Szimatolás az irodalom világában

Grecsó Krisztián - Megyek utánad

Egy világ, ami nagyon más, nagyon idegen

2014. november 14. - Szabolcs282

Grecsó Krisztián – Megyek utánad

 DSCN0664.JPG

Grecsó Krisztián mára a kortárs magyar irodalom klasszikusai közé tartozik, talán a legnépszerűbb író a fiatalabb nemzedékben. Neve számomra is évek óta ismert, de be kell vallanom, korábban még nem olvastam tőle. A számomra első Grecsó könyv recenziója rögtön nagy kihívást elé állít. Objektíve nézve, irodalmilag, stilisztikailag egy kiváló alkotásról van szó, melynek tartalmánál fogva meg kellene ragadnia az olvasót. Ennek ellenére engem a történet nem tudott megszólítani. Mi lehet a probléma?

Hogy a kérdésre válaszolni tudjak, röviden annyit el kell mondanom a cselekményről, hogy az egy fiú, majd férfi életét mutatja be a kiskamasz korától a 40-es évei derekáig, mégpedig a nőkkel való viszonyán keresztül. Az ötlet kiváló, hiszen a párkapcsolat talán a legmeghatározóbb egy ember életében, mely alakítja, formálja a személyiséget. A kivitelezés is elismerésre méltó; eleinte időrendi sorrendben halad a szerző, majd elkezd a cselekmény több szálon futni, de anélkül, hogy a történet egy pillanatig is zavarossá válna. Végül az író egy keretbe foglalja a történetet, az utolsó oldalakon feltűnik az a nő, aki a történet kezdetén az első lány volt a főhős, Daru életében.

grecso.jpg

Grecsó Krisztián, akivel bloggertársamnak, twentydigitcombination-nek volt már szerencséje személyesen is találkozni! 

Ha mindent ilyen kiválónak találok, mégis miben áll a probléma? Nos, kezdem az elején. Egy 8-10 éves fiút látunk az első fejezetekben, aki kamasszá válik, rájön, hogy a legjobb játszópajtása, aki történetesen egy lány, már nem haver, hanem annál több, valami más. Ezzel egy időben versenyfutás indul meg a barátaival, ki lesz előbb „nagyfiú”, aminek legfőbb mércéje, hogy kinek kezd el előbb, ill. jobban szőrösödni az egyik vagy a másik testrésze; szükségszerűen megindul a harc az iskolai hierarchiában elfoglalt helyekért. Ez az időszak minden bizonnyal meghatározó lehetett az író életében, az enyémben azonban nem… Biztos voltak hasonló problémáim, de ma már nem tudok ezekre visszaemlékezni, nekem csak a baráti hülyülések maradtak meg az emlékezetemben, amik mentesek voltak mindenfajta „hímtag méregetéstől”, hatalmi harcoktól. Ennél fogva, nekem a könyv első 40-50, a főhős „fiús” problémáit taglaló oldala, valahogy idegen.

A későbbiekben ugyan sikerült jobban átéreznem a főszereplő, Daru vívódásait, de mindvégig nagyon távol maradt tőlem mind a személyisége, mint az őt körülvevő világ. Részben azért, mert Daru egy vidéki fiú, aki már 14 évesen rendszeres nemi életet él, a középiskola alatt is koleszos, életét a magyar vidék provinciálisabbnál provinciálisabb városaiban tölti, folyamatos anyagi gondokkal küzd. Én ezzel szemben egy későn érő budai gyerek vagyok, szóval ég és föld… De ez még nem lenne probléma, nagyon át tudom érezni olyan regényhősök életét is, akiknek mindennapjai még sokkal távolabb vannak a magamétól (Így például a hősökét Alberto Moravianál, Leon Urisnál, Herta Müllernél, Lion Feuchtwangernél és még sorolhatnám). A problémát máshol látom. Darunak sok „komoly” kapcsolata, szerelme van, szám szerint 8, kb. 30 év leforgása alatt. Nem vitás, lehet valakinek akár minden hónapban más párja, de én nem hiszem, hogy ennyi lány/fiú felé mély érzelmeket lehet kialakítani. Legalábbis számomra ez elképzelhetetlen.

Ezen túllépve ,nemcsak, hogy megérteni nem tudom, de egyenesen sokkol, ahogy az író egy sajnos tipikus, de tőlem nagyon távolálló életérzést mutat be; egy olyan lelki állapotot, amelyet ezzel az idézettel lehetne a legjobban illusztrálni:

„…lehet, hogy Bartók itt született, de nem itt halt meg, mert itt se élni, se meghalni nem érdemes. De végül is, másutt se. Legalábbis olyan nagyon kényelmes ezt gondolni. Sokkal kényelmesebb, mint beismerni, hogy gyáva lennél mozdulni, menekülni…

Ez az életérzés olyan, amit nem tudok, de nem is akarok megérteni. Legalább ennyire sokkoló számomra Daru és haverjai azon szokása, hogy az újév első perceit a Himnusz eléneklése után Nagy Lajos „Adjon az Isten” című költeményének szavalásával töltik. Egy hátborzongató vers, ami viszont jó illik az előbbi idézet világába:

Adjon az Isten

szerencsét,           

szerelmet, forró           

kemencét,           

üres vékámba           

gabonát,           

árva kezembe           

parolát,           

lámpámba lángot,           

ne kelljen           

korán az ágyra           

hevernem,

[..]   

nekem a kérés           

nagy szégyen,           

adjon ugyis, ha           

nem kérem.

Ez a vers az én interpretációmban nem mond mást, minthogy „én lusta vagyok bármit is csinálni, valaki tolja alám a tutit…” de még ez sem elég, mert „arra is lusta vagyok, hogy kitaláljam, mi nekem a tuti, azon is más agyaljon”.

Annak ellenére, hogy Daru története engem igazán nem tudott megszólítani, ajánlom a könyvet, mert egy nagyon jó megírt alkotás, ami bepillantást enged egy időben, és kilométerben Budapesttől ugyan nem túl távoli világba, ami mégis nagyon más, nagyon idegen.

 

Magvető, 2014

304 oldal, 3490 Ft

 

Petrus Szabolcs

s5002699.JPG

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák! 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr506895739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.