Velence Cannaregio városrészében, a főpályaudvarhoz közel fekszik egy mindössze 105*93 méter területű szigeten a Ghetto Nuovo, a világ első, zárt, zsidó városrésze és a zsidók számára kijelölt kényszerlakóhelyek későbbi névadója. Velence vezetése, a Serenissima 1516-ban rendelte el, hogy a város egyre szaporodó zsidó lakosainak a fallal körülvett szigetre kell költözniük, melynek két hídját éjféltől napkeltéig zárva kell tartani. A szigeten korábban rézöntöde működött, amit a korabeli velencei nyelvjárásban getto-nak (ejtsd: dzsetto) hívtak. A szót az első lakók, a többségében német ajkú askenázi zsidók hibásan gettónak ejtették. 1562-ben már egy pápai bullában is előkerül a kifejezés. Mégpedig a hibás németes kiejtéshez igazodva, ghetto-nak írva. Legkésőbb innentől számít a velencei sziget neve a zsidó városrészek szinonimájának.
A Campo di Ghetto Nuovo a Szent Márk tér után Velence második legnagyobb tere.
A középkori Európában a zsidók állandó üldözésnek voltak kitéve. Minden felé napirenden voltak a pogromok. A pragmatikusan gondolkozó velenceieket viszont nem fertőzte meg az antiszemitizmus és a katolikus egyház uszítása. Gazdasági érdekeiket szem előtt tartva felismerték, hogy profitálhatnának a zsidók jelenlétéből, mivel őket nem kötötték az egyház hitelnyújtásra és boncolásra vonatkozó szigorú korlátozásai. Zsidók segítségével Velence lehet Európa pénzügyi és orvosi centruma – spekuláltak az élelmes velenceiek. Azt sem felejtették el, hogy zsidók a világ minden pontján élnek, náluk jobban aligha működtethet valaki egy kereskedelmi hálózatot. Win-win szituáció: Az elsőként letelepülő, német ajkú zsidók sosem tapasztalt jog-, vagyon- és személyi biztonságban élhettek a lagúnák városában. Míg a velenceieknek sikerült újra lendületet vinni az Amerika felfedezése után átrendeződő világkereskedelem miatt betegeskedő gazdaságukba.
A betelepülők második hulláma a rekonkviszta harcok lezárása után érkezett, azaz, amikor a keresztények teljes egészében visszahódították az Ibériai-félszigetet a muzulmánoktól. Arabok és zsidók évszázadokig békében életek a Hispániában, a spanyol visszahódítás azonban együtt járt az inkvizíció születésével és az egyre vadabb zsidóüldözéssel. A velenceiek ismét jó döntést hoztak. Az Ibériai-félszigetről érkező zsidók kiváló kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak az Oszmán Birodalommal és az arab országokkal, amit a számukra kijelölt új városrészbe, a Ghetto Vecchioba költözésük után a velenceiek hasznára kamatoztattak.
Campo di Ghetto Nuovo. A házak a maguk idejében valóságos felhőkarcolónak számítottak.
A térkép mutatja, hogy az első zsidó városrész, a Ghetto Nuovo gyakorlatilag csak egy térből és az azt övező házakból állt.
De hiába a bővítés, a száz év alatt ötszázról ötezerre növekvő népesség a két szigeten is alig fért meg. A Serenissima azonban nem akart több területet biztosítani, így a zsidók felfele kezdtek terjeszkedni – megépült Velence legmagasabb épülete, minden bizonnyal a világ első, 180 családnak otthont adó toronyháza. A zsidó városrész egyéb építészeti különlegességekkel is büszkélkedhet. A Talmud előírása szerint zsinagóga csak szent földre épülhet. A ravasz zsidók azonban megkerülték a vallási előírást. A zsinagóga mindig egy többszintes épület felsőbb emeletein került kialakításra. A különböző kultúrkörökből érkező bevándorlók hűek maradtak gyökereikhez. Nemzetiségi alapon külön-külön zsinagógákat építettek. Ezekben közös volt, hogy belülről fényűzőek voltak, kívülről viszont csak egyszerű lakóháznak tűntek. Ugyanis a Serenissima toleranciája sem volt határtalan: Velence területén tilos volt zsinagógát építeni. Amit viszont nem látni, az nincs is – gondolták a leleményes zsidók éppúgy, mint a pragmatikus városatyák.
Kívülről semmi sem látszik a zsinagógák pompájából.
A velencei gettó fokozatosan az európai zsidóság és egyúttal Velence pezsgő gazdasági és kulturális központjává vált. Ennek ellenére megőrizte elzártságát is. A lagúnák városába érkező zsidók tartották magukat régi hazájukból hozott tradícióikhoz, legyen az akár egy német fejedelemség, az Ibériai-félsziget vagy Lengyelország. Máshogy éltek, öltözködtek, mást ettek. Gasztronómiájuk lenyomatai máig fellelhetőek a klasszikus velencei receptekben.
A Könyvtacskó irodalmi blog, így természetesen a velencei gettó történetének könyves vonatkozását is kiszimatolta: az észak-itáliai város a XVI. században a könyv fővárosa volt; a 7000 könyvkészítő kezei közül évente 15.000 kötet került ki. A munkából a zsidók is kivették a részüket. A velencei gettóban készült el a világ első nyomtatott Talmudja.
A gettó története 281 év után ért véget. Napóleon, aki a polgári egyenjogúság híveként és meggyőződéses ateistaként a katolikus egyház ellensége volt, csak a diszkriminációt látta a Serenissima zsidók életét szabályozó rendeleteiben. Ezért a város elfoglalásakor, 1797-ban rendelkezett a gettó megnyitásáról és arról, hogy a zsidók Velence-szerte ingatlant vásárolhatnak. Dekrétuma nem a kívánt hatást váltotta ki. A zsidók nem csak a gettót, de Velencét is elhagyták. Ebben persze a város gazdasági hanyatlása is szerepet játszhatott. A XX. század elején már kevesebb, mint 1000 lakót számlált a Ghetto Nuovo és Vecchio, akik közül csak nyolc tért vissza a haláltáborokból.
A zsidó kultúra az elmúlt évtizedekben kezd újjáéledni: a lepusztult negyed házai megújulnak, kulturális központok, zsinagógák és kóser éttermek nyílnak. A velencei gettó történetének ismeretében már érthető, hogy a napjainkban 500 lelket számláló zsidó közösség rabbija kezdeményezte a város Nobel-békedíjra jelölését: a Ghetto fennállásnak közel 300 éve az európai zsidóság aranykora volt Európában.
Néhány éve visszatért a zsidó élet Velencébe.
A Ghetto kóser éttermei a legjobbak közé tartoznak Velencében. A gyorséttermekben még kóser pizza is kapható.
A felirat szerint zsidó házasságkötő terem nyugdíjas otthon található az épületben.
Napjaink legismertebb velencei lakosa egy amerikai!
Donna Leon tudományos pályára készült, de a forradalom alatt Iránból menekülve veszendőbe ment a Jean Austenról írt disszertációja. Ez akkor tragédiának tűnt, hisz két év munkája veszett semmibe. Ma már élete legnagyobb szerencséjének tartja az írónő. Így megmenekült a tudományos pályától és szenvedélyének, az írásnak szentelheti életét.
Ha Velencéről van szó, nem maradhat említés nélkül a város legismertebb kortárs írója, Donna Leon (1942). Az amerikai hölgy angoltanárként Irán, Kína, Szaúdi-Arábia, Svájc mellett Vicenzában, Perugiában, Rómában és Velencében is dolgozott. 1992-ben – a Könyvtacskón egyébként már bemutatott – világhírű velencei operaház, a Teatro la Fenice egyik előadása közben támad az ötlete, hogy a városban játszódó krimit írjon. Azóta minden évben előrukkol egy újabb kötettel Commissario Guido Brunetti és családja főszereplésével. A regényeket 35 nyelvre fordították le, sok országban állnak a sikerlisták élén és számos irodalmi elismerést hoztak a szerzőnek. De nem Olaszországban. Az angolul író Leon ugyanis megtiltotta kötetei olaszra fordítását. Regényei szerves részét képezik a tipikus velencei karakterek és a város egyre fogyatkozó lakóinak mindennapi problémái (csillagászati ingatlanárak, a helyiek mindennapi szükségleteit kielégítő boltok helyén nyíló szuvenír üzletek, a levegőt szennyező és az épületek tengerben nyugvó alapjait alámosó óceánjárók). Úgy érzi, ezekről csak akkor írhat autentikusan, ha nem válik celebbé, hanem továbbra is egy a velenceiek közül. Írónőnk egyébként nem csak helyiek problémáiról ír, hanem olyan olasz témákat is felkap, amelyekről a megjelenés évében különösen sok szó esik Itáliában.
A könyvek nagy sikere után természetesen nem maradhatott el a megfilmesítés sem. Commissario Brunetti családjával. A feleség Paola angolt tanít az egyetemen és nem mellesleg Velence egyik leggazdagabb családjának tagja. Ennek ellenére a ’68-as mozgalom határozta meg világképét. A pártokból kiábrándult, de hisz a kommunista eszmében.
Donna Leon első, a Teatro la Fenice körül bonyolódó kötete magyarul is olvasható.
Petrus Szabolcs
