Előző bejegyzésünkben a krimi múltjával és jelenével foglalkoztunk. Megállapítottuk, hogy a műfaj virágzik, az angolok, amerikaiak és skandinávok mellett olasz, francia, vagy például orosz írók is szép sikereket tudtak elérni. De mi a helyzet a magyarokkal?
Márai és Szerb - másként vélekedtek a krimiről.
A műfaj megítélése ellentmondásos: „A detektívregény olvasása szellemi emberhez méltatlan dolog" – vélte Szerb Antal. „Egy tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya műfaji kísérletei közben visszatérően megkísértett a kaland: írni egy krimit. Mert ne áltassuk az olvasót, a krimi az ős-irodalmi műfaj.“ – írta egy 1985-ös vallomásban Márai Sándor. A sors iróniája, hogy az előbbi, ha saját kötetét nem is nevezte volna kriminek, de a Pendragon- legendával kiváló bűnügyi történetet írt. Utóbbi soha nem tudta tervét megvalósítani, csak egy krimi jellegű regénytöredék maradt fenn Máraitól (Szívszerelem).
A magyar kriminek hiányoznak az irodalomtörténeti gyökerei. A XIX. században nálunk még nem írtak realista-társadalomábrázoló regényeket á la Dickens, Balzac, Stendhal, Tolsztoj, Melville. Így az első igazi krimi elég későn, 1893-ban jelent meg. A szerző Guthi Soma, egy büntetőjogra specializálódott ügyvéd volt, aki számos tárgyalótermi karcolatot írt, mielőtt egy fiktív bűnügyi történettel is előállt (Egy könnyelmű leány története). Nálunk elmaradt a ’20-as, ’30-as évek aranykora is. Az egyetlen említésre érdemes krimi jellegű írás ebből az időszakból - Szerb már említett kötete mellett - Heltai Jenő Jaguár című kisregénye. Most biztosan sokan felkiáltanak: De hisz ott van P. Howard alias Rejtő Jenő! – szüleim generációjának nagy kedvence. Az ő kötetei azonban krimi-, és kalandregény-paródiák, melyeken a mai hatvanasok fiatal korukban könnyesre nevették magukat. Ők Rejtőt eleinte csak a pult alól tudták beszerezni. Aztán 1964-től az Albatrosz sorozat köteteit olvashatták rongyosra. Változnak az idők és az ízlések: Ugyan én is olvastam már Fülig Jimmy jó pár kalandját, itt-ott bizonyosan el is mosolyodtam, de hahotázásról biztos nem volt szó...
Rejtő Jenő (1905-1943)
A legendás Albatrosz-sorozat néhány kötete. Szó szerint rongyosra lettek olvasva.
Negyven év szocializmus sem kedvezett a krimiírásnak. Az ok egyszerű: A szocialista társadalomtól hivatalosan idegen a bűnözés, ergo nincs miről írni. Csak nevetségességig átideologizált kémregények születtek. Ebben a műfajban kétségtelenül az ÁVH-s körömtépőből lett író, Berkesi András (1919-1997) volt a legtehetségesebb. Népszerűsége okán meg kell még említenünk Mattyasovszky Jenő Hód-sorozatát: Filléres ponyva a szocialista Magyarország jól megszőtt kémelhárító hálójára felkenődő, ügyetlen imperialista ügynökökről, illetve néhány hazai tyúklopási ügyről.
Egyikük se volt egy le Carré…
A rendszerváltás érzékenyen érintette az egész magyar irodalmat. A könyvek megdrágultak, a mindennapi gondok megszaporodtak, a megélhetés biztosítása jóval több időt és energiát emésztett fel, mint az „átkosban”. Nem csoda, hogy az olvasók jó része elfordult a (hazai) irodalomtól. Újra meg kell szólítani az embereket, vissza kell térni a valósághoz – józanodott ki több író. A kilencvenes években társadalmi feszültségek, romló közbiztonság jellemezte a mindennapokat – krimiért kiáltó problémák! Eleinte csak a ponyvaírók fedezték fel a műfajban rejlő lehetőségeket. Ketten vannak közülük, akiknek neve még ma is említésre érdemes: Molnár Éva (1956, Vavyan Fable) és Lőrincz L. László (1939, Leslie L. Lawrence). A rendszerváltás követő időszakban csak egy bűnügyi kötet volt, amely - a kritikusok egybehangzó véleménye szerint - elérte a széppróza színvonalát: A Szürke galamb Tar Sándortól (1996). A krimi a váz, Magyarország lesújtó, szinte apokaliptikus társadalmi összképe pedig a tartalom – ahogy azt a skandinávok is csinálják.
Kondor Vilmos?
Aztán körülbelül tíz éve jött Kondor Vilmos (1954?). Történelmi krimisorozattal robbant be a magyar irodalmi életbe. Az ötrészes regényciklusban a zsurnaliszta és hardboiled detective Gordon Zsigmond nyomoz Budapest (egy alkalommal részben Bécs) utcáin; az első kötete a húszas évek derekán játszódik, az idő könyvről-könyvre halad előre, az utolsó már 1956-ba repíti az olvasót. Izgalmas, fordulatos regények, melyek mögött jelentős kutatómunka állhat, hisz a legnagyobb pontossággal mutatja be a korabeli helyszíneket, eseményeket és a társadalmi hátteret. Az immár 15 éve felfokozott politikai közhangulat lehetett az oka, hogy Kondor nem merte történeteit a mába helyezni, napjaink társadalmi anomáliáit témává tenni. 2015-ben aztán mégiscsak vette a bátorságot. „A bűntől keletre” jól belecsapott a lecsóba. A napjainkban játszódó krimiben van minden, ami kell: meggyilkolt miniszterelnök, TEK, épülő stadionok. Részletek a Könyvtacskó korábbi cikkében!
Kondor Vilmos már Finnországot is meghódította.
A krimikedvelő olvasók nagy szerencséjére Kondornak immár kihívója is akad Albert Levente személyében. Újdonsült krimiírónk a Könyvtacskón már bemutatott „A hasznos idióta” után új regénnyel jelentkezett: „Az elviselhetetlen ellentmondás”.
A főbb szereplők maradtak, Varga László, a hardboiled detective és az új kötetben amatőr fociedző egy személyben, újságíró barátnője, az igazság elszánt harcosa, a csinos ügyészségi fogalmazó, Dorka és nem éppen talpraesett barátja, a megszállott régész, Edu. A regény fő szála mellett az ő életük is tovább pereg. A történet napjainkban játszódik, aktuális problémákat feszeget. A helyszín, a vidéki nagyváros erre nem is lehetne ideálisabb. Kis magyar valóság 2017-ben: helyi kiskirályként viselkedő vállakozók és politikusok, korrupció, uram-bátyám-világ, helyi morálapostolok erkölcstelenségei, vad kommunistából lett kőkemény kapitalisták, drog, erőszak, megrontás, „amiről nem beszélünk az nincs” - mentalitás. A mai Magyarországon bátorság szükségeltetik minderről írni, különösen egy krimiírónak, aki a széles olvasóközönséghez szeretne eljutni. Olyan országban élünk, ahol sokan nem pártválasztók, hanem párthívők, akik nem, hogy kritikát, de még a legártatlanabb iróniát sem viselik el, ha istenített politikusaikról van szó. Albert természetesen nem pártpolitizál, de ha egy focicsapatot bőkezűen szponzoráló nagyvállakozóról, vagy a megyei bajnokságban játszó csapat stadionjának felújításáról van szó, akkor végül mindenkinek ugyanaz a személy jut eszébe… Mindez persze csak a háttér, Albert Levente krimit írt, méghozzá nagyon pörgőset, jól ábrázolt, tipikus, de nem sablonos karakterekkel, akiket a második kötet végére már egész jól megismerünk és részben megszeretünk, részben megutálunk.
Ahogy A hasznos idiótában, úgy Az elviselhetetlen ellenmondásban is elég gyakran esznek a szereplők. Nem sushit és nem is degusztációs menüt egy méregdrága francia étteremben, hanem ott és azt, amit az olvasók többsége: sajtos-sonkás melegszendvicset a büfében, pacalt a kifőzdében, paprikás krumplit tunkolva a konyhában egy hosszú nap után, húslevest és rántott húst (vagy kivételesen máglyarakást) vasárnapi ebédre – nagyrészt olyan ételek, amelyeket vegaként nem fogyasztok, és nem is kívánok, mégis bejöttek ezek a jelenetek. Jól oldja a komor témát.
Albert Levente
Petrus Szabolcs
