XX. századi angol kisregény, amelyről a szigetország irodalmának XIX. századi monumentális klasszikusai jutnak az olvasó eszébe: „Twist Olivér”, „David Copperfield”, „Karácsonyi ének”. Nyomasztó történetek nyomorról, kiszolgáltatottságról, munkásokat kizsákmányoló kapitalistákról. Egy különbség azonban akad. Dickens & co. regényei általában meseszerű fordulatot vesznek, happy end-el végződnek. Nem úgy a tizenéves fiú, Fearon története - a csoda, mint a legtöbbeket, őt is elkerüli.
Dickens (1809-1882) és regénye. A munkások és gyerekeik nyomorúságos életét több regényében bemutató angol szerző, akinek egyébként minden idők legtöbb példányban eladott regénye is a nevéhez kötődik, tudta, miről ír: Miután apja adósok börtönébe került, gyerekként maga is egy gyárban kereste meg a kenyérre valót a családjának.
A történet kiindulópontja, Liverpool, az ipari forradalom bölcsője, egykor és ma.
Fearon 13 éves, iskolába jár, jó képességű, de mivel szülei liverpooli munkások, az ő kezeire is szükség van a család megélhetéséhez. Ráadásul, még, ha ezt maguknak sem vallják be, de féltékenyek fiúk iskolai sikereire. Ha már nekik nem volt se képességük, se lehetőségük a tanulásra, nem legyen jobb a fiúknak se. Így egy különbözeti vizsga letétele után, még a tankötelezettség lejárta előtt ki akarják venni Fearont az iskolából. A fiú könyörög tanárainak, hogy tegyenek valamit, ő tanulni akar, nem akarja úgy végezni, mint szülei, ötvenes éveikre már teljesen leépült dokkmunkásként. A tanárok egyike-másika eleinte hajlana a segítségre, de végül mégis győz a fásultság: szomorú, de ez az élet, a dokk Fearon sorsa, a küzdelem kilátástalan – gondolják magukban. A csoda elmarad, hősünk a liverpooli kikötőben találja magát, a legocsmányabb munkákat kapja; a keményen hierarchizált világban a legalsó fokon áll. Hamar fel is adja, és mert haza ezek után nem mehet (még a szokásosnál is nagyobb verés várná) felszökik egy hajóra, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. A matrózok, akik hamar rábukkannak a potyautasra, nem finom emberek, a kiszolgáltatott Fearon hamar fizikai és nemi erőszak áldozata lesz. Ennek ellenére felcsillan a csoda kis szikrája, a kapitány nem akarja veszni hagyni ezt a fiatal életet. Munkát, perspektívát ad Fearonnak. Hősünk fogadkozik, hogy példásan fog dolgozni, nagyratörő terveket sző; gyermeki naivitással már kapitányként látja magát. A munkát azonban nem bírja, se fizikailag, se mentálisan. Hogy is bírhatná? - 13 éves, még gyerek. Rövid élete, ahogy ez megjósolható volt, tragikusan végződik.
James Hanley (1897-1985)
James Hanley brutálisan realista regénye „A fiú” a munkásság helyzetéről, ami tankötelezettség, gyermekmunka tilalma, munkaidő szabályok, szakszervezetek térnyerése ellenére a XX. század harmincas éveiben sem látszik érdemben jobbnak, mint a XIX. század derekán. Az angol elit nem akart erről hallani; a regény publikálása után hamar indexre került.
Az eredeti cím: Boy (1931), magyarul nem jelt meg. James Hanley egy másik kötete, „A tenger rabjai” azonban idehaza is elérhető.
Anglia, a szakszervezetek hazája
Az elborzasztó viszonyok különösen azért meglepően, mert Anglia a munkás-, és a szakszervezeti mozgalom bölcsője. A XVIII. században, az ipari forradalom hajnalán még csak az iparosok érdekképviselti szervei, a céhek léteztek. Aztán az iparosodás előrehaladtával és a klasszikus munkások számának ugrásszerű növekedésével a XIX. század elején megkezdődött az újfajta érdekképviseleti szervezetek alakultak. A Kormány gyorsan reagált; törvénybe foglalták az érdekképviseltbe szerveződés tilalmát (Combinations Act, 1799). Ezért az első kvázi szakszervezetek „segélyező pénztárként” (friendly societies) leplezték magukat. A szakszervezetek (trade union) hivatalos alapításával 1824-ig kellett várni; ekkor oldotta fel az egyesülési tilalmat (Combinations Repeal Acts). 1872 mérföldkő volt a brit munkásmozgalom történetében: A szakszervezet államilag elismert egyesülési forma lett. Ez egyfelöl segítette az ország demokratizálódását. Másfelöl megkímélte a szakszervezeteket attól, hogy céljaik hatékonyabb elérése érdekében politikai pártokkal kelljen szövetkezniük. Így maradtak a mai napig – különösen Olaszországgal vagy Franciaországgal összehasonlítva – viszonylag depolitizáltak. Ez lehetett az oka, hogy a XIX. század közepétől meglehetősen szabadon, állami represszióktól mentesen fejthették ki a tevékenységüket. A kezdeti időkben azonban viszonylag szoros volt a szakszervezetek és Munkáspárt (Labour Party) közötti kapcsolat, mert a párt eleinte nem ismerte az egyéni tagság intézményét, csak szervezetek lehettek tagjai. Így azok a munkások, akiknek a szakszervezete belépett a Munkáspártba automatikusan párttagok lettek.
A brit szakszervezeti mozgalomra Margaret Thatcher mért máig érezhető csapást a nyolcvanas években: (1) Eltörölte a rendelkezést, amely a munkavállalókat az üzemi szakszervezetbe való belépésre kötelezte (Closed-Shop-Modell); (2) megengedte a vállalaton kívülről érkező sztrájktörők alkalmazását (Flying Pickets). A két intézkedés a tagok számának drasztikus csökkenéséhez vezetett, amit a kilencvenes évek végig nem sikerült megfékezni. Ma a munkavállalók körülbelül negyede szakszervezeti tag Nagy-Britanniában. Az arány a közszektorban jóval nagyobb, mint a magángazdaságban (56 ill. 14 %). Összehasonlításul: Svédország 82%, Belgium 58%, Ausztria 35%, Németország 21%, USA 13%, Franciaország és Magyarország 9%.
A „Vaslady” korának társadalmi viszonyait mutatja be egyik kedvenc regényem, a Könyvtacskón már bemutatott A szépség vonala.
Büszkeség és bányászélet
Érdekes fejezet a szakszervezetek és a meleg mozgalom a történetében is a két csoport között 1984-ben létrejött szövetség. Margaret Thatcher és konzervatív politikája fénykorát éli. Egymás után zárják be a veszteséges szénbányákat. A jól szervezett bányászok hónapok óta sztrájkolnak. Zavarok vannak a közellátásban. A társadalom egyre kevesebb megértést tanúsít, a közhangulat a bányászok ellen fordul. Az éppen csak a szárnyaikat bontogató meleg szervezetek úgy döntenek, hogy a kizsákmányolt, kirekesztett csoportoknak szolidaritást kell vállalniuk egymással. Így a ’84-es London Prideon gyűjtést szerveznek a bányászok megsegítésre. Nagy a felháborodás mindkét közösségben: „A buzik pénze nem kell!” „Azoknak segítsünk, akik semmi toleranciát nem mutatnak, lebuziznak minket?” Aztán a személyes kapcsolatfelvétel – mint oly gyakran – segít legyőzni az előítéleteket; a bányászok hálájuk jeléül maguk is felvonulnak a ’85-ös Prideon. A különös, a társadalmi szolidaritás szép példáját mutató történet a 2014-es „Büszkeség és bányszélet” (Pride) című film hatására lett világszerte ismeret. Ugyan játékfilmről van szó, de a cselekmény, a szereplők és a helyszínek nagyrészt nem a képzelet szüleményei (Például: Mark Ashton, Pits and Perverts segélykoncert, Gay's The Word könyvesbolt).
Meleg aktivisták a walesi bányászoknál.
Együtt vonulnak a bányászok és a melegek a London Prideon.
Film 2014-ből: Megrendítő, mégis humoros. Régen láttam ilyen jó meleg témájú filmet.
Anglia: Ahonnan a gyermekmunka és annak tilalma is elindult
Az ipari forradalom XVIII. századi kezdetétől gyerekmunkások nélkül nem volt elképzelhető a termelés. Engels leírása alapján „a gyerekeket rabszolgaként tartották, feltűnő brutálissal bántalmazták, és anyagilag különösen kizsákmányolták”. Anglia nem csak az ország volt, ahol elsőként vált általánossá a gyermekmunka, de az is, ahol minden más országnál hamarabb kezdtek meg a korlátozását. Egy 1834-es törvény megtiltotta a 9 év alattiak foglalkoztatását, a 12 év alattiakat maximum naponta 9, a 12 és 18 év közöttieket legfeljebb naponta 12 órán keresztül lehette dolgoztatni.
