Szimatolás az irodalom világában

Két otthon, vagy talán egy se?

Carmine Abate – Két tenger között

2016. december 21. - Szabolcs282

1_70.jpg

Carmine Abate Hamburgba kivándorolt dél-olasz, calabriai író. Önéletrajzi ihletésű könyveinek fő témai: szülőföldje társadalmi, gazdasági viszonyainak külföldi olvasók elé tárása mindennapos történeteken keresztül; egy idegen országba történő beilleszkedés nehézségeinek bemutatása; a kettős identitás kérdése.

Kötetünknek középpontjában egy XIX. században lerombolt, és a tulajdonos család generációkon átívelő elszántsága ellenére soha újjá nem épülő fogadó áll. Ennek segítségével mutatja be írónk Dél-Olaszország természetileg áldott, de társadalmilag a maffia, korrupció, kilátástalanság, kivándorlás, képmutatás és szigorú tradíciók által meggyötört világát.

2_55.jpg

„Az év négy hónapját a másik otthonomban, Hamburgban töltöm. Erre szükségem van, hogy ne vesszek el a múltban […]. Azáltal, hogy két helyen élek, amelyeknél aligha létezhetnének különbözőbbek, mint a Nap és a Hold, úgy érzem, mintha kétszer élnék, hisz mindkét helyen otthon vagyok.”

… vagy egyiken se? Olyan kérdés ez, amely Abate egész írói munkásságát áthatja, és amelyre nem találja a választ. Egy probléma, amellyel minden kivándorló szembesül. Jómagam is, hisz közel tíz éve Németországban, Münchenben élek.

Az óhazában már meglazulnak a társadalmi kapcsolatok, felszínessé válnak a régi barátságok, a kultúra, a szokások, a mindennapok egyre inkább a feledésbe merülnek, idegenné lesznek. A választott hazában a legnagyobb igyekezettel is nehéz pótolni, ami elveszett. Aki másik országban nőtt fel, járt iskolába, kötötte meg első barátságait, aligha lesz a társadalomba, a kultúrába úgy beágyazva, emberi kapcsolatok hálójával úgy átszőve, mint a helyben születettek. „Ej mi a kő! tyúkanyó, kend. A szobában lakik itt bent?” – egy vers a sok közül, megkockáztatom, nem a magyar irodalom remeke. Aki a mi kultúrkörben nőtt fel, annak mégis fogalom, megmagyarázhatatlan érzéseket hív elő. De az éremnek van másik oldala is. Egy másik kultúrával, társadalommal megismerkedni gazdagító élmény, tágítja a horizontunkat. Magam is sok mindről maradtam volna le, ha nem nyílik meg előttem a magyar mellett a német irodalom, színházi világ, ha nem ismerkedem meg a német szokásokkal, a helyiek otthonaiba bebocsájtást nyerve pedig mindennapjaikkal, és miután bizalmukba fogadtak, egész gondolkodásmódjukkal is. Hogy ne csak a felszínt lássuk, a nyelv ismerete, turisztikai tartózkodás még nem elég, legyen az bármilyen hosszú és gyakori. Egy országot, egy népet, egy kultúrát igazán csak helyben lakva lehet megismerni. Az újrakezdés egy másik országban egyúttal lehetőséget ad arra, hogy az otthoni dolgokat objektívebben, a külvilág szemével lássuk. Rájöjjünk, hogy sok minden, amit magától érthetődének tartottunk, nem az. Kérdésekben, ahol meg voltunk győződve kollektív igazunkról, talán mégsem támadhatatlan az álláspontunk.

3_29.jpg

Carmine Abate

carfizzi.jpg

Az óhaza: a dél-olasz Carfizzi.

hamburg.jpg

Az új otthon: Hamburg.

Abate kötete több egymással valahol összefüggő, de nagyon más problémákat feszeget: Dél-Olaszország helyzete, a kivándorlás problémája, a külföldi beilleszkedés nehézségei. De nem feledkezik meg a szépről, a gyönyörű calabriai táj, városkák, és az azokat benépesítő barátságos emberek, valamint szokásaik bemutatásáról sem. Érdemes elolvasni!

Carmine Abate: Tra due mari (2005). Én a német fordítást olvastam: Zwischen zwei Meeren (2014). Magyarul sajnos nem jelent meg. A legjobb példa arra, hogy a nyelvek új kultúrákat, élményeket nyitnak meg, tágítják a horizontunkat.

Egy téma, amely külföldről nézve egészen másképp fest

4_24.jpg

Én csak poénkodom, de sokakat máig így felzaklat. 

Nagy nemzeti traumánkról, Trianonról van szó. Azt persze mindig éreztem, hogy valahol nem normális, ha egy közel százéves, immár a demográfiai változások okán is megmásíthatatlan békeszerződés napi szinten uralja a közbeszédet, meghatározza gondolkodásmódunkat. De azt hittem, túlzott érzékenységünket, múltba révedésünket igazolja az 1920-ban elszenvedett igazságtalanság égbekiáltó súlyossága. Aztán rá kellett jönnöm, hogy másokban, így például a németekben, ebben a vonatkozásban semmifajta megértés nincs. Nem tudnak mit kezdeni azzal, ha az egyén, hovatovább kollektívan egy nemzet a „régi kor árnya felé visszamereng”. Tegyük hozzá, történelmi párhuzam is van: Németország a második világháború után (Tehát nem száz, hanem „csak” hatvan év.) elvesztette a többségében németek által lakott, német kulturális, történelmi hagyományokkal rendelkező, korábban a Német Birodalom szerves részét képező Kelet-Poroszországot. Erre a németek már nem tekintenek másképp, mint például a harminc éves háborút lezáró, 1648-os vesztfáliai békére – a történelemkönyvek lapjaira, és nem a közbeszédbe tartozik. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne és kellene a kisebbségi jogokért, autonómiáért síkra szállni, a nemzeti hagyományok és kultúra ápolását segíteni. Ám értetlenséggel fogadják, ha ezekkel a kérdésekkel együtt az immár a történelem részévé lett Párizs környéki békék is szóba kerülnek.          

dscf2288.JPG

Kikötő. Hamburg. Az időjárás aligha lehetne autentikusabb.

s5005048.JPG

Alberobello. Sok a nehézség, de - egy turista szemével nézve - Dél-Olaszország csodálatos hely. 

Petrus Szabolcs  

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr5412032285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.