Nemrégiben olvastam egy interjút Dragomán Györggyel valamelyik igényesebb női magazinban annak apropóján, hogy nyolc évvel legutóbbi nagy sikere után, 2014-ben jelent meg Máglya című regénye. Több dolog is megfogott a beszélgetésben. Elsősorban az keltette fel az érdeklődésemet, hogy fiatal kora ellenére az író rendkívül nyíltan beszélt sajátos munkamódszereiről (hiába, ebben az elbulvárosodott világban az ember szeret betekinteni a kulisszák mögé); egy időben ugyanis több művön is dolgozik, és ellentétben azzal, amire számíthatnánk, nem ő uralja szereplői sorsát, hanem valójában a karakterek szólalnak meg a fejében és vezetik a tollát. Mindemelett nagyon emberi válaszokat adott az egyébként néhol kicsit rámenősen, már-már arrogánsan megfogalmazott kérdésekre.
„ - Miért most jelent meg ez a könyv?
- Most lett kész.”
Az újságírónak azon feltételezése ugyanakkor elsőre jogosnak hat, hogy A fehér király nagyszerű fogadtatása után tele lehetett (volna) félelemmel, hogy a bravúrt esetleg nem sikerül megismételni. És bár Dragomán György az ezzel kapcsolatos kételyeket gyorsan eloszlatja, rögtön úgy éreztem, nem olvashatom el a Máglyát, amíg az összehasonlítás alapjáról nincsenek behatóbb ismereteim. Így vettem a kezembe A fehér király című kötetet. (A fentiekből persze következik, hogy hamarosan a Máglya is terítékre kerül, amiről szintén nagyon szívesen beszámolnék majd a kedves Olvasóknak).
Hogy A fehér király esetében egy regényről beszélünk-e? Nos, nem feltétlenül. Bár az egyes fejezetek önmagukban is megállják (megállnák) a helyüket, az egész történetet elolvasva végképp nem maradt hiányérzetem: egy 11 éves kisfiú szemüvegén keresztül láttam a nyolcvanas évek Romániáját, a Ceaușescu-rendszer mindennapjait. Maga a stílus, az egyes szám első személyben, naplószerűen megírt, párbeszédben nem éppen bővelkedő oldalak már az első bekezdésektől fogva óhatatlanul Kertész Imre Sorstalanságára emlékeztettek. Ahogyan egyre inkább magával ragadott a történet, rájöttem, hogy további párhuzamokat vonhatunk a narrátor személye és létfelfogása, valamint a történelmi háttér között: a kisfiú ugyanis természetesként éli meg az önkényuralom teremtette körülményeket, a mindennapos agressziót, a bizalmatlanságot és a félelmet, miközben élete a nyugati ember számára többé-kevésbé megszokott mederben folyik, azaz nem éhezik, iskolába és fociedzésre jár, szabadidejét pedig barátai társaságában újabb és újabb gyerekcsínyek kieszelésével tölti. Talán éppen amiatt, hogy a diktatúra ellenére a társadalmi díszletek itt még állnak, ennek a kisfiúnak fenntartások nélkül elhittem, hogy nem keltett benne mély ellenérzéseket, amikor például az edzője a szeme láttára félholtra verte egyik barátját az öltözőben, hiszen azt a mindennapok részeként élte meg; a 15 éves Köves Gyuritól viszont számomra egy árnyalattal talán kevésbé tűnt hitelesnek, hogy a koncentrációs tábor borzalmaihoz rögtön, kérdőjelek nélkül képes volt alkalmazkodni – azzal együtt, hogy szerencsés vagyok, amiért nem tudhatom, hogy az ilyen ép ésszel fel nem fogható élethelyzetek milyen védekezési mechanizmusokat váltanak ki az elszenvedőikből és távol álljon tőlem, hogy bármilyen szempontból rangsoroljam a két irodalmi művet.
Az bizonyos: az olvasóban gyorsan kialakul az a kép, hogy A fehér király bárkiről szólhatna, aki a nyolcvanas években volt kiskamasz Erdélyben – vélhetően ezt szolgálja az is, hogy a főhős valódi neve sem derül ki, társai mindvégig csak gúnynevén, Dzsátaként emlegetik. Sajnos ebben az időszakban az sem számíthatott rendkívüli esetnek, hogy a gyerekeknek világos indokok nélkül kellett nélkülözniük valamelyik közeli hozzátartozójukat, amíg azok a kényszermunkatáborokban töltötték büntetésüket az állammal szemben elkövetett vélt vagy valós bűneik miatt. Mindemellett talán az sem egyedi, hogy a totalitárius állam eszmeisége erkölcsi szempontból is éket vert az egyes családtagok közé: miközben Dzsátá édesapját valamilyen petíció aláírásáért hurcolják el a Duna-deltához, addig a kisfiú által csak „titkár elvtársnak” szólított nagypapa a közmegbecsülés tárgya, aki nem is hajlandó ezt a státuszát kockára tenni tévútra tévedt fia és menye kedvéért.
A történelem viharaiban ugyanakkor minduntalan felbukkannak a gyermeki érzések: az irigység, ami a kuriózumnak számító, csempészett alapanyagokból készült születésnapi torta megosztása miatt keríti hatalmába a kisfiút, a pubertással járó érdeklődés a lányok iránt, valamint az apamodell iránti olthatatlan vágy, ami miatt egy gonosz csíny során Dzsátá még egy „ezeridegenről” is elhiszi, hogy rég nem látott édesapja tért haza. A feldolgozhatatlan és a normális együttélését talán éppen maga a fehér király motívuma példázza leginkább: a gyönyörű sakkfigurához ugyanis akkor jut hozzá a főhős, amikor édesanyja a férje érdekében megpróbál az egyik befolyásos pártfunkcionárius férfias oldalára hatni, miközben a kisfiú a szomszéd szobában veszi szemügyre egy sosem tapasztalt gazdagság attribútumait. Még ebben a kiélezett, bár a kor mércéjével mindennapos helyzetben sem képes parancsolni gyermeki kíváncsiságának: zsebre teszi a bábut, majd mindvégig magánál tartja azt, talán éppen személyes szabadságának, szabad akaratának bizonyítékaképpen.
Ahogyan maga a szerző nyilatkozta egy másik interjújában: „…a szabadságról akartam könyvet írni egy olyan társadalomban, ahol a szabadság nem törhetne utat magának”[1]. A kötet végére érve úgy éreztem, hogy ez maradéktalanul sikerült is. A hitelesség tekintetében pedig csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy noha nem életrajzi ihletésű a könyv, bennem többször felmerült: akár az is lehetne.
[1] „With The White King I wanted to write a book about freedom in a society where freedom should not be possible.”
Magvető, 2005
304 oldal, 2490 Ft
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
