Szimatolás az irodalom világában

Szvetlana Alekszijevics - Elhordott múltjaink

Így válik az újságírás szépirodalommá

2015. október 08. - Szabolcs282

elhordott_multjaink.jpg

Az utóbbi időben Oroszország, a putyini politika, a világ legnagyobb (és egyre növekvő) országának Európához és Magyarországhoz fűződő viszonya fontos téma a közbeszédben. Aligha van esélyünk az aktuális folyamatokat megérteni, ha nem vagyunk tisztában azzal, mi zajlott le a Szovjetunióban, majd annak szétesése után az utódállamokban az elmúlt 30 évben. Az egykori birodalomban a ’90-es évek elején nem csak egy olyan politikai és gazdasági rendszerváltás ment végbe, mint Magyarországon. Egyrészt az átalakulás mélysége és kihatása nem mérhető a hazaihoz, hisz nálunk már a ’60-as évek végétől szerepet kapott a magánkezdeményezés a gazdasági életben, a ’80-as évek közepétől a gazdasági társaságok számos formája működött; a szocializmus utolsó évtizedében már viszonylag szabad volt a közbeszéd, az 1985-ös választásokon kötelező volt a többes jelölés. Ezzel szemben Oroszországban a rendszerváltás pillanatáig gazdaságot teljes egészében az állam irányította, amit egyik napról a másikra váltott fel az alig szabályozott gazdasági liberalizmus; a peresztrojka előtt a politikai szabadságjogok az élet egyetlen területén sem érvényesültek. Másrészt, ha a Szovjetunió gazdaságilag mindig is elmaradt a nyugattól, de politikailag egy világrend ura, a bipoláris világ egyik oszlopa, rettegett katonai szuperhatalom volt, melyből hirtelen egy lesajnált, nemzetközi támogatásra szoruló fejlődő országgá változott. Hogy hatnak ki ilyen változások a társadalomra és azon belül az egyes emberre? Át lehet-e ezt frusztráció nélkül élni? A gazdasági és politikai folyamatokról már számos kiváló szakkönyv szültetett. Írónőnknek mégis sikerült újat mondania, sőt, bátran állítom, hogy a „Secondhand-idők” a szovjet és az legújabb idők orosz társadalomrajzának alapműve.   

Az írás mögött elképesztő kutatómunka áll: Szvetlana Alekszijevics a ’90-es évek elejétől 2013-ig járta Oroszországot és az egykori szovjet tagköztársaságokat; nem csak a metropoliszokban fordult meg, eljutott provinciális kisvárosokba és világvégi falvakba is, ahol az elmúlt több mint két évtizedben sok ezer interjút készített az „utca emberével”, azt kutatva, miként élték meg ők a gazdasági, politikai változásokat. A kötet ezeknek a beszélgetéseknek egy több mint 500 oldalas gyűjteménye. A nyilatkozatok, élettörténetek önmagukért beszélnek, átkötő szöveg egyáltalán nincs, de még kérdéseket is csak elvétve találunk. A szerkezet abszolút mozaikos, egymás követik a látszólag alig összefüggéstelen történetek. A kötet szűkebb értelemben az 1985 (Gorbacsov hatalomra kerülése) és 2013 (Putyin legutóbbi választási győzelme) között eltelt időszakot mutatja be, ennél azonban sokkal nagyobb időintervallumot fed le, hisz lépten-nyomon előkerülnek személyes és családi történetek, melyek Lenin, Sztálin, Hruscsov, vagy éppen Brezsnyev korszakáig nyúlnak vissza, azaz a teljes szovjet történelem társadalomrajza bontakozik ki az olvasó előtt.

swetlana.jpg

Szvetlana Alekszijevics, aki megírta a legújabb idők orosz társadalomrajzának alapművét

Mitől más a „Secondhand-idők”, mint számtalan, a Szovjetunióval illetve Oroszországgal foglalkozó történelmi szakkönyv? Attól, hogy alulról, a kisember perspektívájából mutatja be az elmúlt 100 év orosz történelmét; nem politikusok és történelmi személyiségek állnak a középpontban, hanem az emberek, akik a történelmi eseményeket átélték illetve túlélték (sokszor már ehhez is szerencse kellett), megszenvedték, és akiknek az életét egy-egy politikus döntése olykor gyökeresen megváltoztatta. A kihatások persze olykor egészen mások voltak. Ami az egyik embernek társadalmi, vagyoni felemelkedést, az egy másiknak a teljes romlást, szabadsága, netán élete elvesztését jelentette. A társadalomnak ezt a sokféleségét is elénk tárja Szvetlanan Alekszijevics; az első pillantásra összefüggéstelen írások a könyv olvasása közben átfogó társadalmi portrévá állnak össze, sokszor ugyan azoknak az eseményeknek sok tucatnyi ember szemszögéből történő bemutatásán keresztül világossá válik, hogy az élet sosem fehér vagy fekete. Ez igazolja a kötet terjedelmét, és azt is, hogy sok vélemény ismétlődik, ami által statisztikai adatok nélkül is kirajzolódik, hogyan viszonyult a társadalmi többség egy adott eseményhez, folyamathoz. De miben áll ez a többségi vélemény?

  • Ugyan a meggyőződéses kommunisták is elismerik, hogy a Szovjetunió a nyugattól gazdaságilag fényévekkel volt lemaradva, de hisznek abban, hogy egy jobb, társadalmilag igazságosabb, a társadalmi különbségeket minimalizáló, békés és kiszámítható világban éltek. Éles kontrasztban állnak ezek a vélemények az elnyomásról, terrorról, Gulagról szóló visszaemlékezésekkel.
  • A peresztrojkát a többség egy demokratikusabb szocializmus reményében támogatta, csak a bigott kommunisták látták Gorbacsovban az első pillanattól a szovjet birodalom sírásóját. A sors fintora, hogy végül az utóbbiak megérzései bizonyultak helyesnek.
  • Amikor beköszöntött a szabadság, sokaknak csak az volt a fontos, hogy végre „száz fajta felvágott” van a boltokban (A jólétet sok tucat szereplő írja le ezzel a furcsa képpel.). Aki - Jelcinnel ellentétben – azt is garantálni tudja, hogy ezek legalább egy része az átlagember számára is megfizethető, annak nyert ügye van. Lásd Putyin, Lukasenko & co. A politikai szabadságjogok csak a moszkvai értelmiség számára jelentik a demokrácia szerves részét.     
  • A szovjet ember élete legnagyobb megrázkódtatása a szociális biztonság megszűnése és a világbirodalom összeomlása voltak. E két esemény párhuzamosan, alig néhány hónap leforgása alatt ment végbe, egy öröknek hitt rendszer dőlt kártyavárként össze. Az ebből eredő frusztrációt a többség a mai napig nem volt képes feldolgozni; aki elhiteti az emberekkel, hogy a régmúlt dicsőség visszaszerezhető, az bízhat a többség feltétel nélküli támogatásában.

… és még sok más érdekes felismerést szűrhetünk le a visszaemlékezésekből.

secondhand_zeit.jpg

Szűkebb értelemben vett aktuálpolitika csak egy fejezet erejéig része a kötetnek. Itt köszön vissza, hogy Szvetlana Alekszijevics fehérorosz, és bár számos lehetősége lett volna, nem hagyta el hazáját, ami napig Minszkben él, ahol az irodalom eszközeivel küzd „Európa utolsó diktátora”, Lukasenko ellen. Ellenzékiek visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg a 2009-es elcsalt választást követő demonstrációk kilátástalanságát, a résztvevők naivitását, a megtorlás menetét és az átlag fehérorosz pragmatikus kiegyezését a diktatúrával.

Szevetlana Alekszijevics kötete első osztályú olvasmány, melyből többet tudhatunk meg Oroszország és az orosz nép történetéről, az aktuális politikai folyamatok hátteréről, mint egy tucat történelmi szakkönyvből. Egy kötet, amelyet minden közélet iránt érdeklődő embernek el kellene olvasnia!

Az eredeti cím: Время сэконд хэнд (Vremia sekond hend); angolul: Second-hand Time; németül: Secondhand-Zeit (Én ezt olvastam.). A kötet nálunk még nem érhető el, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni a magyar fordítás is. És, igen 2015 novembere végén megjelent: Európa, 3990 Ft.

 

Petrus Szabolcs

dscn0846.JPG

A moszkvai metróban

 

Frissítés 1.0

Irodalmi Nobel-díj 2015

nobel.jpg

Örülök, hogy végre egy olyan író részesült a legrangosabb irodalmi kitüntetésben, akit már a díj odaítélése előtt ismertem, akinek a könyvet olvastam, és, ahogy ez a fenti cikkből kitűnik, nagyra is becsültem. Német irodalmi körökben hamar vita bontakozott ki arról, hogy megérdemelten részesült-e Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjban? Azt senki sem vitatja, hogy a fehérorosz írónő kötetei lebilincselően izgalmas szociológiai képet festenek a „homo sovieticusról”, és arról, miként élte meg ez az embertípus hazája elsüllyedését. A vita abban áll, hogy amit Szvetlana Alekszijevics alkot az szépirodalom, vagy „csak” zsurnalizmus? Kétségtelen tény, hogy írónőnknek nincsenek fiktív történetei, nem ír (ön)életrajzokat szépirodalmi formába öntve. Járja az egykori Szovjetuniót, emberek százaival beszélget életről, halálról, országról, világról, majd interjúköteteket rendezi beszélgetéseit. Ez igaz a fent bemutatott „Seconhand-időkre”, de minden más köteteire is. („Fiúk cinkkoporsóban” és „A háború nem asszonyi dolog” a Szovjetunió afganisztáni háborújáról és annak utóéletéről magyarul is megjelentek.) Többen egyszerűen azzal védik a Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntését, hogy Alekszijevics szerkeszti, rendezi, stilisztikailag formálja az interjúkat. De ez önmagában még mindig „csak” újságírás. A kötetek attól válnak szépirodalommá, ahogy írónőnk ezeket az utómunkákat végzi: A kérdések, az összekötő szövegek teljes egészében hiányoznak, az interjúalanyok megszólalásai között az első pillantásra alig lelhetők fel összefüggések, de olvasás közben egyre inkább összeállnak a mozaikkockák, majd a kötetek végére egy egyedülállóan részletes és minden pontján éles tabló tárul az olvasó szeme elé. Ez Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjra érdemes teljesítménye.

Putyin, Lukasenko & co. számtalan belföldi és egyre számosabb külföldi követői is megszólaltak: Politikai döntés született! Való igaz, Szvetlana Alekszijevics, mint szabadelvű gondolkodó szemben áll az autoriter rendszerekkel. Ő azonban nem Putyint szapulja, hanem a társadalmi valóságról ír. Mi több, megérti a volt szovjet tagköztársaságok tekintélyelvű vezetőit követő milliókat. Missziójának azt tekinti, hogy könyvein keresztül kis emberek tömegeinek hangot adva elmagyarázza a sokszor érthetetlen társadalmi folyamatok okait, a „homo sovieticus” ’90-es évekbeli megalázásának történetét, utóhatásait, amiben - álláspontja szerint - a demokratikus világot döntő felelősség terheli.    

   ---

Frissítés 2.0 

Anatolij Ribakov

Az Arbat gyermekei

az_arbat_gyermekei.jpg

„Az állam – ez az orosz ember vallása, az uralkodóban tiszteli az istent, és engedelmeskedik. És nem akar semmiféle szabadságot. A szabadság általános tömegmészárlásba torkollik, a nép pedig a rendet kívánja.” – Az idézet származhatna Szvetlana Alekszijevics egyik interjúalanyától is, hisz nem csak a Szovjetunió története, de az utóbbi évek oroszországi eseményei is alátámasztani látszanak e sötét sorok igazságát. Nem ez az egyetlen erős mondat Ribakov regényében, amelynek megjelenése 1987-ban mérföldkőként jelezte, hogy a peresztrojka elérte a kultúrát is. Ez magyarázza, miért tesz Szvetlana Alekszijevics tucatnyi beszélgetőpartnere is említést a regényről.

eredeti.jpg

Az eredeti orosz kötet, igaz nem az első, 1987-es kiadásban 

A történet a ’30-as évek elején, a sztálini hatalom megszilárdulásának időszakában játszódik. Egy arbati házban megvalósul az osztályok nélküli társadalom, a regényben a legkülönbözőbb származású és státuszú lakók életét követhetjük nyomon. Van köztük volt iparos házaspár, akiknek üzletét államosították, így zsigerből állnak szemben a rendszerrel, a fiuk opportunizmusból mégis a diktatúra hűséges kiszolgálója lesz. Látunk hithű kommunistát is, aki az eszme nevében száll szembe a nomenklatúra elhajló tagjaival; Szibériába száműzik, de a rendszerbe és a „nagy Sztálinba” vetett hitét ez sem ingatja meg. Aranykalitkában felnőtt diplomatalány is lakója a háznak, aki lassanként ismerkedik meg a kegyetlen szovjet valósággal. Az áttörés azonban nem az élettörténetek és a terror leírásban áll, mert – ha csak nagyon finoman is -, de a sztálini rendszert lehetett kritizálni már Gorbacsov hatalomra kerülése előtt is. Ribakovnál jelenik meg azonban először, egy legálisan publikált, nem propagandisztikus kötet szereplőjeként a véreskezű diktátor. Sztálin éppen utolsó, vélt vagy valós párton belüli ellenfeleivel számol le, és minden alkalmat megragad, hogy bizonyítsa, ő Lenin egyetlen politikai és szellemi örököse; ha kell, gátlástalanul értelmezi át és forgatja ki az októberi forradalom vezérének írásait, szavait, teszi el láb alól a másképp emlékezőket. Írónk hosszú (belső) monológokon keresztül mutatja be a diktátor gondolkodásmódját. Nyilván fikcióról van szó, a gondolatmenetek többségükben mégis a hitelesség látszatát keltik. Különösen jó jellemrajz Sztálin egy elképzelt fogorvosi kezelésnek leírása. Ennek ellenére, a diktátor oldalakon keresztül hömpölygő fejtegetései, önmagyarázatai sokszor unalmasak, az azokban felbukkanó számos, a ’30-as években ugyan fontos szerepet betöltő, de mára elfeledett politikus neve pedig tovább nehezíti a befogadhatóságot.

ribakov.jpg

Az 1998-ban, New Yorkban elhunyt író, Anatolij Ribakov

Megértem, milyen tabukat döntött meg Ribakov a ’80-as évek Szovjetuniójában. Írása mai szemmel nézve is érdekes, de messze nem a legjobb a szovjet rendszert bemutató regények sorában. A kihallgatások légkörét és a bebörtönzött kommunistáknak az eszmébe vetett megingathatatlan hitét megrázóbban írja le a magyar származású Artur Koestler 1940-ben megjelent „Sötétség délben” című regénye; Ljudmila Ulickaja egy-egy regénye vagy novellája pedig nagyobb segítséget nyújt a szovjet mindennapok átélésében.        

dscn0829.JPG

E cikk írója, amint egy moszkvai sugárúton az Arbatot keresi. Nem vicc, tényleg azt kerestem. 

unbenannt.png

... és végül megtaláltam. Az Arbat főutcája ma már sétálóutca, történetünk idején még villamos is járt itt. 1934-ben még nem állt a Külügyminisztérium háttérben látható felhőkarcolója sem, a sztálini barokk egyik jellegzetes alkotása. 

Megvető, 1988

454 oldal, antikvár példányok 1000 Ft alatt.

 ---

Fiúk cinkkoporsóban (1992)

fiuk_cinkkoporsoban.jpg

Már a cím sejteti az olvasó elé táruló tragikus történeteket; cinkkoporsóban hozták haza az elesett szovjet katonákat Afganisztánból. Napjainkra szinte fedésbe merült, csak a történelemkönyvek lábjegyzeteiben szerepel az 1979 és 1988 között vívott, a „nagy Szovjetunó” dicstelen kivonulásával végződött afganisztáni intervenciós háború. A számok (27 ezer elesett és 30 ezer sebesült a szovjet oldalon, 1,5 millió halott és 5 millió menekült az afgánoknál) is mutatják, hogy a múlt század korán sem legvéresebb fegyveres konfliktusáról van szó. Így nem csoda, hogy alig foglalkozunk vele. De már a peresztrojka időszakának szovjet vezetése, aki sajnálatos tévedésnek minősítette az akciót, és elrendelte a kivonulást, igyekezett minél kevesebbet beszélni a történtekről, amiben partner volt a háborúba belefásult közvélemény is. Szvetlana Alekszijevics azonban a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megpróbálta felrázni az érdektelen honfitársait: A halottaknak, a megnyomorodottaknak és hozzátartozóiknak ráment az egész élete erre a háborúra! 

A Nobel-díjas írónő „Elhordott múltjaink” című kötetében nem foglalt állást, belátta, hogy minden szereplőjének megvan a maga igazsága. Ebben a kötetben más a helyzet; mély megvetést érez a politikusok és katonai vezetők iránt, akik a hiányos felszerelésben a háborúba küldött, és ott rosszul ellátott szovjet fiúktól megkövetelték, hogy kikapcsolják érzelmeiket, emberségüket, és öljenek, majd a Szovjetunóba visszatérve felejtsenek el mindet, és tartsák magukat egy civilizált társadalom normáihoz. De mert az ember nem gép, erre sokan nem voltak képesek. Legkésőbb ezen a ponton elszakad a kötet az afganisztáni háborútól, és az emberiség történetének valamennyi múlt és jövőbeli öldöklésének szimbólumul lesz.         

Fordította: Enyedi György

Legutóbb kiadta: Európa, 1999, 348 oldal

 Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr807736486

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.