Szimatolás az irodalom, a gasztronómia és a turizmus világában

Könyvtacskó

„A világ körülöttünk, amely olyan szép volt, és amelyet az ellenőrzésünk alatt tartottunk, veszéllyé vált.”

Szvetlana Alekszijevics - Csernobili ima

2017. január 27. - Szabolcs282

csernobili_ima.jpg

Amire büszke vagyok: a fehérorosz írónő munkásságát már a Nobel-díj odaítélése előtt ismertem, nagyra tartottam. Műfajt teremtett. Szépirodalmi igényességű riportköteteivel hangot ad az egyszerű embereknek, akiket háborúk, diktatúrák, összeomló társadalmi, gazdasági rendszerek gyötörtek meg.

Magyarul frissen kiadott kötetének témája: Csernobil. Elénk tárja, ahogy a túlélők megpróbálják felfogni a felfoghatatlant, vagy egyszerűen ignorálják a halálos veszedelmet. Megtehetik, hisz a radioaktivitás nem látszik, nem lehet hallani, érezni. Mégis mindenhol ott van, és marad is évezredekig:

"A halál mindenhol jelen van. Egy különös halál. Álarcot hord. […] Az embereket felkészületlenül érte […], a látás, a hallás, a szaglás mind felmondták a szolgálatot. […] A radioaktivitás láthatatlan, hangtalan, nincs íze. Egész életünkben hadban álltunk, fel voltunk készülve a háborúra – és mindez mit segített? Megváltozott az ellenség […] Egy kifogott hal, egy elejtett vad. Egy alma… A világ körülöttünk, amely olyan szép volt, és amelyet az ellenőrzésünk alatt tartottunk, veszéllyé vált. […] Süt a nap. Nincs füst. Nincs gáz. Nem lőnek. Mégis háború lenne? Menekülnünk kell… A jól ismert világ – ismeretlen világ."

 

„Az első utam a zónába… A kertetek zöldellnek. Barátságosan fénylő friss fű a napsütésben. A madarak énekelnek. Minden megvan a megszokott világból. Az első gondolatom: Minden itt van, minden olyan, mint régen. Ugyanaz a föld, ugyanaz a víz, ugyanazok a fák. Formájuk, színük, illatuk örök, megváltoztathatatlan. De már az első napon tudtomra adják: A virágokat nem szabad szedni, lehetőleg ne üljek le a földre, ne igyak a vízből. Este megfigyelem, ahogy az űzött őzek a vízhez érnek, majd visszafordulnak. Érzik a veszélyt.” 

Ezt az utat még számtalan követte; Alekszijevics közel húsz évig gyűjtött agyagot a kötethez; bejárta a csernobili régiót és Fehéroroszországot, ahol a baleset utáni észak-nyugati légáramlat miatt a leginkább fertőzött területek fekszenek, interjúk százait készítette el túlélőkkel. Sokan hárították el a beszélgetést először azzal, hogy az átélteket úgysem lehet szavakba önteni. Tényleg nagy kihívás, de ebben áll a fehérorosz írónő Nobel-díjra érdemes tehetsége. Nem terheli az olvasót száraz adatokkal, kronológiával, amely unalmas történelmi eseménnyé teszi milliók személyes tragédiáját. Ehelyett beszélgetések sokaságából mozaikos képet fest, ahol az egymást nem ismerő emberek visszaemlékezés-töredékeiből jön létre egy egész. Természetes, hogy érzések, emlékek, gondolatok ismétlődnek. Mégsem válik egyhangúvá a kötet, mert mindig felmerülnek új adalékok, addig ismeretlen perspektívák. Megtanuljuk, hogy mindenkinek, még a legellentétesebb álláspont  képviselőinek is megvan valahol a maga igazsága. Mert világunk - csak úgy, mint Alekszijevics kötetei - bonyolult, sokrétű.   

1_69.jpg

De lássunk néhány konkrétumot! 

Az emberek többsége tudta, hogy nem hihet az újságoknak, a tévéknek, a rádióknak. A nomenklatúra viselkedéséből igyekeztek informálódni. A veszély legmegbízhatóbb jele, ha a párttitkár családjával villámgyorsan elutazik. Mindezt átlátták, mégis tűrték, hogy a május elsejei felvonulás dísztribünjéről a meleg ellenére testük minden pontját ruhával fedő szónokok azt harsogják, hogy nincs veszély, a gyerekek nyugodtan kimehetnek a napra, játszhatnak a homokozóban. A szovjet generációt átható doktriner nevelésnek, militarizmusnak nagy szerepe lehetett abban, hogy a legtöbbek számára nem volt kérdés: a hatóság utasítását be kell tartani, még, ha az a halált jelenti is. 

A mentőakció célja az életek mentése volt. Ami azonban mentés közben a legkevésbé számított, az éppen az emberélet volt. Ha ezt valaki szóvá tette, csak általános megvetésben részesült. Ha a parancs úgy szól, hogy védőruha nélkül kell felmenni a felrobbant reaktor tetejére, akkor azt végre kell hajtani. Aki csak saját életére gondol: áruló – szintén a szovjet nevelés eredménye: közösség az egyén előtt.    

11_5.jpg

Az evakuált zóna, ahova hivatalosan máig tilos a belépés, és amelyet az elmúlt évtizedben visszahódított a természet, egyre inkább emberekkel népesül be. Az egykori elmenekültek, akiknek nem sikerült máshol egzisztenciát teremteniük, beilleszkedniük új környezetükbe, visszaköltöznek. Ez nem lepett meg. Tegyük hozzá, nem volt könnyű dolguk a csernobili menekülteknek, nem csoda, ha máshol nem sikerült integrálodnak: új szomszédiak, munkatársaik, gyermekeik iskolatársai két lábon járó veszélyforrásként néztek rájuk, akik maguk körül mindent radioaktivitással szennyeznek be, betegséget, halált terjesztenek – a közösség elsőbbségét igen, a szolidaritást azonban már nem sikerült a „homos sovieticusba” nevelni. Sokkal meglepőbb, hogy olyanok is az elzárt területre költöznek, akik a baleset előtt nem volt kapcsolatuk a régióval: szökésben lévő bűnözők, börtönből szabadultak, sőt háborús menekültek például Csecsenföldről, vagy mások, akik pénz híján máshol nem képesek otthont teremteni.     

2_54.jpg

A felrobbant reaktor.

3_28.jpg

Az épülő szarkofág.

pripjat.jpg

Pripjat, a szellemváros.

10_7.jpg

Az evakuátorok. A parancs teljesítése hazafias kötelezettség volt.

Nem lepett meg, de nehezemre esik megérteni: a mindenáron való ragaszkodás házhoz, kerthez, használati tárgyakhoz, sírokhoz. Nekem ilyen fizikai dolgok nem jelentenek semmit, előbbiek pénzzel bármikor pótolhatóak, utóbbinál nem a fejfa a fontos, hanem, hogy az elhunytak emléke velünk él. 

Nem maradhat ki a kötetből a szovjet ember gyökértelenné válása hazája eltűnése után:

„Anyám ukrán volt, apám orosz. Én Kirgizisztánban születtem és nőttem fel, majd egy tatárhoz mentem feleségül. Milyen nemzetiségűek a gyermekeink? Igazolványainkban ez áll: orosz. De mi nem vagyunk oroszok. Szovjetek vagyunk! De az országunk már nem létezik.”

Szvetlana Alekszijevics most sem okozott csalódást. Kötete megrázó, érdekfeszítő. Hangot ad a kisembereknek, akik a nagy döntéseket elszenvedik, de azokat befolyásolni, véleményezni alig képesek. Bízzunk benne, hogy Alekszijevics segítségével sokan meghallják őket.

Európa, 2016, 357 oldal, 3690 Ft. Fordította: Pálfalvi Lajos. (Én németül olvastam, az idézetek a saját fordításaim.)

dscn0813.JPG

Petrus Szabolcs

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr6912030561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása