A nyár elején megbukott az izraeli politikát két évtizede domináló nemzeti-konzervatív Benjámín Netanjáhú. Azóta sokpárti koalíció irányítja az országot a baloldal részvételével. Ennek ellenére a baloldali gazdasági elméleteknek alig van támogatója Izraelben. A baloldali cionisták legendás gazdasági-társadalmi projektje, a kibuc már csak a legendákban él.
Csak a baloldal bukása biztos
Az idén márciusi, két év alatt a negyedik parlamenti választás után hosszú hónapokig nem volt világos, ki fogja vezetni Izraelt. Az viszont kiderült, hogy a hagyományos baloldali gazdasági és társadalmi elképzelésekre nem vevők a választók. A Munkapárt (haAwoda) a jelentéktelenségbe süllyedt. A baloldali cionizmus utópiája egy szociális zsidó államról végérvényesen a múlt része lett.
A csúcsról a szakadékba
A Munkapárt évtizedekig a legfontosabb politikai formáció volt Izraelben: politikusai meghatározó szerepet játszottak az 1948-as államalapításban, majd három évtizeden keresztül többségben voltak a Knesszetben, és még a ’90-es évek nagy részében is miniszterelnököket adtak Izraelnek. A 2020 márciusi választáson más baloldali pártokkal szövetkezve is csak 7 képviselői helyet szerzett a Munkapárt a 120 fős parlamentben. Idén tavasszal ugyan 13 képviselőre javítottak, de ez is csak 6 százalékos, az 5. helyre elégendő eredmény volt.
Nyugaton asszimiláció, keleten szegregáció
A kibuc-mozgalom gyökerei az 1897-es bázeli I. Cionista Világkongresszusig nyúlnak vissza. A cinoisták között ekkor a Budapesten született Theodor Herzl vezette liberális irányzat volt a meghatározó. Tagjai a nyugati országok gazdasági-társadalmi elitjéből kerültek ki, így eredményesen szereztek politikai és anyagi támogatókat a zsidóságnak.
Theodor Herzl (1860-1904)
1897-es bázeli I. Cionista Világkongresszus
Nyugaton az újra és újra fellángoló antiszemitizmus ellenére sok zsidónak sikerült az integráció. Azok, akik vallási és kulturális gyökereiket teljesen feladták, asszimilálódni tudtak. Keleten viszont a társadalmi és gazdasági életből kirekesztve, gettókban éltek. Esélyük se volt az integrációra.
Cionizmus, imperializmus, szocializmus
A XIX. század végén az európai nagyhatalmak legfőbb célja afrikai és ázsiai kolóniáik bővítése volt. A korszellem megfertőzte a zsidókat is. A jogegyenlőség, valamint a kulturális és vallási önrendelkezés mellett államot követeltek maguknak Palesztinában. Az I. világháborúig az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló terület ugyan a zsidóság kulturális bölcsője volt, de a XIX. század végén csak 5 százalékot tett ki az arányuk.
A cionista mozgalom egyszerre volt imperialista és hirdetett szociális igazságosságot, szabadságot, egyenlőséget és a közjót a magánérdek elé helyező gazdaságot.
Míg a nyugat-európai zsidók az államalapításra helyezték a hangsúlyt, addig a Cári Birodalomban élők egyre inkább a marxizmus hatása alá kerültek. A munkásosztály felszabadítását tartották az elsődleges célnak, amelytől az antiszemitizmus leküzdését és a Zsidó Állam békés megalapításának lehetőségét is remélték.
Ideológia helyett tettek
A Kelet-Európában a mindennapos antiszemitizmustól és rendszeres pogromoktól szenvedő zsidóknak a proletárforradalom oroszországi kirobbantásánál fontosabb lett, hogy biztonságban élhessenek. Ezért tömegesen elindultak Palesztinába. A korábban mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területeken telepedtek le, kibucokat alapítottak és termővé tették a földeket.
Zsidó pionírok termővé teszik a sivatagot.
Az első, 1910-ben alapított kibuc, Degania előtt mosolygok. Fehérorosziországi zsidók hozták létre a Genezáreti-tó partján.
A kibuc kollektív település, ahol a vagyon jelentős része közös. A mozgalom a szocializmus és a cionizmus kombinációjaként gyakorlatias, munkaalapú cionizmust hozott létre Izraelben. A kibucok sikerének köszönhetően a ’20-as évektől a nemzetközi cionista mozgalmon belül a szocialisták átvették a vezető szerepet a liberálisoktól.
Cionisták az elnyomott arabokért
A Palesztinában a többséget kitevő arabok szegénységben, elmaradottságban, politikai és gazdasági elnyomásban éltek. A cionistáknak, legyenek kibucokat alapító baloldaliak, vagy a békés államalapításért lobbizó liberálisok, meggyőződésük volt, hogy sikerükből az arabok is profitálni fognak. A baloldaliak biztosak voltak abban, hogy egy szocialisztikus, kibucokból szerveződő társadalomban az arabok is jobban fognak élni. A liberálisok pedig abban hittek, hogy a Zsidó Állam megalapítása politikai felszabadaulást fog hozni az Oszmán Birodalom fennhatóságától a zsidókhoz hasonlóan szenvedő araboknak is.
Az elveket felülírja a realitás
A nacionalizmus fűtötte arabokat nem hatották meg a zsidók ígéretei. Véres merényletek sokaságát követtek el a tömeges bevándorlás hatására dinamikusan növekvő zsidó kolónia ellen. A nemzetközi közösség a kibékíthetetlen ellentétet látva 1947-ben Palesztina arabok és a zsidók közötti felosztásáról döntött.
Amikor a zsidók az ENSZ adta jogra hivatkozva bejelentették, hogy államot alapítanak, a környező országok összehangolt támadást indítottak ellenük. A függetlenségi háború a lehengerlő arab túlerő ellenére zsidó győzelemmel végződött. Az 1948-ban proklamált Izrael Állam az egykori Palesztina 78 százalékát az ellenőrzése alá vonta.
Habár a fiatal államot a baloldali cionisták dominálták, az általuk hirdetett szociális igazságosságból, szabadságból, egyenlőségből és a közjót a magánérdek elé helyező gazdaságból nem sok jutott az araboknak. A vádak szerint a baloldali cionisták konzervatív, kolonialista politikát folytattak, ha az államuk területén élő palesztinokról volt szó.
A kibuc már csak legenda
A kezdeteket meghatározó kibucok, a kollektivizmus és a sivatag termővé tétele olyan mélyen él a nyugati közvéleményben, hogy a mai napig meghatározza a Zsidó Államról alkotott gazdasági elképzelést. Pedig mindebből nem sok maradt.
A gazdaságpolitika a neoliberalizmus elveit követi. Erről tanúskodik, hogy az OECD által tömörített fejlett országok között Izraelben a legnagyobbak a jövedelmi különbségek. Ezzel párhuzamosan a baloldali társadalmi elméletek helyett évek óta egyre inkább a nacionalista és ortodox vallási erők elvei érvényesülnek.
Többek között a beiskolázási statisztikák tanúsítják, hogy az évtizedekig laicista, a társadalmi szolidaritáson alapuló Izraelben egyre inkább a vallásos nacionalizmus dominálja a mindennapokat. 2019-ben csak a gyerekek 41 százaléka kezdte meg a tanulmányait egy állami iskolában. A gyerekek 49 százalékát magán, döntően vallásos iskolába iratták a szülők.
Az ortodoxok térnyerését bizonyítja az is, hogy 2019-ben a 18 évesek 50 százaléka, többségében hitéletére hivatkozva, megtagadta a fegyveres sorkatonai szolgálatot.
Az izraeli jog továbbra is ’zsidó népről’ beszél, pedig a valóságban a társadalmat egyre inkább az askenázi és szefárd, a világi és ortodox, valamint az Oroszországból és Nyugat-Európából bevándorolt zsidók ellentétei határozzák meg.
A kibuc lakópark lett
A Munkapártot érzékenyen érinti a kibucok megszűnése és a törzsszavazói közé tartozó kibuclakók eltűnése. A baloldal legmeghatórozóbb alakjait sikeres kibuc-vezetőként váltak ismerték és népszerűvé. Erre példa David Ben-Gurion, a Munkapárt alapítója, Izrael Állam kikiáltója és többszörös kormányfője.
David Ben-Gurion (1886-1973)
David Ben-Gurion háza a Sde Boker kibucban, a Negev-sivatagban.
Izreal alapításakor a lakosság 8 százaléka kibucban élt. 2020-ban alig 1,5. Ráadásul a ma működő 250 kibuc döntő többségének működése köszönőviszonyban sincs az eredeti elvekkel.
Napjaink kibucaiban a házak többsége magántulajdonban van, amelyekben olcsón elérhető kertes házakra vágyó fiatal családosok élnek. Többségük a közeli nagyvárosokban dolgozik, de azok is, akik a kubuc alkalmazásában állnak, fizetést kapnak, mintha egy magáncégnek dolgoznának.
A zsidó származású német író, újsáríró Maxim Leo (1970) családjáról szóló regényében (Wo wir zu Hause sind: Die Geschichte meiner verschwundenen Familie, 2019) nagynénje meséli el, miként élte meg a klasszikus kibucok megszűnését: Minden a tévével kezdődött. A ’60-as évek elején az egyik kibuclakó kapott egy készüléket az Amerikában élő rokonaitól. Addig csak a menzán volt tévé. Azt nézte mindenki, ha épp működött. Innentől kezdve sokan átjártak esténként a saját tévével rendelkező elvtárshoz. Irigykedni kezdtek és mind többen kértek tévét a való világban élő rokonoktól. Akiknek már volt sajátjuk, esténkén nem jöttek a menzára beszélgetni, kártyázni. A saját házukban tévéztek. Ami a tévével kezdődött a hűtővel és a kocsival folytatódott. Egyre kevesebben és egyre kevésbé hittünk a köztulajdonban. A tévé legyőzte a beszélgetést. A kapitalizmus pedig a kommunizmust. A kibuc eszméje meghalt. A nagynéni számára a személyes kiábrándulást az jelentette, amikor a kibuc mindenről döntő tanácsa nem engedte neki, hogy a kibucon kívül, gimnáziumba folytassa a tanulmányait. Mondván, a kibuc konyhájában vagy óvodájában dolgozó nőknek több hasznát veszi a közösség, mint egy tanultaknak.
Maxim Leonagynénje, Nina, aki a képen látható férjével először Párizsba emigrált 1932-ben, majd Palesztinába települtek át, ahol Nina felvette a Hana nevet.
Az 1937-ben alapított En Gev kibuc a Genezáreti-tó partján ma már szinte teljesen a turizmusból él. Mi ugyan nem az Ein Gev Holiday Resortban szálltunk meg, ahol 300 euró körül van egy éjszaka (!), de kipróbáltuk a haléttermet.
Amit láttunk a házak között sétálva nem sokban hasonlít egy kibuchoz.
Odem. Kibuc a Golan-fensíkon, ahol egy nagyobb bungalóból hosltelt csináltak.
Palacsinát sütök reggelire a kibuc-hostel konyhájában. Előző este igazi multikulti vacsora volt. Megismerkedtünk mások mellett egy kanadai zsidó fiúval, akivel máig kapcsolatban vagyunk.
A baloldali politikusoknak fogalmuk sincs a társadalmi realitásról?!
Mára az európai származású askenázi zsidók, akik hagyományosan baloldali cionisták, tehát a Munkapárt törzsszavazói és évtizedeken keresztül dominálták a politikai-gazdasági életet, csak a lakosság harmadát teszik ki.
A társadalmi nyitás jegyében a Munkapártot 2017 és 2019 között a marokkói származású Avi Gabbay, tehát egy szefárd zsidó irányította. Azonban nem sikerült megszólítani a hagyományosan jobbra szavazó szefárdokat, tehát az arab országokból bevándorolt zsidókat. Pedig Gabbay nagyon messzire ment az új szavazók megnyerése érdekélben: a telepesekről a „kibucalapítók méltó utódjaiként” beszélt, és történelmi véteknek nevezte, hogy a Munkapárt elfelejtette, „mit jelent zsidónak lenni”.
Avi Gabbay
Az ismert izraeli politológus, Gideon Rahat azt tartja a baloldal legnagyobb problémájának, hogy „az átlagemberek úgy érzik, a baloldali politikusoknak fogalmuk sincs a problémáikról”. A jeruzsálemi Héber Egyetem professzora szerint a lakosság nagy részének meggyőződése, hogy „a balliberális politikusok nélkül alkotnak vaskos véleményt a telepesekről és veszik védelmükbe palesztinokat, hogy valaha jártak volna a Gázai-övezetben”. A többség a burokban élő Tel Aviv-i értelmiséggel azonosítja a balliberális véleményformálókat.
Az alsó középosztály politikai oldalt váltott
Az alsó középosztály tagjai, a baloldal egykori törzsszavazói, ahogy Európa-szerte, úgy Izraelben is évek óta a konzervatív pártokra szavaznak. A nagy múltú, liberális napilap, a Ha'aretz újságírója, Meron Rapoport a 2019-es választások után elemezte a szavazás eredményét Izrael 37 legszegényebb településén, ahol összesen 1 millió szavazó él. 60 százalékos választási részvétellel 30 hely sorsáról döntöttek a 120 fős Kneszetben. Meron megállapította, hogy a Likud, Benjámín Netanjáhú pártja és a vele koalícióban kormányzó ortodox, valamint szélsőjobboldali erők mind a 37 településen abszolút többséget értek el. A Munkapártra átlagosan 3 százalék szavazott!
A Likud mélyen beágyazódott az alsó középosztályba: jótékonysági szervezeteket működtet, gyerekfelügyeletet, korrepetálást, idősgondozást és jogi tanácsadást kínál. Mindez évtizedekig a Histadrut, a Munkapárttal szoros kapcsolatban álló izraeli szakszervezet reszortja volt. Azonban tagjai számának drasztikus csökkenésével mára szinte teljesen eltűnt a munkavállalói érdekképviselet.
A baloldal és a palesztin-kérdés
A palesztinok ügyét az izraeli baloldalnál sokkal elkötelezettebben képviselik a nemzetközi civil szervezetek. A Netanjáhú kormány a jobboldali társadalmi többség támogatásával az elmúlt években a civilek munkáját ellehetetlenítő jogszabályok sokaságát hozta. A külföldi aktivisták és a balliberális értelmiség gyakran vádolják a baloldali politikusokat közömbösséggel, amiért alig szólalnak meg a védelmükben.
Netanjáhút és Orbánt összeköti a civilek ellehetetlenítése, a Soros György elleni kampányuk.
Azonban nincsenek könnyű helyzetben. A közvélemény szemében hazaáruló a kevés, a palesztin területeken gyakran megforduló, esetleg ott is élő balliberális politikus és aktivista. Erre példa a nemzetközi díjak sokaságával kitüntetett újságíró, Amira Hass, aki a ’90-es évek óta a Gázai-övezetben él és ’apartheidnek’ nevezi Izrael politikáját.
Azonban az emberi jogokért fellépő baloldali politikusból egyre kevesebb van. A Munkapárt a balliberális elvek képviselete helyett a növekvő számú, immár 600.000 konzervatív telepes közül próbál szavazókat nyerni. Eddig sikertelenül.
A baloldali politikusok feladják elveiket és hagyományos bázisuk képviseletét, hogy új szlogenekkel jobboldali szavazókat nyerjenek. A konzervatívok azonban hiteltelennek tartják őket. A választási eredmények azt mutatják, hogy egyre a baloldaliak inkább a földre esnek két szék között.
Petrus Szabolcs
