A könyv jobb volt – mondja a moziból kijövő molylepke társának az óvodás vicc szerint, amely jól tükrözi a valóságot: gyakran fordul elő, hogy a regény után a filmfeldolgozás csalódást kelt és ugyanez vonatkozik a színházi adaptációkra is (ahogy erre legutóbb Grecsó Krisztián „Mellettem elférsz” című könyve kapcsán kitértünk). Gárdos Péter „Hajnali láz”-a esetében azonban nem érvényes ez a szabály, ha választani kell a könyv és a film között, egyértelműen az utóbbit ajánlanám. Lássuk, miért!
1. Az író és a rendező személye megegyezik.
Ebből adódóan a könyvet olvasva nem egyszer lehet az a benyomásunk, hogy a szerző eleve filmben gondolkodott írás közben és annak kvázi sorvezetőjét olvassuk a tömör, szellősen szedett kötetben. A leírt mondatok jelentős része szóról szóra köszön vissza a forgatókönyvben. Ez esetben értelemszerűen nem merülhet fel, hogy „ezt az író másként gondolta volna”, valamint nem történt változás a történet lényegi elemeiben sem. Ráadásul a szerző elsősorban filmrendező, nem író, így szerintem sokkal hatásosabban mesél mozgóképen, mint írásban.
2. A történet egyszerű, lineáris és kevés szereplős.
A minimális változtatással történő adaptáció persze azért is működhetett, mert nem kellett sokgenerációs családtörténettel, több idősíkkal és visszaemlékezésekkel, hosszú belső monológokkal vagy filozófiai eszmefuttatásokkal bajlódni a forgatókönyvnél, ugyanis a regény nem vállal többet, minthogy egyszerűen elmesélje Gárdos szülei megismerkedésének történetét. A történetet, ami - hasonlóan a Louis Zamperini amerikai atléta, majd bombázórepülő és hadifogoly történetét feldolgozó, „Rendíthetetlen” című könyvhöz – már-már nyálasan hollywoodiasnak tűnhetne, ha nem tudnánk, hogy teljes egészében valós eseményeken alapul. Az egymásra találás ugyanis látatlanul, levelezés útján történik, mialatt a két fiatal – túlélve a koncentrációs táborok borzalmait – svéd kórházakban próbál felépülni a háború után. Mikóst az sem rettenti el a párkereséstől, hogy tüdőbetegsége miatt orvosai fél évnél többet nem jósolnak neki, Lili levelei pedig további erőt adnak neki a küzdelemhez.
Kiállítás egy malmöi múzeumban a történet hátteréről.
3. Kiváló alakítások a főbb szerepekben
A jobb tévéfilmeknél semmivel sem látványosabb mozit Piti Emőke és Schruff Milán hatásos párosa, valamint Miklós kórházbéli legjobb barátja szerepében Kovács Lehel teszi élővé és szerethetővé.
Mindamellett vannak zavaró momentumok a filmben, a Könyvtacskó szerkesztősége két esetben is értetlenül súgott össze („most akkor ki halt meg?”, „most hogy jön ide ez a bejátszás?”), leginkább pedig a könyvben nem szereplő izraeli szál (Lili időskori visszaemlékezése) indokolatlan. Először azt hittem, valóban a szerző édesanyját látjuk, és így lett volna értelme ennek a megoldásnak, erősítve a történet eredetiségét, azonban, mint megtudtam ebből az interjúból, őt valójában Ágnesnek hívják, a filmen pedig egy izraeli színésznőt látunk.
Két további, nem lényegi eltérés a könyvtől, hogy a film nem utal Miklós (őt valóban így hívták, Gárdos Miklós a ’60-as ’70-es években neves külpolitikai újságíró lett, 1998-ig élt) világmegváltó kommunista lelkesedésére, amellyel valósággal traktálja leveleiben szerelmét, és amely az író szerint az ötvenes években érthető módon lelankadt. Persze szerintem nem hátrány, hogy ezzel nem terhelték a forgatókönyvet és inkább a jobban átélhető szerelmi szálra koncentráltak. Ugyanakkor kevésbé hangsúlyos a könyvben Lili barátnője, a féltékenységbe beleőrülő Judit (Petrik Andrea) története, ezt a film bontotta ki jobban.
A fentebb említett kisebb-nagyobb hibák ellenére is megnézésre érdemes a film. Persze nem akarnánk a könyvtől sem senkit elriasztani, de ha már választani kell, annak ellenére, hogy Könyvtacskó vagyunk és nem Filmtacskó, ezúttal az előbbit ajánljuk.
(Libri Könyvkiadó, 2015, 282 oldal, 3490 HUF)
