Szimatolás az irodalom, a gasztronómia és a turizmus világában

Könyvtacskó

Használati utasítás Japánhoz

Az egyiknek kultúrsokk, a másiknak beteljesedett várakozás

2017. december 16. - Szabolcs282

img_0137klein.jpg

A japán-magyar kulturális, gazdasági, nyelvi (?), rokoni (???) kapcsolatok után ennek a nagyon távoli, a mienktől nagyon különböző kultúrájú országnak a mindennapjaiba szeretnénk bevezeti a Könyvtacskó olvasóit. Ebben Boris Martiniovic, egy napokban megjelent, Japánban játszódó regénye, a Tokiói lilaság magyar nemzetiségű szerzője lesz segítségünkre.

Nagyon különböző a kettőnk kiindulási pontja. Magam soha nem érdeklődtem se Ázsia, se Japán iránt. Sosem olvastam mangát, nem karatéztam, de még a szusit se szerettem. Ezért, amikor 2013-ban egy tanulmányúton először jártam a szigetországban, olyan kultúrsokk ért, amiről azt gondoltam, globalizált világunkban már nem lehetséges. Borist gyerekkora óta foglalkoztatja Japán. „Sokat olvastam az országról, számos filmet láttam Japánból és Japánról. Amikor végre kijutottam, úgy éreztem azt kapom, amire számítottam, amiről annyit hallottam és olvastam.”   

Milyen ez a Japán, amire Boris számított, engem viszont meglepett?

Japán az ellentmondások országa, legyen szó emberekről, kultúráról, vagy a környezetről. A japánok udvariasak és visszafogottak. Viszont, ha gazdag, elfojtott érzelmi világuk kitör, elképesztő színeket ölt. Boris a kortárs japán képzőművészetet, Makoto Aidát, Murakami Takashit és Kusama Yayoit hozza példaként.

festok.jpg

Makoto Aida, Murakami Takashi és Kusama Yayoi egy-egy alkotása.

Ellentmondásos az épített és a természetes környezet is. Egyfelöl a minden négyzetméteren beépített, nyüzsgő tengerparti megapoliszok. Másfelöl a nagy becsben tartott, érintetlen természet a szigetek belső részén.

folyo_bambusz_1.jpg

Hegyek és bambuszerdő. Ez is Japán.

Kontrasztosak a nagyvárosok is. Tokió forgalmas, reklámokkal, neonfényekkel teli utcáin sétálva nem is gondolnánk, hogy tele a város pici sikátorokkal, amelyek kis házakat, piros sintó kaput, békés szentélyt rejtenek. A két világ tökéletesen megfér egymás mellett. Az én emlékezetemben is megvannak ezek a helyek, de Boris konkrét példát is tud említeni: az Izanami sintó szentélyt. A Tokiói lilaságban is találkozunk a metropolisz két arcát bemutató jelenettel: A női főszereplő, Akiko Roppongiban, a nyüzsgő Tokió szívében ebédel, egy csendes, zöld parkban, egy óriás bevásárlóközpont hátuljában. A helyszín és Akiko érzései is ellentmondásosak. Épp emiatt szereti ő és sokan mások is Tokiót; magukra ismernek a városban.

tokio.jpg

Felhőkarcolók, ameddig a szem ellát és nyugalmas utcák kis házakkal. Mindkettő Tokió.

5_40.jpg

Szentély valahol Tokióban.

roppongi.jpg

Roppongi, ahol megismertem Tokió éjszakai életét. Nem volt olcsó mulatság…

A Könyvtacskó nem csak érdekes, informatív is. Ezért összegyűjtöttük a kulturális különbségeken alapuló szabályokat, amelyeket - a magyarokról kialakult kedvező kép ápolása érdekében - Japánba tévedve nem árt betartanunk:

Cipőt le! Mindegy, hogy magánlakás, vagy étterem, a küszöb átlépése után az utcai cipő le, házipapucs fel! Utóbit a házigazda biztosítja, nem kell, hogy szatyorkában magunkkal hordjuk. Ha mégsem kapnánk, marad az (optimális esetben nem lyukas) zokni. Az ok egyszerű: A japánok szeretik a tisztaságot, az utca pedig piszkos - legalábbis szerintük. Magam az „enni lehet a földről” kifejezéssel írnám le az ország közterületeit.  

suchergebnisse_fur_cipo.jpg

dscn2076.JPG

Papucs le, papucs fel! Házipapuccsal vagy zokniban nem lépünk a mosdóba, hisz ott tanyázik a japánok legnagyobb ellensége, a baktérium. A WC-k előterében mindig külön papucsot találunk. Miről ismerszik meg a külföldi? A mosdót elhagyva elfelejt papucsot cserélni.

1_148.jpg

5_39.jpg

A kis dolgok nagy dolgok - tartja a japán mondás. Különösen igaz, ha ajándékról van szó. Legyen privát, vagy hivatalos találkozó, soha ne érkezzünk kis ajándék (omiyage) nélkül! Jó, ha tudjuk, a külcsín számít. A meglepetésnek nem kell értékesnek lennie, a lényeg, hogy szépen legyen becsomagolva. Európából, tömött bőrönddel érkezve nagy kihívás...

6_34.jpg

Mi általában édességet kapunk, ha japán vendégek érkeznek hozzánk. Annak ellenére, hogy a „japán édesség nem az európai nyelvnek való” – állapította meg egyszer találóan egy nagojai kolléga.

20170406_100703.jpg

Ajándék átadás és névjegy tanulmányozás. Utóbbiról lesz még szó. A képpel egyébként valami nincs rendben. Vajon mi?

dscn1989.JPG

Főnököm tenyerében kis ajándék fekszik.

Nem csak ajándékkal, bókkal is kedveskedjünk! Nyelvtudás, ruhadarab vagy mosoly – tárgya bármi lehet. Igazságtartalma se számít. A lényeg, hogy adjuk. Ha pedig kapjuk, kis mosollyal, kezünket az arcunk elé tartva, szerényen utasítsuk vissza!

7_32.jpg

Valahogy így. Forrás: http://wirtrainierenaikido.com

A pontosság a japánok erénye! Illik 5-10 perccel a megbeszélt időpont előtt érkezni. Ha látjuk, hogy késni fogunk, üzenjünk, vagy telefonáljunk! Késve érkezve pedig mentsük, ami menthető: Kérjünk bocsánatot, de ne kezdjünk hosszas magyarázkodásba!

Névjegy nélkül egy lakatlan szigetre se! Első utazásom alatt saját káromon tanultam: Akinek nincs névjegye, egy japán szemében nem lehet komoly ember. A névjegycsere igazi rituálé: (1) Meghajlás (Minél jobban tiszteljük a partnert, annál mélyebben!). (2) A kártya elővétele. (3) Átadás a két felső csücskénél fogva és a partner elé tartva, újabb meghajlás kíséretében. (4) A másik kártyájának átvétele. (5) A kapott kártya alapos tanulmányozása néhány „ooooh” kíséretében. (6) Ha tárgyalás következik, magunkat a székre, a kapott névjegyét pedig magunk elé, az asztalra helyezzük. Így a beszélgetés folyamán bármikor rápillanthatunk. Nagyszerű szokás, hisz bemutatkozáskor a többség arra koncentrál, hogy a saját nevét jól és jókor mondja; a partner neve egyik fülünkön be, a másikon ki – tudhatjuk tapasztalatból, illetve Vámos Miklós írásaiból. (7) A megbeszélés után a kártyák, ha elegánsak vagyunk, névjegytartóba, ha bunkók, nadrágzsebünkbe tesszük.

8_29.jpg

Forrás: faz.de

20170406_100759.jpg

Előttünk a névjegyek. Folyik a smalltalk.

20170405_160035.jpg

Ugyan az a program egy másik helyszínen.

Megfázva utaztunk Japánba? – Megszívtuk. A zsebkendő nyilvános használata ugyanis legalább akkora bunkóság Japánban, mint a nyugati világban a takony jó hangos, erőteljes felszívása, amely az agyunkig lövelli a kellemetlen váladékot. „Vicces japán szokás, de sosem tudnám átvenni” – mondja Boris. Engem ki lehet vele kergetni a világból. Sajnos nálunk is terjed – nem egy tömegközlekedésen szipogót kínáltam már zsebkendővel.

9_23.jpg

Érdekes módon a textil zsebkendő azok közé a kisebb ajándékok közé tartozik, amivel gyakran lepnek meg minket a japán vendégek. Még soha nem kérdeztem rá, de valószínűleg nem orrfújásra, hanem az izzadt homlok letörlésére szánják.

Japán ember evés közben nem beszél megy! Ugyanis az evés célja a japánoknál legalább annyira az élvezet, mint az éhség csillapítása. Meg kell tehát adnia a módját. Szükség esetén állva, parkban egy padon ülve lehet, de menet közben soha.

Helyi tömegközlekedésen illetlenség, távolságin kötelesség! Ismét egy evésre vonatkozó szabály. Amelynek valóságtartalmáról sokszor meggyőződtem már: amint a shinkanzen elindul, 10 japánból 10 falatozni kezd. Aki otthon nem csomagolt, az lunchboxot (ekiben) vesz a pályaudvaron.

10_26.jpg

Ahogy eszik és ahol árulják. 

Nyomkodni szabad, dumálni tilos! A tömegközlekedésen tíz japánból kilenc okostelefonja bűvölésével mulatja az időt. Az utazótárs harsányan előadott párkapcsolati drámájáról, intimgombájáról azonban a BKV járműveivel ellentétben a tokiói tömegközlekedésen nem értesülünk. Ez ugyanis kellemetlen lehet utastársunknak, márpedig a japán ember harmóniára törekszik. Ha mégis telefonálnunk kell, beszéljünk halkan, kezünket a szánk elé tartva.

11_22.jpg

Mindig maradjunk udvariasak! A tokiói metró híres a tömegről és az utazókat a szerelvényekbe passzírozó emberekről. De ez ne tévesszen meg minket! Nem Indiában vagyunk! Japánban minden jól szervezett, rendben zajlik és az udvariasság, a tiszteletteljes bánásmód (gaikokuijn) ilyenkor is alap.

3_54.jpg

A tömeg és a rend is nagy. Mindeki a felfestett vonalon várakozik.

12_18.jpg

A kölcsönös tisztelet és udvariasság általános szintje ámulatba ejt. Ezzel turistaként is lépten-nyomon szembesülünk Japánban. A buszról leszállva a sofőr megköszöni, hogy vele utaztál, a boltban az eladó, hogy náluk vásároltál. Az utcán pedig sosem szólnának be, nem rabolnának ki, nem okoznának neked kellemetlenséget. „Ezt könnyű megszokni, és iszonyat nehéz elengedni. Nekem itthon nap mint nap hiányzik.” – mondja Boris, aki egy évet töltött el Tokióban.  Kérdés, hogy ez mennyire őszinte vagy megjátszott. Biztos, hogy kevésbé, mint a „How are you?”, ami csak egy üres nyelvi frázis az amerikaiaknál. A japánoknál a tisztelet az életfilozófia része.

„Miért nem böfög, fingik kegyelmed, tán nem ízlik az étel?” – tette fel állítólag a kérdést vacsoravendégének Luther Márton. Japán viszont nem a középkori Európa. Aki evés közben szívesen böfög, szellent, az Kínába utazzon! A japánok nem így, hanem csámcsogással adják asztaltársaik tudtára, hogy jóízűt esznek. A levesből a tésztát hangosan kiszívva pedig megelőzik, hogy a forró lé megégesse a torkukat. Ez annyira japán szokás, hogy egy vicces, szürcsölős jelenet Boris regényéből sem maradhatott ki.

13_13.jpg

Forrás: derstandard.de

Pálcaetikett – a téma, amelyről könyvet lehetne írni. Most csak néhány tanács a teljes lebőgés elkerüléséhez: (1) Ne állítsuk a pálcákat merőlegesen a tálba, ez ugyanis a temetésen használt füstölőrudakra emlékeztet. (2) Ha közös tányérból eszünk, abba nem a saját, a szánkból kivett pálcával, hanem a szedőpálcával nyúljunk. (3) Ha megkínálunk valakit, ne egy kis darab ételt nyújtsunk a pálcánkkal, hanem a tányérunkat. (4) A rizs Japánban puha, ragacsos, mégsem könnyű pálcával enni. A japán a tálat a szájához emelve segít magán. Viszont az edényt közvetlenül a szánkhoz tenni és az ételt besöpörni faragatlanság. Ilyet csak a kínaiak tesznek. (5) Az evőpálca nem lándzsa. Soha ne szúrjuk az ételbe! (6) Ne féljünk, pácával enni nem nehéz! Nem vagyok ügyes kézű, Japánban volt először a kezemben, egy hét után mégis probléma nélkül használtam.

14_16.jpg

20150410_204250.jpg

Saját pálcával nem nyúlunk a közös tányérba!

Borravalót? – Az meg mi? Japánban meghajlással köszönik meg a boltban, hogy ott vásároltál és úgy bánnak veled, mintha királyi sarj lennél – mondja Boris. Valóban, a kitűnő kiszolgálás magától értetődik. Hisz, ha valaki igénybe vette a szolgáltatásodat, bizalmat fektetett beléd. Ezt kötelességed maximális teljesítménnyel meghálálni. Borravalónál nagyobb sértés pedig alig akad, hisz azt mutatná, nem bíztak benned, meglepi őket, hogy jól dolgoztál. 

1_147.jpg

Fillérre jenre kiszámolva.

Aki sokáig iszik szakét, sokáig él. Alapja lehet a mondásnak, mert a japánok sokáig élnek és bár – egy alkohol lebontásáért felelős enzim hiánya miatt – rosszul bírják a piát, de ez nem szegi kedvüket; gyakran és sokat isznak. Az ivás társasági esemény, ezért kölcsönösen töltögetik egymás poharát. Azok, akik alkohol hatására hajlamosak csúnya állapotba kerülni, vagy sok hülyeséget beszéni, Japánban biztonságban érezhetik magukat. Mindenki rosszul bírja az alkoholt, ezért gentlemen's agreement, hogy másnap semmi sem lesz felhánytorgatva. A furcsa viselkedés tehát bocsánatos, az utca beszennyezése viszont nem. Ezért, ha hazafelé menet az utcán visszaköszön a hamis gulyás, hajoljunk a csatorna felé, ahogy ezt a japánok is teszik.

20170406_202935.jpg

Kampai! Természetesen senki sem töltött magának.

2_88.jpg

A japánok nagyon szeretnek koccintani. Ez mindig jó alkalom az újratöltésre.

20150410_204030klein.jpg

Ismét koccintunk.

A ’nem’ nem létezik. Üzleti kapcsolatban elengedhetetlen és a privát életben sem árt, ha tudjuk, hogy a japán nem mond nemet. Az ok: Minden körülmények között harmóniára törekszik. „5-re oda tudsz érni?” – teszi fel a kérdést a gyanútlan európai. „Igen!” – felel a japán, és nem tudja, mitévő legyen, mert 7-ig fontos megbeszélése van.  „Mit szólnál, ha 5-kor találkoznánk?” – kérdez a Japánban már otthonosan mozgó. „Talán kicsit korai. Mit szólnál, ha esetleg valamivel később talákoznánk?” = Kizárt, hogy 8 előtt odaérjek. Azt is vegyük figyelembe, hogy a sok „igen” (hai, hai) nem a nagy egyetértést, hanem csak annyit fejez ki, hogy partnerünk érti, amit mondunk. Ezt a japánok szeretik minden második-harmadik mondat után jelezni, de ez korán sem jelenti, hogy egyetértenek az elhangzottakkal.

Tiszteljük a félénkséget! Társasági események lényege az ismerkedés. Habár a történelem azt mutatja, hogy a japánok bátor harcosok, ilyen szituban mégis félénkek. Ezért nem illik megszólítani egy idegent. Ha lehet, egy közös ismerőst kérjünk fel a bemutatásra. Az üzleti életben az alacsonyabb beosztású mutatja be a legmagasabb rangút, majd sorban a főnök alatt állókat. Ha viszont már megismerkedtünk, másnap erősítsük meg egy rövid üzenetben, hogy ez részünkről volt szerencse.

Ej, ráérünk arra még – mondja a magyar. Ne mondd soha, hogy ráér holnap – vélekedik a japán. A legelterjedtebb sztereotípia a japánokról: a legendás munkabírás. Boris meditatív állapotról beszél. „Lenyűgöz az alázat, amit a munkájuk iránt éreznek. A tökéletességre törekvés, amit persze soha nem tudnak elérni.” Egy motívum, amely az öreg szaké készítő mester és unokája kapcsán a regényben is megjelenik. Írónk saját életéből is tud példát hozni: „Több tetoválást szereztem Tokióban. A tetováló művész a 4-5 órás munka során végig csendben dolgozott, saját elmondása szerint meditált. De ezt láttam visszaköszönni a legutolsó aluljáró lepukkant kis kifőzdéjében, a finom, gondosan elkészített ételben is. Csak megerősíteni tudom. A munka tisztelete meglátszik a minőségén. Ez tette Japánt a világ második-harmadik legnagyobb gazdaságává. De van másfajta személyes tapasztalatom is. Nem egyszer éltem meg egyetemi rendezvény, fogadás után, hogy a japán vendégprofesszor visszament az irodájába dolgozni, és késő éjszaka, amikor én már rég az igazak álmát aludtam, még munkával kapcsolatos e-mailt küldött nekem.

Tokiói lilaság

1_146.jpg

Boris Martinovic regényében először két lánnyal, Akiko-val és Mai-al ismerkedünk meg, akik különbözőbbek nem is lehetnének. A belső világába menekülő Akiko végtelenül egyedül érzi magát a nyüzsgő Tokióban. Barátnője, az állandóan pörgő Mai mindent megtesz, hogy áttörje Akiko mélabújának falát. Eközben a régmúltban elindul egy másik történet: Szanoszuke nagyapja nyomdokaiba lépve a világ legízletesebb szakéján dolgozik. Egyre görcsösebben küzd, már egész élete a japán rízspálinka körül forog, de az eredmény lehangoló. A semmiből felbukkanó Kaoru szakítja ki a teljes izolációból. Párkapcsolatuk harmóniája egyensúlyba hozza egész életüket. Mígnem a történelem közbeszól… A két szál, valamint Akiko és Szanoszuke napjaink Tokiójában találnak egymásra. Különös, az én ízlésemnek már túlságosan misztikus kapcsolat alakul ki közöttük.

Boris gyönyörű nyelvezetű, ízig vérig japán hangulatú regényt írt. Tipikus japán karakterjegyek (túlzott udvariasság, a bocsánatkérés szavainak kötőszó szerű használata, a racionális gondolkodás és a melankolikus elmélázás kettőssége a személyiségben) és a mindennapok szokásai (csomagolási mánia, európai péksütemények divatja) szövik át a melankolikus hangulatú lélektani drámát.

Nem csak a regény hangulata, de írói fogásai is Murakamit juttatják az eszembe:

  • a japán történelem eseményeivel átitatott szál a múltból, amely a szereplők személyén keresztül, váratlanul összekapcsolódik a történet napjainkban játszódó részével;
  • a regényt átszövő, „emberi alakot öltő zene”;
  • a hosszú séták Tokió utcáin;
  • egy újra meg újra felbukkanó macska, akiben egy ember szellem él tovább;
  • evés-ivás ott és úgy, ahol és ahogy azt az átlag japán is teszi;
  • a nyugati kultúrát csodáló és szokásainkat szívesen átvevő főszereplők, akik karakterükben mégis nagyon japánok maradnak. Ennek vicces megnyilvánulása Akiko és Mai nézeteltérése a szürcsölésről:  

„- Mióta kifinomult a szürcsölés?

- Már hogy ne lenne az? Figyeld meg Szatorut, milyen kifinomult és dallamos koncerttel közli velem, hogy én vagyok a világ legjobb szakácsnője!”

Mindezek a hasonlóságok különösen autentikussá teszik a regényt. Mintha egy japán szerző kötetét olvastam volna. 

img-20170417-wa0010.jpg

Petrus Szabolcs

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr9513456931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dan da Man 2017.12.17. 14:24:52

Köszönöm szépen. Nagyon hasznos volt.

Clodovicus S. Carolus 2017.12.17. 15:57:54

Japán furcsaságok című sorozatomban, gyakran görbe tükröt mutatok róluk. Minden valószínűség szerint soha az életben nem jutok el "Japánországba", eddig nem is igen vágytam rá, de komolyan mondom, ez a cikkecske gusztust csinált hozzá. Szóval: köszönöm.

Csan No 2017.12.17. 22:24:23

Én baromi finom édességeket találtam kint. Főleg a krémes, puha tésztás dolgok jöttek be, olyasmik, mint itt azok a macis édességek. Meg németeknél láttam hasonló jellegű Milkàkat. De persze vannak régi japán cuccok, algába csomizott cuccok, karamell. De a vegyes tasik is jók, mogyi,ilyenek, némelyikben mini hal, de az a piros-narancsos, kissé csípős izé,kis szarv, az sok magyarnak bejön.

Csan No 2017.12.17. 22:47:54

Japánról szóló írásokból, meg kint tapasztalva az jött le, hogy a japán élet alapja a színlelés. De komolyan veszik a szabályokat. El kell játszani a tiszteletet. De senki sem veszi komolyan, hiszen mindenki tudja, mit kíván az illem. De mindenki számít rá, és tudja, a másik bármikor alá tehet, bármit tehet ellene. Persze a másik háta mögött. De szemtől szemben mosolyogni kell, hajlongani, betartani a lâtszat művêszetét.
Talán a zsufiból, a rizsfalakból adódik. Mindenki tud a közelében a másikról szinte mindent. Pl. áthallani mindent, ki mit csinál éjjel. De senki nem beszél róla, tabu. Így az elmékben teremtik meg azokat a falakat, amik nincsenek a valòsàgban. Amíg nem volt az internet, addig az újsàgokat, filmeket is ennek a szellemében cenzúrázták. Miközben a hentaikban olyan mocskos beteg cuccokat rajzoltak, hogy ihaj. Mert az nem igazi, rajzolt.
Az európai mindent mutató pornóra sokan ránézni sem mertek, annyira élt bennük a tabu. De eltűntek a pihenőből, hehe

Annyira jellemző volt, magyar kolléga alpári volt ( semmit nem tudott japánul, csak a szokàsos trágár szavakat ) a konyhàs japán hölggyel, de annyira, hogy pofont kapott tőle. Panaszt is tett. Azután, amikor egyêb dolgai miatt az emberkét ki akartát tenni, ott vigasztalgatta japánul, tudva, hogy a fickó semmit nem ért belőle.

Csan No 2017.12.17. 23:12:53

Az orrszívás nem kezd terjedni, nálunk is mindig megvolt, aki egyszerű, meg tojik az illemre, eddig is szívta.

De kint azért voltak japánok, akik itatgatták az orrukat. Persze nem fújták. Nem a zsebkendő alapvetően illetlen, hanem az, hogy mások lássák, kijön belőlük, aminek nem illene. Így visszaszívják. Vagy itatják, így nem látják, hogy kifolyik. Vagy felveszik a kétfunkciós maszkot. Ami egyszer, amit mifelénk is tudnak, megvéd másokat a bacijainktól. Vagyis nem enged ki belőlünk valamit, csak a kendőig. Igazából itt is az előző logika, ami másodsorban hasznos dolgot eredményez.
Màsszor, szintén a korábbi illem alapján, hogy nem jön ki belőlünk nem szalonképes, vagyis nem engedjük, hogy mások lássák, hallják. Ugye ismerős a nátha azon stádiuma, amikor az orr bedugul, hiába fújjuk ( ismerjük be, szívjuk is ), nem dugul ki, csak állandóan folyik. Szóval a japán, aki szívná az orrát, de nem tudja, mert be van dugulva, közben meg folyik, az a maszk alatt elintézi, hogy aminek illem szerint nem lehetne kijutnia, de kijut, mégis visszajusson, ha már szívással nem sikerül. Na szóval így tessék nézni a maszkot, hogy kêtfunkciós. ( Ott is vannak, akik lazábban kezelik a szokásokat, sajna pont az ebédlőben láttuk, ahogyan a maszkos delikvens leül enni, maszkot lehúz az állára, és issza a levest, szívja be a tésztát, meg ami az orrából folyik lefelé. )
Ez a masz is jelzi a japán illem-színjáték logikáját: amit mindenki tud, de leplez az illem szerint, az lényegében nincsen, mert így teszünk.

ミラ · http://www.miranosekai.com/ 2017.12.18. 09:29:27

azért korrigáljuk a dolgokat:
- az eki nem az ételes doboz, az az ekiben, amit az állomáson lehet kapni, utóbbinak a neve japánul az eki.
- a tisztelettudó viselkedés nem gaikokujin, ez ugyanis külföldi embert jelent.
- hogy a viharba ne ennének utcán? :D tele van az ország utcai kajaárusokkal, fagyisokkal

ミラ · http://www.miranosekai.com/ 2017.12.18. 09:31:02

ja és a roppongis képen shinjuku van. majdnem, csak fél órára van odébb vonattal :D háttérben a nagy godzilla-szobor nem volt gyanús?

Szabolcs282 2017.12.24. 10:58:50

@ミラ:

Köszi a javítást. Japánul nem beszélek. Ezek szerint rossza volt a kifejezés, amit a neten találtam.

Azt nem írtam, hogy nem esznek az utcán. Tényleg sok árus, stand van. Viszont azt továbbra is tartom, hogy a japánok menés közben sosem esznek. Ha az utcán vesznek valamit, azt mindig a standnál megálva fogyasztják el.
süti beállítások módosítása