Csúcsforgalom, zsúfoltság a 9-es buszon, és arra is figyelnem kell, hogy senki ne taposson a kutyulimra. Nem egy kéjutazás – gondolom magamban. Aztán a tömegben felismerni vélem Nádasdy Ádámot. Köteteit, műfordításait, interjúit, cikkeit sokszor olvastam, rádióműsorait is rendszeresen hallgatom. Eddig azonban csak fényképen láttam. Bizonytalan vagyok. Egy megállóval később – „lesz, ami lesz” alapon – megszólítom. Tényleg ő az! Olyan, amilyennek elképzeltem: barátságos, közvetlen. „A vastagbőrű mimóza” egyik írásáról kezdünk beszélgetni: Történt, hogy Nádasdy és élettársa a kilencvenes évek elején beköltözött egy úri házba. A „furcsa pár” természetesen felkeltette a szomszédok érdeklődését. Kérdezni persze nem mertek. Mígnem a felettük lakó idős hölgy, mint később kiderült, a legrégebbi lakó, egy házzal kapcsolatos ügy miatt becsöngetett a párhoz. Megbeszélték a hivatalos ügyet, majd a tisztes dáma rövid small talk után, csak úgy mellékesen feltette a kérdést: „És hol történik az alvás?” Évekkel ezelőtt olvastam a kötetet, mégse tudom elfelejteni; mosolyra fakaszt.
Nádasdy elmesélte a történet folytatását és néhány mellékszálát is. Dugó és zsúfoltság ide, vagy oda, úgy éreztem, túl hamar a Jászai Mari térre értünk, ahol ő leszállt. Előtte még volt annyi időm, hogy említést tegyek a Könyvtacskóról, és „A vastagbőrű mimóza” kapcsán írt bejegyzésünkről. Kíváncsi lett, kérte küldjem el a cikk linkjét. Nem csak udvariasságból tette. Néhány nap múltán válaszolt, kedves szavakkal értékelte az írást. Ezen felbátorodva interjút kértem tőle, amire "postafordultával" igent is mondott. Íme!
Könvytacskó: Magyarországon egyre kevésbé tabu a melegség. Igaz ez az irodalomoktatásra is? A kérdés azért merül fel bennem, mert nemrég Velencében járva, áthajóztam a Lidoba, ami nekem elválaszthatatlan Thomas Manntól. Az út hatására kedvet kaptam, hogy eredetiben is elolvassam a Halál Velencében-t, majd kíváncsiságból fellapozzam régi irodalomkönyvemet. A gimnáziumi oktatás klasszikusa, Mohácsy Károly oldalakon keresztül elemezte a művet, anélkül, hogy a homoszexualitásra akár csak utalt volna. Mindössze annyit mert a 17-18 éveseknek elárulni, hogy a főhős életvitele alapján a művész szükségszerűen „dekadens“. Az én irodalomkönyvem 2002-es. Ön szerint egy gimnáziumi irodalomórán ma is így kezelik a témát? Egyáltalán, melyik az a korosztály, amellyel már nyíltan kellene, lehetne beszélni a homoszexualitásról?
Nádasdy Ádám: Ez egy komoly kérdés, de nem én vagyok hivatott erre válaszolni, hiszen nem tanítok iskolában. Mindenesetre azt gondolom, hogy már nyolcadikban kellene erről beszélni, hiszen sokan nem mennek gimnáziumba, és nem szabadna ma már úgy kiengedni fiatalokat az iskolából, hogy erről nem hallanak józanul, értelmesen, irodalmi vagy történelmi példákkal. Azt szánalmasnak tartom, ha egy tankönyvíró a „dekadens” szóval próbálja kibekkelni ezt a kérdést -- a kettőnek nincs szükségszerű köze egymáshoz. Baudelaire dekadens volt, de egyáltalán nem volt meleg; Oscar Wilde meleg volt, de nem volt dekadens: sokat dolgozott, hajszolta a sikert és a pénzt, és mohón fogyasztotta a lovászfiúkat (amíg le nem bukott).
K.: A homoszexualitás Kölcsey kapcsán is téma lett az utóbbi időben. Lehetnek más irodalmárok, alkotások, karakterek, akik valódi szexuális orientációját az irodalomtudomány tudatosan agyonhallgatja, vagy felületességből nem ismeri fel?
N.Á.: Igen, lehet szó agyonhallgatásról, talán néha felületességről is, de a régebbi korokban nehéz erről biztosat mondani, hacsak nincs konkrét tanú vagy bizonyíték -- ami viszont ritka. Az, hogy két férfi vagy nő a leveleiben (hiszen más nincs a kezünkben) forró szeretettel, akár szerelmes szavakkal fordul a másikhoz, nem bizonyíték, mert nagyon más volt a stílus. Egy érdekes eset Brunetto Latini, a középkori költő melegsége: köztiszteletben élt és halt meg Firenzében, a város jegyzője volt, az ifjú Dante is eljárt a szalonjába, sokat tanult tőle művészetről, életről. Sehol semmilyen adat nincs arra, hogy homoszexuális lett volna -- kivéve Dante Isteni Színjátékát, ugyanis Dante a Pokolba helyezi őt a „szodomiták” (melegek) közé, ahol meglepetéssel (!) találkozik vele. Miért írt így Dante, ha nem tudta, hogy Brunetto meleg? De ha tudta, miért lepődik meg, hogy ott látja?
K.: Ön szerint egyébként létezik-e egyáltalán „meleg irodalom“, vagy helyesebb krimikről, versekről, szépirodalmi alkotásokról beszélni, amelyekben meleg szál van?
N.Á.: Ez minden „kisebbségi” irodalomnál kérdés: van-e zsidó irodalom, van-e női irodalom, van-e erdélyi magyar irodalom, kanadai francia stb. Az igazán jó „kisebbségi” művek túlnőnek ezen a skatulyán. Viszont az furcsa, ha a szerző valamely ilyen csoportba tartozik és a műveiben erre egyáltalán nem utal: az valahogy alakoskodásnak számít. Én mindenesetre örülök, hogy a szabad világ nagyobb könyvesboltjaiban van meleg polc; és mivel érintett vagyok, szívesen megnézem a kínálatot, olvasok középszerű műveket is, ha az én világomat jelenítik meg. Ugyanígy vagyok a filmmel is. A válaszom tehát: igen, létezik.
K.: A homoszexualitás Shakespeare-el összefüggésben is fel szokott merülni, akinek Ön több drámáját is újrafordította. De ezzel kapcsolatban több interjúban is kérdezték már, ezért inkább arra lennénk kíváncsi, miként indul egy műfordítói karrier? Magam is próbálkoztam. Az világos volt, hogy nem lehet Goethével kezdeni, de - némi ismeretség ellenére - azt se sikerült elérnem, hogy egy krimifordításomat egy kiadó átolvasásra méltassa. Azzal tisztában vagyok, hogy ritka nyelveken megjelenő sikerkönyveket leszámítva, mint például Nesbø regényei, a műfordítás hobbi, amiért a kiadók zsebpénzt fizetnek. Az Ön szintjén jobb a helyzet?
N.Á.: Sok múlik a véletlenen, ahogy általában egy pálya, egy karrier alakulásában is. Erre nincs recept: számít az ismeretség, a közeg, amelyben mozog az ember, a volt évfolyamtársak, akiknek eszébe jut, hogy ezt vagy azt kéne megbízni egy munkával. Az nem igaz, hogy a műfordítás feltétlenül hobbi volna, ismerek számos műfordítót, akik -- persze reggeltől estig a gép előtt ülve -- hónapról-hónapra, évről-évre fordítanak angol, német, orosz stb. regényeket, színdarabokat, és ebből élnek.
K.: A műfordítás kapcsán tudatosodott bennem, hogy - ha más szinteken is, de - ugyanazokat a nyelveket beszéljük: németet, olaszt, angolt. A német egész iskolai pályafutásomat végigkísérte. Utáltam, nem tanultam, nem tudtam. Mígnem Németországba kerülve kényszerből megtanultam, és közben meg is szerettem. Az olaszt, bár nyaralásokat leszámítva sok hasznát nem vettem, szenvedélyesen és szorgalmasan tanultam. Az angolnak tudom, sok hasznát venném, de taszít, nehezen veszem rá magam a biflázására. Önnek is más a viszonya a három nyelvhez?
N.Á.: Gyerek- és kamaszkorból hozom ezt a három nyelvet, úgyhogy nemigen van rálátásom a velük való viszonyomra. Mindhárom gyönyörű nyelv. Anyám osztrák volt, otthon vele is, a nagyszülőkkel is németül beszéltünk: gyakorlatilag anyanyelvű vagyok. Az angolt, olaszt 10 éves korom körül kezdtem tanulni, és az egyetemen is ezeket hallgattam, úgyhogy ma jobban tudom őket, mint a németet.
K.: Végezetül engedjen meg egy közéleti kérdést: 2014-ben - az idő közben megszüntetett és sóval behintett - Népszabadság kérdésére, miszerint „Hogy érzi magát a mai Magyarországon?“ azt felelte, „Kérem szépen, én kis igényű ember vagyok, jól érzem magam.“ Még mindig jól érzi magát?
N.Á.: Igen. Sok barátom, ismerősöm van, érdekes emberek. Szeretek színházba járni, sok jó előadás van Budapesten (és olykor vidéken). A politika eseményeit pedig érdeklődéssel figyelem: hála Istennek, az én életemet egzisztenciámat (egyelőre?) nem érinti a politikai handabanda. Viszont érdekes nézni a handabandát.
Az interjút Petrus Szabolcs készítette. A kép forrása: mno.hu.
