Demény – Most én ugatok

Egy filozófiai alapmű

2014. december 24. - Szabolcs282

Ezúttal egy alig néhány hete kiadott magyar könyvet szeretnék bemutatni, amely megjelenése óta a sikerlisták élén áll, nem ok nélkül, teszem hozzá, a kötetet csak dicsérni tudom. Talán azzal tudnám a legjobban érzékeltetni mennyire elnyerte a tetszésemet, hogy az alig 250 oldalas könyv olvasása közben nem kevesebb, mint 18 gondolatot jelöltem meg, melyeket olyan kifejezőnek vagy éppen szellemesnek találtam, hogy azokat a recenzióban, illetve annak facebook-os beharangozásában feltétlenül idézni akartam.

Egy különleges regényről, pontosabban filozófiai alapműről van szó, hisz annak szerzője Demény, a „kötsög”, a „diktátor” egy kutya, nem is akármilyen: egy magyar vizsla. Magos Judit, a Gazdi őt csak – ha ez elengedhetetlen – pórázon vezeti. Demény az ebek már megvalósult diktatúrájának elsőszámú vezetője, aki e kötetben lefekteti a rendszer ideológiai alapvetéseit. Ebből azt hiszem, már sejthető, hogy humoros olvasmánnyal van dolgunk. Bár ilyen stílusú könyvekért nem osztanak irodalmi Nobel-díjat, én magam mégis jelentős művészi teljesítmények tartom a jól megírt komikus regényeket, hiszEN számtalan példa akad, hogy egy könyvben a viccesnek vélt leírások, a szlengesnek gondolt párbeszédek mesterkéltnek hatnak, erőltetettek. Nos, a „Demény – Most én ugatok” mindennek az ellentéte, egy könnyed, gördülékeny stílusban megírt könyv, mely újra, és újra mosolyt csal az olvasó arcára. Mindemellett sugárzik a kötetről, hogy Magos Judit valóban egy gazdi. A számtalan komikus helyzetet kutyatartóként én magam is átéltem, a néha bosszantó, de végeredményben persze jópofa (Hisz, ha nem tudnék akár a legkínosabb jeleneteken is utólag nevetni, nem tartanék kutyát.) négylábú szokásokkal nap, mint nap találkozom:

„Teljesen mindegy, mekkora az ágy, lehet, elférne rajta öt kutya is, ti szorosan bújjatok a gazdihoz! Még jobb, ha egyszerűen ráfekszetek. Részben ezzel is érzékeltetitek velük, hogy ezt elbukták, mert itt vagytok, részben minél inkább zavarja őket, annál jobban kihúzódnak az ágy szélére, és átadják nektek a legnagyobb területet. […] Ne felejtsétek, hogy a cél minél több szőrt hagyni az ágyban!”

„[A kukázás miatt] a Gazdi fúriaként hisztériázott, […] rám haragudott, holott nyilvánvalóan ő nem vitte le e szemetet, ő pocsékolta azzal az ételt – vagy az ehető dolgokat -, hogy a kukába dobta.”

„[Azt hitték a gazdik], hogy a fűevés lényege, hogy megnyugtassa a beteg pocit. Mekkora hüjjjeség már! Nyilván azért eszünk füvet, mert a füvet nem lehet kikakálni. Csak félig. A maradékot pedig a gazdinak kell kihúznia belőlünk. Hogy ez gusztustalan? Mégis, szerintetek ez után ki lesz a falkavezér? Aki tartja a fenekét, vagy aki kihúzza belőle a fűszálat? Ennyi…”

… és még idézhetnék a végtelenségig.

Demény könyve azonban a szórakoztatásnál jóval többet nyújt; a vizslának sikerült a bravúr, amivel sok kétlábú íróstársa sikertelenül próbálkozik: egy könnyed stílusú könyvbe komoly mondanivalót beépíteni, anélkül, hogy ez a történet szerkezetét megbontaná. Kutyákkal kapcsolatban van is miről komolyan értekezni. Senkit se tévesszen meg az előkelő helyezés a bestseller-listákon, vagy a vicces sztorik, a magyar társadalom sajnos nem kutyabarát, sokszor még a kutyatartók is botrányos módon bánnak a mindezek ellenére leghűségesebb társaikkal.

Olvashatunk arról a végső soron kilátástalan küzdelemről, melyet önkéntesek, egyesületek vívnak nap, mint nap, hogy akár csak egy-egy kutyus életét megmentsék; egy heroikus küzdelem, mely időt, pénzt emészt fel, és amelyet én ugyan csodálok, de abban nem tudnék aktív szerepet vállalni. Az irtózatos lelki nyomást, a sok szerencsétlen sorsú, meggyötört kutya láttán nem tudnám elviselni annak tudomásulvételét, hogy sajnos nem lehet mindegyiküket hazavinni, megmenteni.

De a könyv felhánytorgatja az utóbbi évek kutyaellenes rendelkezéseit is, melyeknél a döntéshozó motivációját magam se tudom megérteni. Hogy csak néhányat említsek:

2012 óta törvény teszi kötelezővé a pórázhasználatot gyakorlatilag az összes magyarországi erdőben! Ezek után csodálkozik még valaki, hogy kutyák, akik egész életüket egy 1,5 – 2 méter hosszú pórázon töltik, néha megvadulnak? Senki sem lehet – Demény kifejezésével élve – annyira „hüjjje”, hogy azt higgye, a „kutyafuttató” egy valós alternatíva:

„Láttak már kutyafuttatót belülről? […] Ami a mi házunk mellett van, az kb. 20 négyzetméter, homokkal (!!!) felszórt [placc], se egy fa, se egy pad nincs benne, semmi… csak egy szobányi homokos terület e tűző napon.”

Azt hiszem, mindennél többet elmond a kutyák magyarországi helyzetéről, hogy az „ország főterére”, felújítása óta, ebeknek belépni tilos! Igen, egy egész térről tiltották ki a kutyákat, ahol egyébként lepisilhető fa, fűcsomó csak mutatóban akad. Vajon mi kárt tudna egy kutya a végeláthatatlan kőmezőben tenni?

Demény felhívja a figyelmet arra is, hogy Magyarországon olyan vízpartot találni, ahol négylábú legálisan megmártózhat, szinte kilátástalan vállalkozás (Én magam gyakran szoktam példaként felhozni, hogy a Balaton 195 kilométeres partszakaszából nincs egyetlen ilyen méter se! A Lajtán, de már a Dráván túl is felismerték, hogy a nyaraló kutya, ill. annak gazdája gazdasági faktor. Miért járna ezek után egy magyar kutyás belföldre nyaralni?). Mindezek ellenére fantasztikusan szellemesen írja le a könyv, hogy micsoda élmény és stressz egyidejűleg a kutyával strandolni. Aki ezt már valaha átélte, csak nevetni tud az erről szóló bekezdéseken:

„Amíg a gazdi megcsinálja a szokásos vízparti rituálékat (helykeresés, átöltözés, kenceficézés), gyorsan tűnj el, és hallótávolságon kívül kezdj el azzal foglalkozni, ami igazán érdekes: áss, egyél szemetet… vagy kakát. […] Lehetőleg olyan helyen áss, ahol […] másokra kaparod a földet.”

„A strandon a legjobb, hogy a kétlábúak esznek. Akkor is esznek, ha nem éhesek. Jó lehetőség ez, hogy 2-3 cm távolságba leülj az étkező kétlábúval szemben, tekinteteddel szuggeráld, és követeld a kaját. […] Elsősorban idegen családoknál próbálkozz! Ha gazdid hív, ne halld meg. Minél hangosabban kiabálja a neved, ő annál kevésbé lesz falkavezér.”

„Ne kakálj. Foss! Azt nehezebb összeszedni, iszonyú büdös, és a gazdit nagyon kellemetlen helyzetbe hozza.”

A körülmény, hogy a Gazdi irodalomtanár lehetőséget nyújt arra is, hogy az írópáros – a lehető legharmonikusabban a könyv szerkezetébe illeszkedve - a magyar irodalomoktatás, az ebek világától egyébként teljesen független tragédiájára is felhívja a figyelmet, és ezt egy mindennél többet mondó idézetbe sűrítse:

„Mit gondolt a költő, amikor ezt írta, […] mit akart mondani…”

Én aztán igazán értem, miről van szó, hisz azok közé a százezrek közé tartozom, akiknek Mohácsy Károly irodalmi interpretációját megkérdőjelezhetetlen igazságként kellet tanulniuk. De legyünk őszinték, még ha ez a középiskolában, a választás lehetőségének hiánya miatt nem is tudatosodott bennünk, egyszerűbb volt Mohácsy gondolatatit megtanulni, mint saját véleményt alkotni.

De térjünk vissza a négylábúak világához: A könyvbeli utópia szerint Deménynek sikerült bevezetnie a kutyák diktatúráját, így a fent említett viszontagságok már csak rossz emlékek az emberi elnyomás időszakából. Demény rendszere azonban az emberekével ellentétben nem a másik csoport jogfosztásáról, társadalomból való kiszorításáról szól, hanem egy olyan világot teremt, ahol a két-, és a négylábú is boldogan élhet egymás mellett. Nyugat-európai társadalmak példái mutatják, hogy ennek a világnak Magyarországon sem feltétlenül kell utópiának maradnia.

„Demény – Most én ugatok” egy könyv, amit mindenkinek ajánlok:

gazdiknak, mert magukra, illetve ebükre fognak ismerni, és remekül szórakozni,
leendő kutyatartóknak, hogy idejekorán tudomásul vegyék, négylábúak tartása nem csak móka és kacagás, munkával, felelősséggel, olykor kellemetlenségekkel is jár. Aki ezt nem tudja/akarja vállalni, inkább ne tartson kutyát!
azoknak, akik idegenkednek az ebektől, hogy jobban megértsék a kutyákat és a gazdikat,
de olyan kutyatartóknak is, akiknek fogalmuk sincs állatuk igényeiről, vagy ez nem is érdekli őket. Hátha megvilágosodnak.

Egyszóval, kutyákról, mindenkinek!