Szimatolás az irodalom világában

„Mindent szerettem itt”

Márai Sándor nyomában a Nápolyi-öbölben

2018. január 19. - Szabolcs282

20170211_111501.jpg

Nápoly és a dél-olasz város nevét viselő öböl kedvenc úticéljaim egyike. A kaotikus nagyváros számos látnivalóval és fantasztikus gasztronómiával, az öböl három szigete, Capri, Ischia, Prociada és a Sorrentoi-félsziget pedig egyedülálló természeti szépségekkel vonzzák az utazót. Magyarok számára egy további érdekességet is rejt a környék: Nápolyban és a közeli Salernoban élt évekig hosszú emigrációja alatt Márai Sándor. A Könyvtacskó a világhírű magyar író nyomait szimatolta ki.

Miután Márai 1948-ban a kommunistákkal való megalkuvás helyett az emigrációt választotta, rövid svájci tartózkodás után Nápolyban telepedett le.

„Háromnegyed 11-kor ér a rapido a nápolyi Mergellina állomásra. Lajos vár egy olasz, egy magyar legény s egy teherautó társaságában”

- írja le naplójában a ’48 októberi érkezést. A három emigránst, Márait, felségét, Lolát és nevelt fiukat, Jánost, a feleség nagybátyja, Lajos fogadta. Első útjuk a Nápoly tengerparti dombjain elterülő, előkelő negyedbe, Posillipo-ba vezette őket. Írónk rögtön szívébe zárta a városrészt, amely a Rózsadombra emlékeztette. Az erős honvággyal küzdő Márai nem csak korábbi budapesti lakóhelyének, de más törzshelyeinek, például a Lukács uszodának is igyekezett megtalálni a nápolyi megfelelőit. A posilipoi via Riccardi 7 szám alatt álló ház egészen 1952-ig szolgált a család otthonául, amikor is az USA-ba település mellett döntöttek.

20170216_104420.jpg

Mergelina pályaudvar. Ma már csak az elővárosi vonatok állnak meg itt. A díszes épület azonban mutatja, hogy korábban jelentős pályaudvar volt.

14_17.jpg

„Ebben a házban lakott 1949-1952 között Márai Sándor (1900-1989) magyar író, a XX. századi világirodalom kiemelkedő alkotója” – áll a magyar részről a Művelődési Minisztérium által kihelyezett emléktáblán. Egy rövid mondat, két nagy hibával: (1) Máraiék nem 1949-ben, hanem 1948 októberében költöztek be; (2) nem ebben, hanem a szomszédos, egy 1980-as földrengés óta romos épületben, a Villa Ricciardiban laktak.

clipboard08.jpg

Nem túl impozáns társasház a via Ricciardiban. Itt nem laktak Máraiék. A lakók már hozzászoktak, hogy néha felbukkan egy-egy turista. De nem sokat tudnak az egykori híres szomszédról.

20171231_114305.jpg

A tengerparti városrész, Posillipo fő közlekedési útjáról, a via Posilliporól nyílik a kis mellékutca.

20171231_113937.jpg

A hibás emléktábla a szomszédos ház falán.

17_6.jpg

A  szomszédos Villa Ricciardi. Valójában itt lakott a család.

12_19.jpg

Ha nem lentről, a via Posilliopról, hanem fentről, a dombról érkezünk, Posillipo kisvárosias arcát mutatja.

20171231_120800.jpg

Posillipo valójában nem kisvárosias; Nápoly legelőkelőbb negyede. A villák és elegáns társasházak többsége tengeri panorámát kínál.

20171231_120158.jpg

Amig a XIX. század elején nem épült ki a via Posillipo, a tengerparti villák csak a tengerről voltak megközelíthetők.

Márai naplóiból kitűnik, hogy hamar szívébe zárta a várost és lakóit. Részletesen és nagy szeretettel ír Nápolyról és a helyiek életmódjáról, szokásaikról, „nápolyiságukról”. Nemcsak a kölcsönös ragaszkodás, de olasz részről a legendás bürokrácia is közrejátszhat abban, hogy írónk „Alessandro Marai” név alatt, egészen 2009-ig szerepelt a város lakcímnyilvántartásában. Sőt, „Jean Marai”, tehát írónk nevelt fia, János a nyilvántartás szerint a mai napig posillipoi lakos (valójában a '80-as évek végén, még írónk halála előtt elhunyt az Egyesült Államokban).

Nem Máraiék voltak az egyetlen menekültek, akik ebben az időben a dél-olasz nagyvárosba érkeztek, amely egyébként az itáliai nagyvárosok közül a legjobban megszenvedte a háborús bombázásokat, és amelynek lakossága komoly gazdasági nehézségekkel küzdött. Máraiék sem voltak könnyű helyzetben, mégis szerencsének érezhették magukat. Ezzel az írót a város közeli menekülttáborban tett látogatásai szembesítették a leginkább:

„Lajos kivisz a campóba; a nagy európai menekültügyi szervezet, az I.R.O. (International Refugee Organization/Nemzetközi Menekültügyi Szervezet) itt, Bagnoliban állította fel az újabb és régi menekültek számára egyik legnagyobb telepét. Egy fasiszta líceum ablaktalan, nagy termeiben tanyázik hatezer ember. Az ILVA-művek mellett megyünk el; a dél-olasz gyárváros sivársága még a nápolyi-öböl varázslatos környezetében is megdöbbentő.”

20171231_103046.jpg

Az ILVA ma is Olaszország legnagyobb acélfeldolgozó vállalata. 1991-ig egy sokezer embert foglalkoztató üzemet működtetett Nápoly Posillipo-közeli elővárosában, Bagnoliban. A területen a bezárás óta tömbrehabilitációs projektek zajlanak. Többek között egy Tudás palotája-jellegű interaktív múzeum készült el. A terület nagy része azonban még mindig romos.

Érthető, hogy Márai szívesebben töltötte az idejét Nápoly tengerpartján, vagy nyüzsgő, színes belvárosi negyedeiben sétálgatva. Lenyűgözte a helyiek életmódja, szokásaik, lazaságuk.

Talán a honvágy is tehet róla, hogy a kikötő napi sétái kedvelt célpontja volt:

„A Castel Nuovo hídjáról látom az egyik nápolyi óceánjáró, a Saturnia érkezését. Gyorsan átmegyek, és a szigorú őrség egy – tizenöt éves – teljesen érvénytelen, régi francia újságíróigazolvány felmutatása és gondos, aggályos megvizsgálása után beenged a hajóhoz. Nagy a rend... Különös népség vár egy ilyen nagy hajót. Rokonok, s aztán emberek, akik - mint a sirályok – lesik a hulladékot, amelyet a nagy test elhullajt.”

2_90.jpg

Castel Nouvo – 1279 óta uralja a Nápolyi-öblöt. Inkább monumentális, mint szép. Háttérben a kikötő; a legnagyobb Itáliában.

Lenyűgözte a piacok gazdag zöldség-, gyümölcs-, és persze halkínálata:

„A Porta Capuane teljes shakespearei díszlet. A két torony között Hamlet atyjának szelleme sétál, kirándult Délre. A kapu előtt a nagy halpiac. Itt érteni meg a nápolyi ember optimizmusának igazi tartalékait: ez a buggyanó, sikamlós bőség, amit a tenger minden nap kiönt a nápolyi ember asztalára. Ide dobja a tenger az embereknek a húsos falatokat... s mindehhez a campana zsíros-lávás, fekete földjei ontják télen-nyáron a gyümölcsöt, a főzeléket, a krumplit. Itt mindenki úgy él, mintha az éhenhalás szélén tántorogna, de a valóságban nem éhezik senki, mert a hulladékból is jóllaknak. A tenger és a föld minden nap, kéretlenül is, megteríti a nápolyi ember asztalát.” 

18_5.jpg

Piaci nyüzsgés Nápoly óvárosában.

tonhal.jpg

Jöttünk, láttunk, vettünk, főztünk, ettünk. Friss tonhalsteak. Kilója 10 euró!

Írónk hamar megkedvelte az ismeretlen tengeri herkentyűket; a dél-itáliai gasztronómia és az étel élvezetére sokat adó taljánok étkezési szokásainak csodálója lett:

„Egy rosticceriában ebédelek; hajnaltól éjfélig tolong itt az éhes tömeg. Kétszáz líráért, tehát igen olcsón, nagy tányér elsőrendű hideg halat kapok, franciasalátával, kenyérrel s egy pohár borral. Aztán egy pizzát, meleg sajtos lepényt eszem még, és tökéletesen ebédeltem. Leülni nem lehet, mindenki állongva fogyasztja az eledelt. A városi dolgozó ember legtöbbje így étkezik - állongva, sétálva, de nem sietséggel, vitatkozva, mint egykor a fórumon és a termák körül.”

16_7.jpg

Hasonlót ehetett Márai. Tenger gyümölcsei tál és kétszer fél liter vörösbor 7-8 euróért. Egyszerű, de nagyszerű.

Márait a nápolyiak kávézási szokásai is hatalmukba kerítették. Szívesen kortyolgatott Nápoly híres és kevésbé híres kávézóiban, a belvárosban, vagy még szívesebben a tengernél:

„Feketézni a tengerpartra megyek. Ez a nap legjobb órája. Egyedül vagyok, s ez nagy ajándék. A mérges-fekete, forró-édes kávét szörpölöm a napsütésben, és a tengert nézem egy eszpresszó teraszáról.”

20170216_131029.jpg

Lungomare – ahogy a tengerparti sétányokat Olaszországban nevezik.

Írónkat nem csak az elegáns korzók, de a szegénynegyedek sikátorai is vonzották. Itt szembesült azzal, hogy a háború befejezése óta eltelt több év és az amerikaiak gazdasági segítség ellenére is milyen nehézségekkel küzdöttek a helyiek tömegei. Rá kellett jönnie, hogy – a tenger gazdagsága és a jól termő földek ellenére – Nápolyban is vannak éhezők:

„Ez a szegénység olyan mély és sűrű, hogy már nem is szól. Nincs hangja. Úgy szegények, mint a kő. És olyan kemények a szegénységtől, mint a kő.”

Márainak, mint az ekkor már Európa-szerte ismert írónak bejárása volt a város legmagasabb köreibe is. Rendszeres vendég volt Nápoly nagy politikai hatalmú püspökénél, Aurelio Marenánál. Jóban volt a város intellektuális életének egy másik meghatározó alakjával, az egykori bécsi újságíróval, Bernard Johannowskyvel, aki a Nápoly kulturális élet egyik központjának számító Detken & Rocholl könyvesbolt tulajdonosa volt. Márai naplójában többször is említést tesz az idős könyvkereskedőről és családjáról:

„Egy helybeli gazdag antikvárius meghív teára. A Piazza di Plebiscitén, a hercegi palotában van üzlete, régi, miniatűrös, ritka könyveket árul külföldieknek és múzeumoknak. Először járok jómódú nápolyiak lakásában. Mindenütt kőpadló, ez a mozaikos arabs örökség. A szobák berendezése különösen választékos. A régi bútorok a nápolyi környezetben külön élnek magányos életet. A ház tiszta, a felvonó jár. A környék szemetes, sikátoros.”

- Dél-Itáliát napjainkig meghatározó érthetetlen ellentmondás.

3_56.jpg

Piazza del Plebiscito. Nápoly főtere. A Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság Bourbon uralkodóinak palotája és a monumentális Szent Ferenc templom uralják a teret.

Márai Nápolyba érkezése után is rendületlenül írt. Bár jól beszélt angolul, németül és olaszul is, és ezeken a nyelveken alkotni biztos kifizetődőbb lett volna, mégsem váltott nyelvet.  

„Író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt.”

Először a háború alatti és utáni Magyarországon szerzett élményeit vetette papírra - megírta az „Egy polgár vallomásai” harmadik részét, amely később „Föld! Föld!” címen jelent meg. Az önéletrajzi regényciklusról, ahogy Márai életéről is, írtunk már a Könyvtacskón.

Nem megleltetés, hogy a sok új, itáliai benyomás nem csak naplója lapjain, de később regények formájában is megihlették világhírű írónkat. Márai nem volt vallásos, mégis megfogta a nápolyiak spiritualitása, a szentek babonás, a katolikus egyház tanításaival nehezen összeegyeztethető imádata:

„A megszámlálhatatlan sok nápolyi templom mindegyikében akad, a nap minden órájában, térdeplő és imádkozó tömeg”

8_30.jpg

Nápoly belvárosi szegénynegyedében, a Quartieri Spagnoliban egymást érik a díszesebbnél-díszesebb oltárok. Különösen népszerű Padre Pio figurája. Mindegyiket a környező házak lakói állították és tartják rendben. Ezeknél is szembetűnő, hogy az oltárok tiszták, ápoltak, de pár méterre tőlük már mindent elborít a szemét.

Egy katolikus legenda áll legismertebb nápolyi kötete, a „San Gennaro vére” középpontjában is:

„Ma, december 16-án felmutatták és megvizsgálták a nápolyi dómban San Gennaro, Nápoly védőszentjének légmentes, leforrasztott fiolában őrzött vérét. Ezt a titokzatos hókuszpókuszt minden évben három alkalommal ismétlik meg. San Gennaro vére, amely évenként háromszor mozdul meg, alvadt állapotból buzgó halmazba változik át... nem rossz regénytéma. Minden nagy regény igazi alapanyaga az emberi vér, amely egy napon – így vagy úgy – mozdulni, buzogni, gerjedni kezd.”

4_45.jpg

 A város legnagyobb temploma a Dóm (Duomo), mely az azonos elnevezésű, szűk utcában áll (Homlokzatának fényképezése próbára teszi a fotóst és masináját is.). 

7_33.jpg

A Dómban található a város védőszentjéről elnevezett Szent Januáriusz kápolna (Cappella di San Gennaro), amely a Kr. u. 305-ben mártírhalált halt püspök hermáját és a vérét tartalmazó ereklyét őrzi.

5_41.jpg

San Gennaro (magyarul Szent Januáriusz) hatalmas portréja egy közeli ház falán. Turisták kedvelt fényképmotívuma.  

6_35.jpg

San Gennaro vérét évente többször körbehordják a belvároson. Az alvadt vér tixotrópikus vegyület időnkénti cseppfolyósodására van egyébként tudományos magyarázat.

A színes nápolyi mindennapok, az önkéntes száműzetés, a befogadás és a kirekesztettség regénye. Nem csak a nápolyiak várják a csodát San Gennarotól, de írónk alteregója is a sorstól – reménykedik, hogy egyszer hazatérhet szülőföldjére.

Márai évekig azzal vigasztalta magát, hogy európaiként nem hazátlan, amig a kontinensen él. Az évek múlásával azonban be kellett látnia, hogy ez önámítás, mert nem csak európai, de egyszersmind magyar is. Így Itáliában sosem lesz igazán otthon.

„Ki kell lépnünk az emigráció státuszából. Akármilyen angyaliak is hozzám, az igazság mégis az, hogy hontalan vagyok. És ez az állapot nem jövő egy kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok.”

Így a háromtagú Márai család 1952-ben áttelepült Amerikába. A remélt otthonra találás azonban elmaradt:

„Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok - én, aki eddig minden élethelyzetben tudtam dolgozni, az ostrom idején is. Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válaszom, csak ez: a lélektelenséget.”

Ezért feleségével 1967-ben úgy döntött, visszatér a melegszívű olaszokhoz, a szeretett Dél-Itáliába. Nem Nápolyban, hanem a Sorrentoi-félsziget másik, déli oldalán, Salernoban telepedtek le. Naplójában nem kevésbé meleg szavakkal ír a százezres, a festői szépségű Sorrentoi-félsziget déli oldala kapujának számító kikötővárosról, mint két évtizeddel korábban Nápolyról. A tenger, a napfény, a nyíltszívű salernoiak a száműzetés rejtett édenkertjévé teszik a várost - fogalmaz a Napló negyedik kötetében.

21_4.jpg

Salernoban sok utazó csak azért foglal hotelszobát, hogy innen kiránduljon a Sorrentoi-félszigetre. A városba érkezve azonban rájönnek, hogy Salerno óvárosa is megér egy sétát. Mi is így voltunk ezzel.

22_2.jpg

2006-ban avatták fel Márai Sándor szobrát Salernóban. Ez az egyetlen olyan nem magyarok lakta külföldi város, amelyben szoborral tiszteleg a magyar író előtt. Márai szívesen sétált a salernoi tengerparton. Onnan csodálta a Sorrentoi-félsziget Costa Amalfitánának nevezett déli részét. Ezért áll, helyesebben állt ott a szobra – az emlékművet 2008-ban ellopták. Nem Kassán történt az eset, ezért minden bizonnyal nem politikai motiváció, hanem a márvány értéke áll a bűntény hátterében.

20_3.jpg

Lungomare Salernoban. Háttérben a Sorrentoi-félsziget.

dscn4241.JPG

Sorrentoi-félsziget. Földünk egyik legszebb helye. Jól választott Márai. 

Ekkor – a Napló mellett - történelmi környezetbe ültetett regényeket ír: Ítélet Canudosban, Rómában történt valami, Erősítő, Harminc ezüstpénz. Meg lehet-e, meg kell-e felelni az elvárásoknak az üldözés és az árulás légkörében? – teszi fel a kérdést regényeiben.

Írónkat a kilátástalanúl hosszúra nyúló emigráció negyedik évtizedében egyre erősödő melankólia gyötörte. Bármennyire is szereti Itáliát, a remélt lelki megnyugvást itt sem találta meg – szülőhazáját a csodálatos Dél-Olaszország sem tudta helyettesíteni. Nyugtalan – Lolával 1972-ben ismét Amerika mellett döntött. 

Márai és az olaszok – az olaszok és Márai

 10_27.jpg

Nincs olasz könyvesbolt Márai-kötetek nélkül. 

Nem csak írónk rajongott Itáliáért, de a csizma lakói is a mai napig rajonganak a magyar íróért. Tucatnyi kötete jelent meg Itáliában. „A gyertyák csonkig égnek” (La Braci = A parázs) különösen nagy siker; 350 ezer példányban adták el. Írónk sikerében elvitathatatlan érdemeket szerzett fordítója, az olasz kulturális élet köztiszteletben álló szereplője, az erdélyi származású Marinella D’Alessandro – nem csak szépirodalmi igényességgel fordítja, de népszerűsíti is a magyar írót.

Petrus Szabolcs

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr313561703

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mbemba · http://olaszforum.blog.hu/ 2018.01.20. 11:14:01

Köszönöm szépen!

2-3 éve én is Mergellinából indulva, kicsit szövevényesen, találtam oda. Ezek szerint nem a megfelelő ház előtt álmélkodtam, de így is nagyon szép volt sétálgatni Márai utcáin.

Hogy mennyire szerette az ottani népeket nekem leginkább a San Gennaro véréből nyilvánvaló.

Szabolcs282 2018.01.21. 08:58:44

@mbemba: Nem a ház a lényeg, hanem Posillipo és Nápoly atmoszférája. Nem is értem, hogy lehet elköltözni erről a csodálatos helyről...

mbemba · http://olaszforum.blog.hu/ 2018.01.21. 21:54:40

@Szabolcs282: Talán úgy érezte, hogy Amerikából könnyebb írói sikereket elérni. Rémlik, hogy egyszer mondott ilyet, hogy: Szívesen megélném egyszer egy amerikai kiadásom bukását (úgy rémlik valamelyik naplójában olvastam). Alighanem arra gondolt, hogy Európában nagy siker lehet néhány ezer eladott példány, Amerikában szinte bukás.

De a magyarok, az emigráns értelmiség közelsége is hiányozhatott neki. Erről is olvastam talán.

Na és ott még a hol tartom el magam, családom könnyebben (vagy bárhogy) kérdése.