A ritka esetek egyike, amikor kizárólag címe alapján választottam egy könyvet. A német változat ugyanis a „Holokauszt - Amiért ismét megtörténhet” – alcímmel jelent meg. A szenzációhajhászás ellen jobbára immunis vagyok, de mert érdekel a téma, most bedőltem. Ebből már látszik, hogy – részben – csalódtam. Ennek oka korántsem a kötet színvonaltalanságában, érdektelenségében, sokkal inkább abban áll, hogy az alcímben feltett kérdésre a közel ötszáz oldalas kötet utolsó, körülbelül egy tucat lapján volt csak szó, a megelőző négyszáznyolcvan oldalt a soá történetének leírása emésztette fel.
Foglalkoztat a XX. század és a zsidóság története is, így számos könyvet olvastam a holokauszt történetéről. Úgy gondoltam, ebben a témában nekem már nem lehet újat mondani, így, ha tudom, hogy Snyder kötetének jó része a múltba tekint, nem vettem volna a kezembe. El kell azonban ismernem, hogy a brit történész több, számomra is új összefüggésre világított rá tanulmányában.
Újdonság volt, hogy Németországgal ellentétben Lengyelországban nem ideológiai megfontolások, tehát a fajelmélet, hanem elsősorban gazdasági okok húzódtak az zsidóüldözés hátterében; az uralkodó politikai osztály újra akarta osztani a gazdasági javakat. Ez egyébként Ungváry Krisztián „A Horthy-rendszer mérlege” című kötetéből tudhatóan Magyarországon sem volt másképp.
A XX. századi történelem iránt érdeklődők számára "kötelező olvasmány". Ungváry Krisztián egy másik könyvéről már írtunk itt.
Elsőre meghökkentő, de utánagondolva logikus, hogy Lengyelország számított a két világháború között a zsidó államiság legelkötelezettebb támogatójának; Izrael létrehozásával remélte a vagyonoktól megfosztott zsidókat az országból kijjebb rudalni. Így lehetséges az is, hogy a „Madagaszkár-tervre” (Zsidók kitelepítése a délkelet-afrikai szigetre.), ami Németországban inkább csak a népirtás szalonképes szinonimájaként szolgált, a lengyeleknél reális alternatívaként tekintettek, megvalósíthatóságát tudományosan vizsgálták, nemzetközi támogatásáért teljes diplomáciai erejüket latba vetették. Ezek ismeretében talán már nem meglepő, hogy a közös ellenség okán (zsidók, szovjetek) a lengyel politika, mint fontos szövetségesre tekintett a náci Németországra, és a szimpátia eleinte nem volt egyoldalú.
Ugyan nem újdonság, de a „sógorok” sikeres háború utáni PR-jának köszönhetően sokakat még mindig meglephet, hogy az Anschluss-t követően nem csak Hitlert, de az antiszemitizmust is lelkes ováció fogadta Ausztriában. Snyder – tényekkel alátámasztott – megállapítása szerint, az osztrák zsidóknak a németek bevonulása utáni öt hónapban több megaláztatást és jogfosztást kellett elszenvedniük, mint németországi sorstársaiknak a megelőző öt évben. Ez történt mindannak ellenére, teszem én hozzá, hogy a Monarchia örökségeként, a zsidók sokkal nagyobb szerepet játszottak a gazdasági, politika életben és a közigazgatásban, mint Németországban.
Örömkönnyek az arcokon. Hitler 1938-ban bevonul Ausztriába.
Az osztrák zsidók megalázása, majd lemészárlása a mathauseni koncentrációs táborban, Linztől 25 kilométerre.
A zsidóság helyzetét a Monarchiában érdekesen mutatja be Szabó István Redl ezredes című filmje, amelyet számos elismerés melett, 1986-ban, négy évvel a Mephisto sikere után, az Oscar-díjra is jelöltek.
A kötet a Szovjetunió német megszállásával, illetve a holokauszt ottani történéseivel foglalkozik a legrészletesebben. Ez nem véletlen. Ugyanis Snyder magyarázata szerint, annak ellenére, hogy a lengyelországi Auschwitz lett a holokauszt jelképe, a zsidók többségét mégsem ott, hanem a Szovjetunió megszállt részén mészárolták le. Auschwitz fel-, és a keleti pogromok leértékelése a háborút követő években tudatos politika volt mind Németországban, mind a Szovjetunióban. Előbbi ezzel akarta bizonyítani, hogy a német lakosság nem tudott a népirtásról, hisz, hogy is értesülhettek volna, teszem azt egy átlagos müncheni arról, mi folyik a lengyel vidék egy eldugott szegletében, egy jól őrzött táborban. Ezzel szemben nagyon is tudhatta, mi történik a Szovjetunióban, elvégre a keleti frontot német katonák milliói járták meg, akik jórészt tanúi lettek a népirtásnak, illetve az átéltekről – a hivatalos tiltás ellenére - minden bizonnyal beszámoltak otthon maradt barátaiknak, szeretteiknek is. Elsőre meglepő, de utánagondolva két okból is érthető, hogy a szovjet vezetés is Auschwitzra akarta terelni a figyelmet. Egyrészt, mert, ugyan német vezényletre, de a szovjet polgárok hajtották végre a népirtás nagy részét. Másrészt, a zsidó honfitársak tragédiájának hangsúlyozása nem illett a kommunista ideológia totális történelemszemléletéhez: a német agresszió áldozata csak a szovjet polgárok közössége lehet, ha bármilyen társadalmi csoport, kisebbség kerülne a középpontba, az elterelhetné a figyelmet az ország megpróbáltatásairól, és a kommunista vezetés által kivívott dicsőséges győzelméről – állították a sztálinista ideológusok.
Egy megrázó látogatás emléke Auschwitz-Birkenauból.
De miért lehetett a népirtás a megszállt Szovjetunióban „sikeresebb”, mint bárhol máshol? Leginkább, mert a kommunista politikusok, gondolkodók által oly sokszor megénekelt osztályok nélküli, az emberek testvéri szeretetén alapuló társadalom a valóságban nem létezett. Az ukrán, fehérorosz, orosz stb. területeken vélt, illetve valós történelmi sérelmek nyomán, vagy egyszerű pénzéhségből mindenki mindenki ellen felbujtatható volt. A németeknek nem kellett sok propagandát kifejteniük ahhoz, hogy egy zsák krumpli vagy a történelmi bosszú okán bárki nagy örömmel gyilkolja le a szomszédját. A számok bizonyítják, hogy a gazdagabb, kiegyensúlyozottabb társadalmakban, ahol a helyi lakosság jóval nehezebben volt bevonható a népirtásba, sokkal több zsidónak sikerült túlélnie a holokausztot. Ebben az összefüggésben Dánia a Szovjetunió ellenpéldája. A sztálini vezetésnek a legkínosabb azonban az volt, hogy a németek megérkezése után még a pártkatonák sem mutattak semmilyen lojalitást a szovjet-hatalomhoz, és rögtön az ideológiai ősellenség, a nácik szolgálatába álltak.
Rendkívül érdekfeszítő, és éppen ezért fájóan rövid a könyv utolsó fejezete, amelyben a szerző az alcím állítását próbálja igazolni, miszerint a holokauszt újra megtörténhet. A középpontban korunk ökológiai kihívásai állnak. Ahogy egykor a nácik a németek rendelkezésére álló mezőgazdasági termőterület korlátoltsága miatt a nemzet éhhalálát vizionálták, és jó részükkel elfogadtatták, hogy az élettér megszerzése minden célt szentesít, úgy fognak a jövő legveszélyesebb népvezérei tömegeket - Snyder prognózisa szerint - a klímaváltozás okozta természeti katasztrófákra hivatkozva fanatizálni. Ők természetesen nem a környezetszennyezést fogják a szárazság, árvizek, erdőtüzek, globális felmelegedés, tengerszint-emelkedés okaként megjelölni, hanem társadalmi csoportokat fognak felelőssé tenni. A brit tudós szerint minden globális válságnak, legyen az természeti, gazdasági, vagy politikai, globális bűnbakja lesz (és már sokszor van is), tehát egy olyan társadalmi csoport, melynek tagjai a világon mindenhol megtalálhatóak. Snyder a zsidók mellett a melegeket és vallási csoportok tagjait hozza fel példaként. A szerző logikáját követve, kiegészíthetnénk a sort a „migránsokkal” is, akik sokak számára egyre inkább minden probléma okául kezdenek szolgálni. Ezzel azonban nem akarom tagadni, hogy a miénktől eltérő kultúrája emberek tömeges és gyors beáramlása Európába valós problémákat is felvet.
Szerzőnk a vészjósló prognózis két kulcsországának Kínát és Oroszországot tartja. Előbbiről a hatalmas lakosság élelmezéséhez elégtelen mennyiségű termőterület okán feltételezi a legrosszabbakat, míg utóbbiról azt állítja, hogy zsugorodó gazdasági, politikai jelentőségét (mindkettő kizárólag a változó világpiaci árakon értékesíthető, és egyszer kimerülő fosszilis energiaforrásokra épül) Európa gyengítésével igyekszik ellensúlyozni. Putyin politikáját Snyder meglátása szerint az „oszd meg és uralkodj” elve vezérli; a kontinens nyugati felének szélsőjobboldali pártjainak támogatásán keresztül tör az európai integráció megbukatására. Mindezt abban a reményben teszi, hogy az egymás ellen kijátszott, önmagukban gyenge európai államok könnyebb partnerei lesznek, akikkel szemben a meggyengült Oroszország is képes lesz az érdekei érvényesítésére. Egy tézis, amelyet, ha nem is a könyvből tudhatóan, de néhány bizonyíték alátámaszt. Szerzőnk az ukrán válságot is az Unió gyengítésének kontextusában értelmezi, és felhívja a figyelmet, hogy Putyin a Krím megszállását, illetve az ország keleti felének destabilizálását ugyanazokkal az érvekkel próbálja igazolni, mint azt Sztálin a Molotov-Ribbentrop-paktum esetében tette: az ukrán nyelv, kultúra, államiság nem létezik, soha nem is létezett.
Orosz katonák, és oroszbarát szeparatisták Kelet-Ukrajnában.
A kötet utolsó fejezete nagyon intenzív, gondolkodásra késztet, vitára sarkall. De annak ellenére, hogy álláspontom Oroszország megítélésében nem sokban különbözik a szerzőétől, hiányolom az összefüggések kellő mélységű bemutatását, mint, ahogy azt is a kötet gyengeségének tartom, hogy a szerző egynémely kijelentés bizonyításával adós marad. Így például, az antiszemita fonalat ismét felvéve, azt állítja Snyder a kötet utolsó lapjain, hogy az amerikai jobboldal csak azért olyan elkötelezett támogatója Izraelnek, mert az ország stabilizálása esetén az amerikai zsidók kivándorlásában bízik, ergo a támogatás hátterében valójában antiszemitizmus áll. Egy ilyen súlyú kijelentésnek nem szabadna bizonyítatlanul a levegőben lógnia.
21. Század Kiadó, 2016, 4990 Ft
Fordította: Soproni András
Petrus Szabolcs
