszakánál többet ritkán szánt.
Irodalmunk nagyjai, akik Magyarországra hozták a világirodalmat: Arany János (angol, latin, ógörög - Shakespeare, Arisztotelész), Babits Mihály (angol, olasz, ógörög, német - Shakespeare, Dante, Szophoklész, Goethe), Karinthy Frigyes (angol - Dickens, Twain, Swift és persze Milne Micimackója), Áprily Lajos (orosz, német, norvég – Puskin, Gogol, Ibsen, Schiller).
A XX. század első évtizedei a műfordítás aranykorának számítanak. Olvasni már majd’ mindenki tudott, és tévé, rádió híján az irodalom volt az egyik legfontosabb szabadidős tevékenység. A gyalogos és lovas közlekedés évszázadaiban még a szomszédos város is távoli bolygónak számított, más nyelvek, kultúrák létezése pedig a többség számára nem bírt jelentőséggel. A tömegek csak a XX. század elejére kezdtek el érdeklődni a világ iránt. Idegen nyelvet viszont kevesen beszéltek, az utazás pedig a többségnek továbbra is álom maradt. Ezért soha nem látott konjunktúrája lett a műfordításnak, az idegen megismerése egyetlen útjának. Ha diktatúra is fokozta a fizikai és kulturális elzártságot, csak a fordító juttathatta el a külföldet a hazai olvasókhoz. Ez német vonatkozásban a hitleri időket jelentette, nálunk viszont nyolcvanas évekig fennállt.
Ha nincs Makai Imre (Dosztojevszki, Szolzsenyicin), Réz Ádám (Agatha Chiristie, Merle, Steinbeck, Tolkien), Szabó Ede (Kafka, Mann), Székács Vera (Marquez), Székely Éva (Moravia), Szerb Antal (Maugham, Knight), Szöllősy Klára (Bulgakov, Tolsztoj), Tandori Dezső (Remarque, Oscar Wilde, Doyle), Ungvári Tamás (Graham Green) Vas István (Feuchtwanger, Tennessee Williams) aligha tudta volna meg az átlag magyar, milyen az élet a Lajtán túl. Azért lehetett a Kádár-korszak a szépirodalmi fordítások és az igényes műfordítók virágkora. Nagy segítség volt, hogy a „3 T” kultúrpolitika sokkal többet tűrt, ha külföldi írásokról volt szó. Mit több, a Szépirodalmi, az Európa, majd a Magvető Kiadó sorozatain, a Szigligeti Alkotóházon, az ösztöndíjas külföldi utakon és a kényelmes megélhetést biztosító tiszteletdíjakon keresztül egyenesen támogatta a kortárs külföldi széppróza és a klasszikusok magyarba ültetését.
A Jeromoshoz hasonló szent fordítók ideje régen, a nagy művészeké pedig Németországban a háború, nálunk a rendszerváltás után járt le. Más lett a mérce, az irodalmi és az anyagi megbecsülés. A piacot elárasztották a kétes minőségű krimik, thrillerek, sci-fik, romantikus regények. Danielle Steel regényei vagy a Szürke ötven árnyalat jóval nagyobb üzlet a terjesztőnek és a kiadónak, mint például a Nobel-díjas Herta Müller regényei. A fordításnál csak az ár és a gyorsaság számít.
„Nincs már szerkesztő, aki legalább rosszindulatúan odafigyelne a szövegre; a könyv úgy megy ki a nyomdába, ahogy a fordító leadta.”
– panaszkodik Székács Vera, a Száz év magány fordítója a Mancs témával foglalkozó cikkében.
Már nem érvényesek a számos klasszikust magyarba ültető Kosztolányi gondolatai, mi szerint „a műfordító művész, újat kell alkotnia az eredeti helyett, munkája hasonlatos a szobrászéhoz, egy szobrot kell kifaragnia neki is az eredetihez képest teljesen más anyagból.”? De igen! Ez leginkább abból látszik, hogy nem szokta szakmai felháborodás követni a nagy klasszikusok újra fordítását. Erre egyébként a nyelv fejlődése miatt időről-időre elengedhetetlenül szükség van. Születnek tehát jó műfordítások, amelyek a hőskor egy másik nagy műfordítójának, Babitsnak szavaival élve
„még az eredeti remekműveknél is ritkábbak, az irodalmi luxus kategóriájába tartoznak.”
A minőségi fordítás nem halt ki. Ezt bizonyítja Nádasdy Ádám 2016-os munkája, Dante Isteni színjátékának újra fordítása Babits változata után közel száz évvel. Nádasdy egyébként volt már téma a Könyvtacskón!
A német cikk szerzője azon kesereg, hogy manapság a fordító az író mögött csak a második, leértékelt helyen áll. Ő a tehetségtelen író, aki mások tollával próbál ékeskedni. Leértékelődésének szimbóluma, hogy neve nem a borítón, hanem csak a könyv első oldalán, az íróénál kisebb betűkkel szedve szerepel. Személyéről pedig csak a hátsó borítófülről tudhatunk meg valamit. Paradicsomi állapotok! – mondanák a magyar kollégák. Nálunk a fordító neve csak eldugva kerül említésre, életútja rövid feltüntetéséről pedig nem is álmodhat. A munkájáért kapott tiszteletdíjat pedig inkább zsebpénznek kellene hívni.
A magyar kötetben már a szerkesztésből is kitűnik, hogy leértékelt a fordító státusza. Grisham regényeinek magyarra ültetője, Wertheimer Gábor legalább anyagilag nincs csúful kizsákmányolva.
Szóljunk is a piszkos anyagiakról! Pénzbeli megbecsülés nélkül ugyanis aligha lehet minőségi munkát végezni. Az érthetőség kedvéért vegyünk egy példát: A műfordító önként vagy megbízásra lefordít egy 250 oldalas regényt. Ha becsüli szakmáját, először piszkozatot készít, majd megírja a véglegesnek szánt szöveget, ezt kicsit pihenteti, végül friss szemmel újra átmegy rajta. Ha napi nyolc órát dolgozik, akkor is szüksége lesz legalább két hónapra. A munkáért a mai piaci viszonyok között, feltéve, hogy a könyv csakugyan megjelenik, jó pár hónap elteltével 200-300 ezer forintot kap a kiadótól. Mondani se kell: ez bruttó!
A silány fizetség hátterében alapvetően két körülmény áll: (1) A magyar nyelvű piac kicsi, ráadásul az olvasók nagyon árérzékenyek. Mi több, örülni kell, ha egyáltalán fizetnek, és nem közjónak tekintik a szerzői jogokat. Tény, hogy piaci alapon lehetetlen kigazdálkodni olyan fordítói honoráriumokat, mint a szocializmus irodalmat erősen szubvencionáló évtizedeiben. (2) A könyvpiacon a kevesebb mint fél tucat nagy kereskedőlánc az úr. Övék a bevétel ötven százaléka (!), és mert bizományi rendszerben dolgoznak, hónapokig eltart míg a pénz másik fele a kiadókhoz kerül, hogy azok miután saját megélhetésükről gondoskodtak, további hónapok elteltével „zsebpénzt” adjanak a fordítónak, aki nélkül a kötet nem kerülhetett volna a könyvesboltok polcaira. Mindezt a túlkínálat miatt lehet megtenni. Sok a kiadó, sok az új cím – a kereskedő válogathat, kit tesz ki egyáltalán a polcra. Sok a fordító is, akik közül a kezdők, hogy nevet szerezzen maguknak nem ritkán ingyen is hajlandók dolgozni – maguk és szakmájuk alatt vágják a fát. A kiadók a fordítókkal szemben mindent megengedhetnek maguknak. Nem ritka, hogy szépirodalmi művek fordítására nyert pályázati pénzek nagy részét zsebre teszik, vagy, hogy arra kötelezik a fordítót, évtizedekre adja el nekik a szerzői jogokat.
Akad, aki mégis tisztességesen keres? Igen, a kevesek, akik akár többedmaguk dolgoznak azon, hogy egy amerikai bestseller író (Pl.: Ken Follett, John Grisham) legújabb kötete mihamarabb a hazai olvasókhoz kerülhessen. De nem élnek rosszul azok se, akik olyan „kis nyelvet” beszélnek, amelyen egy író nagy sztárrá vált. Így nem panaszkodhat, aki Jo Nesbøt fordít norgégból, vagy Stieg Larssont svédből.
A többi műfordítónak pedig reménykedhet a szebb jövőben. Biztató jelek, legalábbis német perspektívából nézve azért akadnak: egyre rangosabbá válnak a fordítói díjak, léteznek támogatások és ösztöndíjas programok, a legjobb fordítók immár írókhoz hasonló súlyú szereplői az irodalmi életnek, nemzetközi könyvvásárokra író és műfordítója gyakran kap együtt meghívást, a jobb közönség pedig már felszisszen, ha egy könyvfesztiválon az íróé mellett nem hangzik el a fordító neve is.
Petrus Szabolcs
