Szimatolás az irodalom világában

Tóth Krisztina – Akvárium

Asszonysorsok Magyarországon

2015. március 01. - Szabolcs282

akvarium.png

Egy írónő regénye asszonysorsokról az ’50-es, ’60-as, ’70-es évek Magyarországán. Lehet, hogy meglepő, de ezzel ritkaságot tart kezében az olvasó; kevés a női író, és alig akad olyan regény, amelynek nők a főszereplői (spontán csak Ljudmila Ulickaja neve ugrik be). De kik is ezek a lányok, asszonyok, akiknek élete az „Akvárium” középpontjában áll? Edit néni, aki férjével az ’50-es évek elején örökbe fogad egy árvát, Verát; Edu, Edit néni szellemileg visszamaradt húga; Klárimama, Vera vér szerinti anyja; Vica, Vera ’70-es években születő lánya.

 

A hősnők élete nem csak szürke, de anyagilag és érzelmileg is nyomorúságos. Nem is klasszikus értelemben vett hősökről van szó, életük nagyrészt eseménytelenül telik, gürcölnek, megpróbálják családjukat a víz felszínén tartani, a történelmi eseményeket (háború, forradalom, diktatúra) nem alakítják, csak elszenvedik. De azzal, hogy – mindenféle öröm nélkül - élnek, mi több, minden körülmények között túlélnek, és családjuk túléléséről is gondoskodnak, a mindennapok hősévé válnak.    

A regény első felében az ’50-es évek nyomasztó világa tárul az olvasó elé: Szűkös lakásviszonyok; nem elég, hogy Edit néni férjével, húgával és örökbefogadott lányával egy félkomfortos szoba-konyhában nyomorog, még két ágybérlőt is be kell fogadniuk, hogy megélhetésüket valamiképp biztosítsák. Mindennapi kenyérgondok; az alapvető élelmiszerek, a tüzelő is luxuscikkeknek számítanak. A fortélyos félelem még a magukat a politikától távol tartó emberek életét is igazgatja: „Amikor […] megcsörrent a telefon, mindenki összerezzent. A család egy ideje nem csak a hívásoktól félt, hanem különös módon magától a készüléktől is. A fekete, bakelit telefon a hallban állt egy thonet kisasztalon. Ha itt megállva, vagy akár a szomszédos nappali sarkában beszélgettek, lehalkították a hangjukat vagy automatikusan behúzták az ajtót, mint akik attól tartanak, hogy nem csak a beszélgetéseiket hallgatják le, hanem maga a telefon is egy nagy lehallgató készülék.” A kegyelmet nem ismerő abortusztilalom, ami a krízishelyzetben lévő nőket egészségüket, életüket veszélyeztető zug-terhességmegszakításokra kényszeríti.

toth.jpg

Tóth Krisztina

Az életkörülmények - a regény második felében bemutatott - ’60-as években ugyan javulnak, a friss házas Vera férjével egy hőn áhított panelbe költözhet; az élelmiszer, a közüzemi szolgáltatások, a mindennapok használati tárgyai már nem tartoznak a luxus kategóriájába. Vera férje maszek, lángossütője van a Velencei-tónál, így a család a kádári viszonyok között kifejezetten jól él. A politikai elnyomás is enyhül, a csengőfrász kora véget ért, a telefon azonban továbbra is több, mint egyszerű használati tárgy, szimbólum:

„A telefonra három és fél évig kellett várni, de aztán megkapták. Vera havonta bement a tanácsra ellenőrizni, hányat léptek előre a listán. Amikor közeledtek a nyolcszázasokhoz, elkezdték tervezgetni, hogy milyen lesz a készülék. Lali egy hófehér telefont választott ezüstszínű tárcsával. Lehetett volna még pirosat vagy feketét igényelni, de a feketét hivatalinak, a pirosat meg buzisnak találta.”

Az anyagi körülmények ugyan elfogadhatók a kádári Magyarországon, a kultúra hiánya, az érzelmi élet sivársága azonban sokak, így Vera és családja számára is, a mindennapok része. A magyar nő számára természetes, ha elcsattan néha egy pofon, a férj brutalitásának szótlan tűrését mindenki, még az áldozatok is az asszonysors részének tekintik.

De nem csak nőnek lenni nehéz. Ha már tudomásul kellett venni, hogy 1945-ben a jobboldali diktatúrát nem demokrácia, hanem baloldali terror, később elnyomás váltotta, sokan abban bíztak, hogy - a rettenetes népirtás után – az ország legalább szembenéz történelmi felelősségével. Csalfa remény volt:

„[A zsidó származású Edit néni] nem szeretett ilyenekről beszélgetni senkivel. A piacon, az utcán szinte mindenkinek voltak halottai, nem lehetett és nem is illett erről beszélni, más világ volt már, és kész.”

Arról nagyvonalúan megfeledkeztek az új vezetők, hogy az országot ’45 után is azok a (zsidó) honfitársaikat a Dunába lövő kisnyilasok, feljelentő viceházmesterek és a nyilaskeresztes párt lelkes szavazói népesítették be, akik a „Fordulat” előtt egészen más, lényegében mégis hasonló eszméket tartottak üdvözítőnek. A ’70-es években valamelyest változik a helyzet, ha nem is a remélt kontextusban, de beszélni lehet a „zsidókérdésről”, vagy akár más kissebségekről is. A lényeg azonban marad: a szocialista Magyarországon nincs rasszizmus, antiszemitizmus, legfeljebb igény rájuk:

„[Vera újdonsült férjének testvérei beszélgetnek a lagzin:]

Te, szerinted nem zsidók ezek?

Ááá. Hogy lennének már zsidók? Nézzél rájuk! Nem kampós az orra egyiknek se. Én             mindig kiszúrom a zsidókat. Csórók ezek, mint a valagam.

Akkor van a csajban egy vonóhúzás.”

Csúnya korszak! De mi köze mindehhez egy akváriumnak? Edit néni férje a véletlen folytán bebocsájtást nyer egy nagypolgári család otthonába (úgy látszik a létező szocializmusnak még az osztálykülönbségeket sem sikerült felszámolnia), ahol felfigyel egy akváriumra; ilyen „csodát” még nem látott! Élete rögtön új értelmet nyer: pénzhiány, helyhiány, anyaghiány nem számítanak, neki is kell egy „csöppnyi tenger”. A nevetséges vállalkozását sok havi megfeszített munka és szervezkedés után siker koronázza, igaz ezt nem sokáig élvezheti a családfő, az akvárium felállítása után néhány hónappal meghal, de legalább boldogan, érdemes volt élnie. S ezzel már messze túlszárnyalja a regény női főhőseit. Felmerül persze a költői kérdés, milyen világ az, ahol egy akvárium az élet legfőbb célja?    

A könyvben stílus és tartalom tökéletes egységet alkotnak, mindkettő nyomasztó. De hazugság is lenne szép szavakkal elkenni a borzasztó mindennapokat:

„A ragasztószagba az erjedő szemét langymeleg bűze és a pincefeljáró felöl áradó hűvösebb dohszagvegyült, amit az alumínium kukákat folyton oldalba hugyozó kandúrok szaga fűszerezett.” 

Tóth Krisztina „Akvárium” című kötete sötét, nyomasztó regény, nélkülöz minden izgalmat, váratlan fordulatot, mégis első lapjától az utolsóig lebilincselő olvasmány. Csak abban tudok reménykedni, hogy a szerzőnő túloz, nem volt ilyen borzasztó nőnek lenni, élni Magyarországon, a XX. század derekán.

dscn4904.JPG

Haus der Kultur der Welt (A világ kultúráinak háza). A név a kommunista internacionalizmust juttathatja eszünkbe, pedig az intézmény Berlin nyugati részén találhat. Ami fontos, hogy minden évben nemzetközileg is jelentős irodalmi díjat ítél oda. Erre idén Tóth Krisztina Akváriumát is jelölték. Az elismerést végül az izraeli Amos Oz kapta meg. Az Akváriumról már írtunk, de Amos Ozról is tettünk már említést.

Megvető, 2014

322 oldal, 2990 Ft

dscn3328.JPG

Petrus Szabolcs

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák! 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr867230007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.