1918 őszén járunk, már csak néhány nap van hátra az első világháborúnak nevezett ipari méretű vérontásból, az egyszerű baka inkább a lövészárkokba húzódva bekkelné ki ezt az időt, ám a becsvágyó francia Pradelle főhadnagy ezt másként gondolja, hiszen mi más is lenne nemesebb cél az életben, mint elhódítani a „káposztazabálóktól” a 113-as magaslatot? Albert, az esetlen és naiv, ámde jószívű könyvelő kis híján otthagyja a fogát az ütközetben, hogy nem így történik, az Édouard–nak, egy dúsgazdag család piperkőc és művészi hajlamú fiának köszönhető, aki azonban ezért a hőstettért nagy árat fizet: súlyos sérülése után soha többé nem lesz a régi, ahogy erre a regény ötletesen és hátborzongatóan kivitelezett borítója is utal.* Nem is akar hazatérni ilyen ábrázattal a különcségei és mássága miatt vele amúgy is ridegen bánó, tekintélyelvű apjához, inkább egy elesett katona személyazonosságát felvéve kezd új életet (már ha ezt annak lehet nevezni) egy szükséglakásban, a hálás Albert gondoskodására szorulva, aki ellátja őt élelemmel és morfinnal.

Ahogy azt Sebastian Faulks „Madárdal” című regényében is láthattuk, a háború testileg-lelkileg megroppant túlélőivel nem igazán tud a szélesebb társadalom mit kezdeni. Ezt kompenzálandó, annál hevesebb lelkesedéssel fordul a holtak felé: dúlnak a nemzeti érzelmek, minden falu és városi kerület patetikus emlékmű-építési lázban ég, a harcok után sebtiben eltemetett elesettek számára pedig nagy, hősi temetőket hoznak létre. Ami persze jó üzlet a leszerelt Pradelle főhadnagy számára is: elnyerve az állami megbízást, rájön: minek normál méretűkoporsókba temetni a halottakat, ha bele lehet passzírozni őket gyerekméretűbe is? No persze a faanyag minőségét sem kell annyira erőltetni… Ja, és hogy a franciául olvasni nem tudó, rosszul fizetett afrikai vendégmunkások nem tudják azonosítani a holtakat? Annyi baj legyen! Édouard azonban bosszút esküszik a képmutató rendszer ellen.Hogy megkopaszthassa az emlékezés kufárait, aprólékosan kivitelezett, tökéletes bűntényt készít elő, amely visszaadja életkedvét: emlékmű-építőnek adja ki magát. Hű barátja pedig nem tehet mást, mint segítségére lesz az ördögi tervben…

Pierre Lemaitre Goncourt-díjas regénye letehetetlenül izgalmas, fordulatos olvasmány, pergő dramaturgiával, érdekes történelmi részletekkel (a temető-botrány valós eseményeken alapul!), szinte magunk előtt látjuk a lövészárkok saras-füstös, rideg mocsarát, akárcsak a Hosszú jegyesség c. filmben, vagy a nélkülözésből éppen csak kilábaló Párizst, amelyet elleptek a rokkantak, a félkarú kocsisok. A sok megrázó részletet groteszkbe hajló elemek és fekete humor oldják. A történet végén a morális tanulság sem marad el, ám szerencsére az egyébként kiváló karakterrajz nem teljesen fekete-fehér: noha az elit tagjai többnyire romlottak, korruptak, képmutatóak, a nép egyszerű gyermekei pedig, bár esendőek, de alapvetően jók, van azért átmenet is. Ilyen üdítő színfolt például a temetői csalásokat vizsgáló, megkeseredett, gusztustalan és tahó hivatalnok figurája, akit semmi más nem érdekel, csak hogy csirkét ehessen (ennek még lesz jelentősége a történetben), ám a tisztességét a legélesebb helyzetekben is képes megőrizni.

Fordította: Bognár Róbert

Park, 2015, 520 oldal, 3900 Ft

* = ez a kötet kétharmadát lefedő kék külső borító levételével lesz látható.

A Könyvtacskón írtunk már az I. világháborús irodalom egy újra kiadott klasszikusáról, Faulks Madárdaláról, és a tavalyi egyik nagy német könyvsikeréről, az utolsó békeévet bemutató 1913-ról is, Folria Illies tollából. 

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!