Szimatolás az irodalom világában

A halál, mint menekülési út a halál elől

A botrányhős író, Michel Houellebecq ismét hallatott magáról

2016. október 26. - Szabolcs282

3_18.jpg

Michel Houellebecq a rangos svájci elismerés, a Schirrmacher-díj átvétele alkalmából tartott beszédében egy nevetségesen reakciós, írói munkásságához méltatlan világképet tárt elénk – számol be Németország vezető közéleti-kulturális hetilapja, a „Die Zeit” egy szókimondó és igen csak polarizáló cikkben.

Figyelmeztetés: Ez az írás világfájdalmat idézhet elő – kezdi meglepő fordulattal cikkét a „Die Zeit” újságírója, a neves műfordító, Robin Detje. Feltartóztathatatlanul jön a világvége. Minden fény ki fog hunyni. Az élet véget ér. A testünknek, világunk alfájának és ómegájának, bealkonyul.   

A férfiak különösen nehezen birkóznak saját hanyatlásukkal. Hisz azt tanulták, hogy ők ülnek a kormányrúdnál, az képzelhették, mindent az ellenőrzésük alatt tartanak. De a halállal közeleg az abszolút kontrollvesztés is. Ezért mondják a férfiak nagy előszeretettel, hogy mindennek vége, ha az ő életüknek bealkonyul: Ha nekem annyi, büntetésként rátok is a süllyesztő vár – hangzik a rémisztő fenyegetésük. Ilyenkor mindig Hitler bunkerben töltött utolsó napjai jutnak eszünkbe. A német nép cserben hagyta, ezért vele együtt el kell pusztulnia. Nem érdemel jobbat.

Az idős kor, a szervek alattomos megrogyása, egy opera a férfiaknak. Igazi, látványos színházi előadás. Nagy irodalmi téma. És Michel Houellebecq már hosszú évek óta megkerülhetetlen a potenciazavarok és a kasztrációs félelmek témakörében, vagy, ha pornográfiával átitatott szerelmi jelenetekről van szó hajlott korú férfiak és hamvas lányok főszereplésével. Mindez az iszlámtól való rettegéssel megfejelve. Houellebecq képes az irtózatos mocsokból és bűzből, alkohol, gyűlölet, valamint félelem hozzáadásával valami szépet varázsolni. Ebben áll a francia író művészete.  

Az idén Michel Houellebecq részesült a Frank Schmirrmacher Alapítvány díjában. Köszönő beszédének Hitel-bunker-feelingje volt, a közeledő és elkerülhetetlen halálról szólt. A vég véleménye szerint nem csak Európát, de néhány különösen pesszimista megjegyzésből kihallhatóan, őt magát is fenyegeti. Az utolsó dallamokat játssza a zongorán. Ezért lehet, hogy vicces disztópiákkal és kacagtató elméletekkel operál: a prostitúció nélkül, amely a házasság elengedhetetlen kiegészítője, az utóbbi halálra van ítélve, ami a család és az egész társadalom bukásához fog vezetni – így Houellebecq.

A művészetek, tehát az irodalomművészet is képes arra, hogy a bennünk rejtőző szörnyet, a legrettenetesebbet is szépséggé változtassa – elismerésre méltó teljesítmény. A csúnyát az által varázsolja esztétikussá, hogy megbékélünk saját rútságunkkal. A művészet szocializálja az aszociálist – hangzik Houellebecq nem kicsit elvon fejtegetése.

Az író nem ismeri a morált – szővi tovább gondolatait a francia író. Azt állítja, az erkölcs hiánya az ő morálja. A különös szocializációs folyamatban, amelyet a könyvei váltanak ki, ő maga nem vesz részt tevőlegesen, ezt a könyvek maguk végzik el, de, ha pechünk van, nem járnak sikerrel, és mindet elönt az asszocialitás.

Gond akkor van, ha a regények világát összekeveri a való élettel, és az író a morálapostol szerepében tetszeleg – veszi át a szót „Die Zeit” cikkírója. A kísértés persze nagy. A nyilvánosság egy kemény drog. A jelentős írók sokszor a nyilvánosság legnagyobb kurvái. Még egy botrányos megnyilatkozás egy közösségi oldalon? Még egy interjú? Még egy sztori egy bulvárlap címoldalán?  

4_11.jpg

A német cikk szerzője, Robin Detje.

Houellebecq az iszlám franciaországi térnyerésére egy szomorú megfigyeléssel látja bizonyítottnak: Tény, hogy a saját fiatalsággommal összehasonlítva, sokkal kevesebb lány hord szexi ruhákat.  Napjaink másik nagy horrorja az iszlám mellett – folytatja, és komolyan beszél! – a matriarchátus visszatérése, méghozzá államformaként, és ennek elsőszámú ellensége a férfiaság, amelyet megpróbál kiirtani a nyugati féltekén. Mikor és hol fog ez bekövetkezni? - az másodlagos, a lényeg: mindennek vége. A világ romba dől. Mindezért az elvetemült baloldaliak és a politikai korrektségük a hibás – summázza a „Die Zeit” cikke az író gondolatait. Houellebecq célja, hogy a politikai korrektségre fittyet hányó gondolkodó, azaz „egy szabad ember” szerepében tetszelegjen. De mert a harcot az egyre nehezebben elviselhető, a világot a véghez vezető „spirituális hatalmakkal” kilátástalannak tarja, csak egy megoldás lát: a ránk váró kollektív halál elől az egyéni halálba menekülni.

Houellebecq világképének lényege könnyen összefoglalható: a muzulmánok jóval magasabb termékenysége miatt Európa a kollektív öngyilkosság előtt áll. A muzulmán férfiak egyszerűen többet dugnak, a nőknek nem adnak fogamzásgátlót, és a védekezés nélküli szexet amúgy is férfiasságuk bizonyítékának tarják. Egy háborúkat eldönteni képes felfogás – véli Houellebecq.

Bukás! Behódolás! Egy szakadék felé száguldó vonat, amelyben ott ülünk mindannyian. Houellebecq ilyen kijelentésekkel akarja biztosítani a helyét egy olyan körbe, amelyhez Sarrazin, Safranski és más megkeseredett vénemberke tartoznak, és ahová csak a nyers gyűlölet szabadon eresztésével lehet bekerülni – véli a cikk írója.

Itt az idő, hogy végre szabad legyen végletesen és embertelenük gondolkozni. És a baloldali kultúrdiktátorok áldozatának szerepében tetszelegni – vált iróniára a „Die Zeit”. Lesz, aki tapsol neki Drezdában - teszi végül hozzá keserűen a cikk, amivel az utóbbi hónapokban, a szász fővárosban rendszeresen vált, mainstream- és idegenellenes tömeggyűlésekre utal.   

2_37.jpg

Houellebecq külseje a díjátadón szokatlanul ápolt és konszolidált volt.

Kár, hogy erre a nem túl meglepő, de annál szomorúbb intellektuális mélyrepülésre éppen a Schirrmacher-díj átadása alkalmából kerül sor, és mindez összekapcsolódik Frank Schirrmacher nevével. Ha valaki, akkor ő nem volt vaskalapos, ellenkezőleg, egy szabad, szárnyaló elme – jegyzi meg a német hetilap cikkírója.

De, ha a Frank Schirrmacher Alapítvány úgy dönt, hogy egy ilyen embernek ad díjat és ezzel szót, akkor maga is megmártózik a mocsokban, amivel ez a kör beszennyezte a közélet színpadát. Ehhez a mocsokhoz biztosítják a hangosítást. Ez az a szenny, amiben most mindenkinek dagonyáznia kellene. Amitől beindulnak a fent nevezett urak.

Pedig a potenciazavar még nem jelenti a világ végét, mélyen tisztelt urak! Az egy bizonyos kor felett normális. Talán jó téma egy regényhez, de nem ok mecseteket felnyújtani.

Szomorú ez az egész történet - zárja sorait Robin Detje, a „Die Zeit” cikkírója.  

A bejegyzés a „Die Zeit” egy 2016.09.27-ei cikke alapján készült.

1_43.jpg

Michel Houellebecq "A térkép és a táj" című kötetét korábban már bemutattuk a Könyvtacskón. 

dscn0284.JPG

Petrus Szabolcs

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr6511836611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.