Divat a retró, a szabadságjogokat nem sokra tartó, de lét- és közbiztonságot garantáló Kádár-korszak iránti nosztalgia. A Könyvtacskó enged a nyomásnak; retró sorozatot indítunk! Már az első írásunkkal belecsapunk a lecsóba, cikkünk ugyanis nem csak retró, de bulvár is; jó magyar szokás szerint, mások pénztárcájában fogunk turkálni: Mennyit kerestek a legnépszerűbb magyar írók a hetvenes években?

Azok kedvéért, akik nem dolgoztak a hetvenes években, tisztázzuk először, mennyi is az annyi! A kérdéses évben, ami egyben a Kádár-korszak nyugati hitelekből finanszírozott virágzása csúcsa is volt, az átlagfizetés a KSH adatai szerint évi 30.000 kemény magyar forint körül mozgott, egy vezető beosztású gépészmérnök pedig mindennel együtt hozzávetőleg 60 ezret vihetett haza. Ebből két dolgot leszűrhetünk: (1) Közhely, de igaz: Kicsik voltak a jövedelmi különbségek. (2) A népszerű írók nagyon jól kerestek! Az átlaghoz, illetve a magas jövedelműekhez viszonyítva is sokkal jobban éltek, mint mai kollégáik. Íme, néhány korabeli ár, hogy érzékelni tudjuk, mire volt egy átlagos jövedelem elég: buszjegy 1 Ft, kenyér 3, 60 Ft, 10 dkg párizsi 2,70 Ft, 1 l tej 3,60 Ft, Rejtő kötet 20 Ft, az olcsó könyvtár kötetei 1-6 Ft, mozijegy 4 Ft, fél deci pálinka a kocsmában 5 Ft.   

A mocskos anyagiak után, a fiatalok és a rosszabb memóriájú idősebbek kedvéért nézzük meg, kik is voltak ezek az írók!

Berkesi András

1. A dobogót torony magasan vezető, az átlagbér közel hatvanszorosát kereső Berkesi András (1919-1997) ma már nem bukkan fel sikerlistákon. Nevét először a kétezres évek elején hallottam egy tévéműsorban, ahol jobboldali értelmiségiek beszélgetésében az „úgynevezett író Berkesi András”-ra terelődött a szó. Az urak elsősorban – zsidó - származásával voltak elfoglalva, holott életműve elegendő okot adott volna a gyalázására. Berkesi ugyanis mielőtt az irodalom szépségei felé fordult volna, az ÁVH tisztje, az Andrássy út 60. hírhedt, szadista vallatója, koncepciós perek előkészítője, majd később, amikor „az elvtársak már egymást csukták le”, maga is elítéltje volt. 1956-ban BM védőjeként szerzett magának a Kádár-Magyarországon el nem évülő érdemeket. – Hát kérem, egy ilyen korszak után divat ma nosztalgiázni… De, mert ez egy irodalmi blog, térjünk rá Berkesi írói pályafutására. Első regénye, az 1958-ben megjelent „Októberi vihar” rögtön nagyot szólt. A megszilárduló Kádár-rendszert dicsőítő propagandamű sokszázezres példányban kelt el. És innentől nem volt megállás, a következő évtizedekben megjelenő több mint három tucat regényéből közel ötmillió példányt értékesítettek. De ne legyünk igazságtalanok, én ugyan nem olvastam tőle, a kritikusok viszont jó írónak tartják. Kémregényei állítólag izgalmas, színvonalas olvasmányok voltak. Kíváncsi lennénk olvasóink véleményére is!

Csak néhány az író sok tucat regénye közül. 

Németh László

2. Németh László (1901-1975) nevét, ha máshonnan nem is, de az irodalomtankönyvből az én generációm is ismeri. Pályáját még a két világháború között kezdte. Ha életkoránál fogva nem lehetett a legnagyobb nemzedék tagja, de a harmincas években „Nyugat”-os író volt. Baloldali lévén a háború után hamar felkapta a kommunista kultúrpolitika. Életműve túlélte a rendszerváltást, ma már klasszikus írónak számít. A „Gyász” és az „Iszony” mint borzalmas kötelező olvasmányok élnek az emlékezetemben. Ám ez nem értékítélet, könnyen lehet, hogy 17-18 évesen még túl fiatal voltam hozzájuk.

Illyés Gyula

3. Illyés Gyula (1902-1983) arcképe biztos szerepel a legnagyobb magyar irodalmárok panoptikumában. Neve hallatán két cím ugrik be: „A puszták népe” és az „Egy mondat a zsarnokságról” – a két mű tükrözi Illyés egész életútját. „A puszták népe” – a közhiedelemmel ellentétben - kevésbé szociológiai, mint szépirodalmi írás, a szegényparasztok, cselédek kilátástalan életéről a két világháború közötti Magyarországon. Bár Illyés nem ilyen mélyről jött, de juhász nagyapjára büszke volt, a magyar puszta népének szeretete meghatározta egész pályáját. A XX. század magyar művészetét végigkísérő népi-urbánus ellentétben a népi oldal legemblematikusabb figurája volt. A vidék elnyomottaiért nem csak írásaiban, de a közéletben is kiállt; a szó legnemesebb értelmében vett baloldali politikus volt. Ezen a ponton áttérhetünk az „Egy mondat a zsarnokságról” című versére. A Könyvtacskón már bemutatott Acélsodronyból idézek, ami akkor is frappáns, ha szerzője azóta érthetetlen módon beszél egyre vállalhatatlanabb dolgokat: „Ha soha egy szót le nem ír, csak ezt az egy verset szüli meg, akkor is korunk legjelentősebb költője marad.” Valóban, a diktatúrák természetét talán még senkinek sem sikerült ilyen találóbban leírnia. Illyés pályáját (avantgárd) költőként kezdte, és mint ilyen, már a húszas években Európa-szerte ismert személyiséggé vált, és így a kommunista diktatúra éveiben érinthetetlen volt a hatalom számára; az ötvenes, hatvanas években is bántódás nélkül fogalmazhatott meg rendszerkritikát, még ’56-os tevékenysége miatt is csak szilenciummal sújtották, de soha nem járta meg a börtönt. Már a hetvenes években rendszeresen kiállt a határon túli magyarság jogaiért, tehát egy olyan időszakban, amikor még a létezésükről sem volt ildomos beszélni, és amikor – az ebben a cikkben még előkerülő Csurka István – sem törődött határon túli nemzettestvéreivel.

Passuth László

4. A maga korában hallatlan népszerűségnek örvendő, mára azonban elfeledett íróra Passuth Lászlónál (1900-1979) keresve se találhatnánk jobb példát. Demokratikus gondolkodású ember lévén ’48 és ’56 között egyáltalán nem publikálhatott. Politikamentes regényei ellenére még a Kádár-korszakban is csak a tűrt kategóriába tartozott. Népszerűségének kulcsa, hogy történelmi kalandregényeiben olyan távoli, ismeretlen vidékekre kalauzolta az olvasókat, ahova az átlag magyarnak esélye sem volt eljutni. Tegyük hozzá, regényei helyszínein az író maga sem járt. Ez persze nem egyedülálló a világirodalomban; Karl Mayra utalnék ebben az összefüggésben. – úgy látszik, a tehetség pótolja a személyes élményeket. Itt megemlítjük továbbá, hogy bloggertársam és szerkesztőm nagymamája – akit ő nem ismerhetett – az író házvezetőnője volt annak II. kerületi, Rózsahegy utcai otthonában, sőt az író műveiben is megjelenik az ő alakja. Ennek kapcsán bloggertársam részletesebben fog még foglalkozni az íróval és munkásságával.

Passuth egykori otthona a II. kerületi Rózsehegyi utcában.

Hiába az új kiadások, Passuth népszerűsége nagyon megkopott.

Juhász Ferenc

5. Juhász Ferenc (1928-2015). Két okból is le van esve az állam. Megdöbbent, hogy egy posztmodern költő a legjobban kereső, ergo a legnépszerűbb irodalmárok közé tartozhatott. Manapság, finoman szólva nem a költőknek áll a világ. Ezért van, hogy habár a Wikipédia szerint a kétezres években is jelentek meg kötetei, én arról sem tudtam, hogy röviddel ezelőtt még az élők sorában volt. 

Lukács György

6. Lukács György (1885-1971). Az átkosban szocializálódottak biztos, hogy legalább szemelvényeket olvastak tőle, de az én korosztályomnak is illene ismernie legalább a nevét, hisz ő volt egyetlen olyan magyar gondolkodó, aki életében a nemzetközi filozófia élvonalába tartozott. Pechére egy letűnt eszme, a marxizmus-leninizmus bölcsészeként vált világhírűvé, ezért nem említjük ma már a nevét sem. Nem csak a gondolattok, de a tettek embere is volt, a magyarországi kommunizmus minden fejezetében, tanácsköztársaságtól, a Rákosi-korszakon át, a kádári konszolidációig politikusként is tevékenykedett. Igaz, nemzetközi tekintélye révén megengedhette magának, hogy a hivatalos politikai vonalat rendszeresen kritizálja, az emberarcú kommunizmus híve legyen. 

Lukács még Karinthyt is megihlette.

Déry Tibor

7. Déry Tibor (1894-1977). A magyar irodalom klasszikusa, az iskolai tananyag része, művei kötelező olvasmányok. Élete, munkássága, a korszak sikeres íróihoz hasonlóan, nem választható el a kommunizmushoz fűződött viszonyától. A kezdetektől a mozgalom tagja volt, a tanácsköztársaságban és a Rákosi-korszakban politikai szerepet is vállalt, hogy aztán ’56-ban részt vegyen a forradalomban, és még annak leverése után is Kádár ellen lépjen föl. A megtorlás nem maradt el: kilenc év börtön, amelyből négyet le is ült. Legjelentősebb művei is elválaszthatatlanok a politikától. Az 1937-ben íródott „A befejezetlen mondat” című nagyregénye a „kizsákmányolók” és a „kizsákmányoltak” harcát mutatja be a Horthy-Magyarországon. Aczél György a korszak leghitelesebb szépirodalmi tablójának tartotta, és ezzel a regény a szocialista kultúrpolitikai kánon egyik legfontosabb darabja lett. Mai szemmel nézve azonban történelmileg és irodalmilag is sokkal jelentősebb két kisregénye, a „Niki” és a „Szerelem”, amelyek megrendítően mutatják be a kommunista terror áldozatainak sorsát. Két olyan írás, amelyek már a gimnáziumban magukkal ragadtak. A „Szerelem”-ből készült film mai szemmel nézve kissé lassúnak hat, de képes visszaadni az írás hangulatát, az elhurcolt szerzettüket mindhiába visszavárók tragédiáját. Nem mellesleg a korszak legnagyobb sztárjait vonultatja fel: Darvas Iván, Törőcsik Mari, Makk Károly. (Utóbbival, ha korán sem ilyen pozitív összefüggésben, de már foglalkoztunk a Könyvtacskón.)

A filmet az idén, 45 év után újra bemutatták a Cannes-i Filmfesztiválon. 

Örkény István

8. Örkény Istvánról (1912-1979) nem az jut eszembe, hogy tananyag, hogy írásai (világ)irodalmi jelentőségűek, hanem, hogy egy jó író, akinek tragikomikus sorait élvezettel olvasom ma is. A „Lágerek népe”, a „Macskajáték”, az „Egypercesek” kortalan írások, de mégis visszatérek az Illyés kapcsán már megfogalmazott gondolathoz: Ha csak egyetlen könyvet írt volna, azzal is a világirodalom legnagyobbjai közé katapultálta volna magát –természetesen a „Tóték”-ról van szó. A sokkról, amikor a távolban dúló háborúért lelkesedőket utoléri az öldöklés, még se előtte, se utána nem írtak ilyen megrázóan, ennyire hitelesen.

Két legendás előadás.

"Tóték" rádiójátékként.

Az "Egypercesek" hangoskönyvben.

Moldova György

9. Moldova Györgyöt (1934) lehet nem szeretni (bevallom, én nem kedvelem.), de el kell ismerni, hogy egyenes ember. Bár több tucat riportkönyvében sokat kritizálta a létező szocializmust, de kommunista volt, aki múltját ma sem tagadja meg. Ugyanazt gondolja Kádárról és rendszeréről, mint a regnálása alatt. Ahogy a halott diktátort mentegeti és dicsőíti, az már sokszor komikus, én a hajlott korának tudom be, hogy a téma szinte mániájává vált.

Ez mind Moldova...

Csurka István

10. Különös véletlen, hogy a listán őt követi az ellenpélda, aki szintén a negyven átkos év kegyeltje volt, de amíg nem látszottak a rendszer végnapjai, azt egy rossz szóval se illette, hogy aztán máról-holnapra a legvéresebb szájú antikommunistává váljon: Csurka István (1934-2012). A kritikusok szerint jó tollú drámaíró volt. - Nem tudom, soha nem olvastam, nem láttam tőle semmit. Tébolyult antiszemitizmusával, összeesküvés-elméleteivel számomra kiírta magát a civilizált emberek sorából.

A táblázat szerint „a futottak még” kategóriában szereplő irodalmárok is bővel az átlag felett kerestek. De mert nem akarom a cikket a végtelenségbe nyújtani, most csak kettőjükről emlékeznék meg:

Szabó Magda

Szabó Magdáról (1917-2007), mert talán ő az egyetlen a listán, aki nem csak akkor, de ma is a legeladottabb írók közé tartozik. Ahogy már egy korábbi cikkben kitértem rá, konzervatív, a múlt, különösen a háború előtti világ szépségeit, erkölcsi tisztaságát (vö. Holokauszt) magasztaló gondolkodásmódjával nem tudok azonosulni, mégis, vagy fél tucat könyvét olvastam már. Mert egy -, ha szerintem távolról sem példamutató, de – érdekes korszak hiteles és stilisztikailag kiváló mesélője.      

Ungvári Tamás

És végül Ungvári Tamásra (1930) térnék ki, mert a lista azon kevés szereplője közé tartozik, aki még él, sőt nyolcvanhat éve ellenére irigylésre méltó szellemi frissességnek örvendő, lenyűgöz irodalmi műveltségű, és, ami a legfontosabb, végtelenül jópofa figura. Ezért azt is megbocsájtom neki, hogy gondolatatit néha nehéz követni… A kérdéses időszakban még rendkívül termékeny fordítóként, valamint irodalomtörténészként tevékenykedett, ma már inkább önéletrajzi köteteivel szórakoztatja a nagyérdeműt. És ezen a ponton kapcsolódik a lista többi szereplőjéhez, újabb könyveiben ugyanis sokukról sztorizgat. Ungvári nagy részüket ismerte, sőt baráti viszonyt ápolt velük; szórakoztató, ahogy arról ír, miként duhajkodott a Pistával (Örkény István), vagy merengett a világ nagy dolgairól Tibi bácsival (Természetesen Déry Tiborról van szó.). – Ungvári kötetiben hús-vér emberré válnak az irodalom tankönyv szereplői.

...és mesél, és mesél, és mesél.

Mindezek ismeretében felmerül a kérdés, hogy a jövedelmi listából levonható-e általános következtetés a szocializmus irodalmi életére? Igen! Egyrészt diktatúra volt, tehát azok kerestek jól, akik hűek voltak a rendszerhez (Berkesi, Lukács, Moldova, Csurka), vagy legalább nem agitáltak ellene (Németh, Passuth, Juhász). De azt is látjuk, hogy, ha valaki igazán tehetséges, nemzetközileg is elismert volt, még akkor is megtűrték, és hagyták keresni, ha ellenzéki volt (Illyés, Déry). Ehhez azonban tegyünk két megjegyzést: (1) Ők is baloldaliak voltak, csak azt kritizálták, ahogy a szocializmus megvalósul Magyarországon. (2) Nemzetközi elismertségük és ellenzékiségük révén Kádárék demonstrálhatták a világnak, lám milyen megengedő ez a mi rendszerünk, ami persze - különösen a hatvanas években - ordas hazugság volt.

Egyet azonban mindenképp a Kádár-Aczél páros kultúrpolitikájának javára kell írni: A könyvkiadás állami kontrolljával és jelentős szubvenciójával a minőség felé tolták a magyar olvasókat. Ma már elképzelhetetlen, hogy szépírók, sőt költők (!) irodalmi tevékenységükből nem csak jól megéltek, hanem a szellemi mellett a jövedelempiramis csúcsán is álltak. És látjuk, rendszerváltás ide, vagy oda, többségük klasszikussá vált. Ennyiben, és nem többen, szabad nosztalgiázni!   

Petrus Szabolcs

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!