Az Európai Uniót a mai formájában nem lehet fenntartás nélkül támogatni. Az euroszkeptikusok viszont egyszerűen buták, semmit nem tanultak kontinensünk történelméből - vallja az egyesült Európa elkötelezett híve, Robert Menasse. Hogy az osztrák író az európai eszme szószólója, mi sem mutatja jobban, minthogy „A főváros” című, frissen megjelent kötetével új műfajt teremtett, az európai regényt.

A kötetet olvasva először arra gondolhatunk, hogy írónk a nemzeti konzervatívoktól és (szélső)jobboldaliaktól ismert, szélesebb társadalmi körökben is népszerű euroszkeptikus klisékre épít. Kritikus képet fest az „európai fővárosról”. Brüsszelben cinikus és főleg karrierista eurokraták dolgoznak a saját előmenetelükön. Az intrikálás, a gáncsoskodás, a taktikázás a magasabb pozícióért minden erejüket leköti. Az európai eszmére legfeljebb beszédek megírása és ünnepségek megszervezése érejéig marad idejük. Utóbbi, a Bizottság születésnapja alkalmából rendezendő ünnepség és egy brüsszeli hivatalnok ehhez kapcsolódó meghökkentő ötlete körül bonyolódik a regény egyik szála – de nem akarom lelőni a poént.

Menasse mégis az integráció elkötelezett híve, a nemzetállamokon túllépő Európai Egyesült Államok szószólója. Európai regényt írva az irodalomban is túllépett a nemzeti kereteken. Egy ilyen történet ideális helyszíne pedig Brüsszel. Így hát írónk „a fővárosba” utazott anyagot, tapasztalatot, benyomásokat gyűjteni és az európai intézmények légkörébe beleszimatolni. Rájött, hogy a politikai realitások, a tagállamok nacionalizmusa, kicsinyes játszmáik teszik az európai intézmények sok, kezdetben elkötelezett dolgozóját fásulttá. Mind közül a legrosszabbak a britek – súgják meg neki a brüsszeli tisztviselők. Menasse igazat ad nekik. A britek minden erejüket a blokkolásnak, a különleges elbírálások és kivételek kiharcolásának szentelik, legyenek akár Őfelsége Kormányának hivatalos képviselői, akár az összeeurópai érdekeket szem előtt tartani hivatott Bizottság uniós tisztviselői. Nem csoda, ha a legtöbb eurokrata várta és pezsgővel köszöntötte a Brexitet – mesélte Menasse személyes élményeiről és a folyósói pletykákról a német közszolgálati rádió kulturális csatornája, a Deutschlandradio Kultur interjúműsorában. Őt és a pragmatizmus, valamint a cinizmus védőmaszkja mögött a demokráciában, az emberi jogokban és az európai ideában hívő uniós tisztségviselőket is különösen felháborította, hogy a szigetország politikusai még az Uniót demokratizáló reformok legfényesebb eleme, az Alapjogi Charta alkalmazásánál is mentességet harcoltak ki. A common law-val való összeegyeztethetetlenségre hivatkoztak. Talán vissza akarják állítani a rabszolgatartást a gyarmatokon? – teszi fel a költői kérdést az interjúban az iróniára mindig kapható Menasse.

Kapnak persze a regényben más tagállamok vezetői is. Főleg, mert a XX. század történelméből mit sem tanulva továbbra is a nemzetet tartják a mindenség alfájának és ómegájának.

„A magyar külügyminiszter rögtön másnap telefonált „a nagyra becsült, kedves” osztrák kollégájának. Tájékoztatta, hogy a Bizottság a jubileumi ünnepségsorozat leple alatt egy olyan folyamatot akar útjára indítani, amely az európai nemzetek megszűnéséhez vezethet: „Kedves barátom, bizonyára érted, mit jelentene, ha a Bizottság egyszer csak kinyilvánítaná, hogy az osztrák nem egy nemzet.” A magyar minisztert nem lehet azzal vádolni, hogy aggodalma ne lenne őszinte. Valóban mindennél fontosabb a számára a nemzet – a magyar nemzet. Hogy az osztrák tényleg egy nemzet, vagy csak a történelem egy üzemi balesete, tulajdonképpen mindegy is neki. Magánemberként persze az utóbbit gondolja: „Ausztria kis, korcs állam”. De jól tudja, ha nacionalizmusról van szó, a „sógorok” megbízható partnerek.”

Menasse azonban nem fél a nacionalistáktól. Verbális és olykor tettleges agresszivitásuk mögött gyenge embereket lát. Nem ezt bizonyítja, hogy nem önmagukban, hanem egy egész nációval a hátuk mögött akarnak cselekedni? – teszi fel a kérdést egy másik, a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban. Van benne igazság, de az euroszkepitkusok sikereit látva nem intézném egy ilyen, fölényesnek ható mondattal a jelenséget. Pedig Menasse éppen az „intellektuálisok”, az „értelmiségiek” kategóriájába nem akar tartozni. Úgy látja, ezek Ausztriában szitokszavak. „Az osztrákok ezt a kategóriát az „önjelölt” és a „pökhendi” fogalmakkal kötik össze. Ezért mesterembernek definiálom magam, akinek a toll a szerszáma.”

Hiszek Európában, ezért kritizálom az Uniót – mondja Menasse. A majomszeretet, a nyilvánvaló hibák tagadása csak az euroszkeptikusok malmára hajtja a vizet – folytatja. Ezért gondolom, hogy alteregója a regénybeli idős professzor, aki egy agytröszt meghívására érkezik Brüsszelbe, és elborzasztja, hogy neves kollégái csak a régi mantrákat szajkózzák.

„Mindegy, milyen témáról van szó, a konklúzió mindig ugyanaz: Nagyobb növekedést! Az európai intézményekkel szembeni bizalomvesztés és a populisták megerősödésének oka nyilvánvaló: Nem növekszünk elégé. Ha lenne növekedés, nem lennének populisták. És hogy lesz növekedés? Nyilvánvaló. Még több liberalizációval. Ahelyett, hogy európai szinten szabályozunk, inkább a nemzetállamok szüntessenek meg minél több előírást. Így persze nem lesz több Európa, de lesz több növekedés. Ami jó lesz az Uniónak is.”

Nem bánja azt se, ha többet nem hívják meg hasonló összejövetelekre. Kiáll a víziójáért. 

„Még az uniós döntéshozók jó része is olyan fogalmakban gondolkodik, mint a „nemzeti költségvetések” és a „tagállami demokrácia”. Mintha a piac és a pénz nem lenne közös, mintha nem létezne a négy alapszabadság. Tényleg azt gondolják, hogy jobb lesz Európának, ha a görög, tehát egy tagállami költségvetést úgy szanálnak, hogy a közoktatási, a nyugdíj és az egészségügyi rendszer összeomlik?! Önök nem vizionerek, hanem a status quo megszállottjai! Nem ismerik a történelmet és nincs elképzelésük a jövőről. Ha még a rabszolgatartás korában élnénk, azt mondanák, hogy a rabszolgatartás a demokrácia elengedhetetlen feltétele. Ha pedig a gyerekmunka és a 14 órás munkanapok korában, akkor azt, hogy a megszüntetésük veszélyeztetné Európa gazdasági versenyképességét. Egymással versengő nemzetállamokkal, közös piac ide, vagy oda, soha nem lesz sikeres az unió! A versengő államok uniója rossz a közösségnek és a nemzetállamoknak is. Szociális unió, gazdasági és pénzügyi unió, szuverén Európa egyenrangú polgárokkal – erről álmodtak az integráció alapítói. Ez azonban nem fog addig megvalósulni, amíg a tagállami politikusok a nemzetet és a nacionalizmust tartják a legjobb eszköznek a saját polgáraik megszólításához.”

Erős mondatok, de Menasse szerint íróként fő feladata az állásfoglalás sorsfordító kérdésekben. Ennek nem párt-, vagy utcai tömegrendezvényeken kell történni, hanem a regényeiben. Ha pártpolitizálnék, elveszteném a morális hitelemet – érvel szintén a Süddeutsche Zeitungnak. Azt pedig, hogy nem jár demonstrálni egy anekdotával magyarázza: „Egy ’68-as tüntetésen a menet Michel Foucault [A korszak meghatározó filozófusa.] otthona előtt haladt el. A tömeggel vonuló Sartre felszalad hozzá, és hívta, hogy csatlakozzon: „Az emberek látni, hallani akarnak!”. Foucault íróasztalára, írógépére mutatott: „Nézd, én ezt tudom. Akik lent vonulnak és szónokolnak, azok ehhez nem értenek.”

Sartre és Foucault

Menasse legfőbb írói ismérve a groteszk, az ironikus, szarkasztikus stílus, amiből már a regény első lapjain ízelítőt kapunk: Egy disznó szalad Brüsszel utcáin. A belváros egyik terén a történet valamennyi későbbi szereplője látja az elszabadult állatot. Nem ismerik egymást, később se fognak közvetlen kapcsolatba kerülni. Egyrészt a disznó köti össze őket; más szemszögből, de mindannyian látják az állatot. Másrészt, munkahelyi és magánéleti döntéseik, ha ők erről nem is tudnak, de rendszeresen kihatnak a többiek karrierjére és sorsára.  

A brüsszeli tér, ahol a semmiből felbukkan a disznó és kezdetét veszi a történet, a valóságban is létezik: Place St. Catherine.

Egy másik templom, ahol egy üveg jóféle bor került elő a semmiből…

A disznó egész életünket jelképezi – magyarázza regényét Menasse. Elsőre meghökkentő, de igaz. „Malaca van”, „mocskos disznó” – legyen szó jóról, vagy rosszról, a disznóval – beszéljünk németül, vagy magyarul - legtávolabbi érzeleminket is ki tudjuk fejezni. A malac egy alapvetően tiszta, kifejezetten intelligens, az ember társaságát kereső állat. Mi mégis mocsokban tartjuk. Ha valaki átéli házi, rendszerint vedeléssel, zabálással és mulatozással összekötött vágását, jó eséllyel évekig rémálmai lesznek. Nagyüzemi tartása pedig az ipari állattartás borzalmainak és elutasításának szimbóluma. Ahogy az egyesült Európa nagyszerű eszménye – részben igazságtalanul – a brüsszeli bürokratikus monstrum szinonimájává vált.

De hagyjuk a rémképeket! Különösen, mert írónk még saját mestersége lenézését is humorral veszi.

„- Egyébként tudtátok, hogy a főnökasszony olvas? 
- A főnökasszony olvas?! Úgy érted, egy könyvet? Te képzelődsz.
- Igen, egy könyvet. Nem képzelődök. Nekem szólt, hogy azonnal vegyem meg neki. Nem fogjátok elhinni, mit.
- Na, mondjad!
- Mindenre fel vagyunk készülve.
- Szóval megbeszélése lesz a bizottsági elnökkel. Előtte tudni akarta róla mindent a kedvenc ételétől kezdve a kedvenc könyvéig. 
- Az elnökkel van kedvenc könyve?!
- Gondolom a "Tulajdonságok nélküli ember". 
- Nem, az az önéletrajzának lesz a címe.
- Gyerekek, akkor most tudni akarjátok? Szóval a főnökasszony fondorlatos úton kiderítette, melyik ez a könyv. Merthogy létezik. Méghozzá egy regény! Állítólag több példánya is van belőle, hogy bárhol, bármikor beleolvashasson. Ezt a könyvet kellett azon nyomban beszereznem a főnökasszonynak. És most ezt olvassa. Szépirodalmát olvas! Még erre is képes a karrierje érdekében.

[…]

A főnökasszony az íróasztalánál ült. Tanácstalan volt. Villám gyorsan tudott olvasni. Szemei valósággal scannelték a szöveget. A releváns információkat rögtön az agya megfelelő szegletében raktározta, ahonnan szükség esetén bármikor elő tudta hívni. Most viszont egy regényt tartott a kezében. Nem tudott vele mit kezdeni. Melyik információk lényegesek? Melyeket kell elhatároznia? Egyáltalán, miről szólt ez az egész? - Annyi világos, hogy egy férfiről. Szép és jó. De mi köze neki egy vadidegen életéhez? Aki ráadásul egy egészen más helyen és korban élt. Türelmetlenül lapozgatta a könyvet. Átugrott egy-egy fejezetet. Nem értett semmit. Nem tényekről, hanem érzelmekről szólt az egész. Értelmetlen úgy, ahogy van. A regények általában értelmetlenek, úgy, ahogy vannak.”

Habár – remélhetőleg – tudjuk, a brüsszeli rendelet a banán görbületéről nem létezik, mégsem tagadhatjuk, hogy az EU túl sok kérdést, túl részletesen szabályoz. Írónk erre szintén egy megmosolyogtató párbeszéddel hívja fel a figyelmet.

„- Ez az alsónemű mindenben megfelel az új európai fehérnemű irányelvnek.
- A minek?
- Igen, jól értette. Engem is meglepett. De nemrég, amikor itt volt a szállító, mindent elmagyarázott. A fehérneműk égési tulajdonságairól van szó. 
- Miért égne egy fehérnemű?
- Az nekem sem egészen világos. De a lényeg, hogy nem szabad égnie. És a kasmír tulajdonképpen nagyon könnyen ég. Legalábbis eddig. Most viszont már nem fog. Biztonságosabb lesz az életük. Szóval, EU. Érti, ugye?”

Egyenesen groteszkké válik a jelenet, ha hozzátesszük, hogy egy auschwitzi utazás kapcsán játszódik le. A koncentrációs tábor kontinensünk XX. századi történelme szimbólumaként jelenik meg és központi szerepet kap a „A főváros”-ban. De nem szpojlerezek. Egyébként ezzel a párbeszéddel kapcsolatban is mélyebb jelentést vélek felfedezni. A brüsszeli hivatalnokok és döntéshozók egyfajta pótcselekvése a szabályozási őrület. A fontos, kontinensünk jövőjét meghatározó kérdésekben a szűklátókörű tagállami vezetők nem hagyják őket cselekedni. Hogy ne legyenek feladat nélkül, és munkájuk szükségességét igazolják, kénytelenek azon a területen szabályozni, ahol hagyják őket. A közösségnek és a tagállamoknak is jobb lenne, ha ez nem a banán görbületi foka lenni, ami egyébként, megismétlem, nincs szabályozva!   

A történet szereplőjéhez hasonlóan magam is januárban jártam Auschwitzban. Bár fel voltam készülve, mi fog fogadni, a hely szelleme és a látottak mégis sokkoltak. Egy meleg alsó egyébként nekem is elkelt volna. Jeges szél fújt; kegyetlen hideg volt.

A regény nemcsak attól európai, hogy Brüsszelben játszódik és a történet az EU körül szövődik. A szereplők a különböző tagállamokból származnak és sokfélébbek nem is lehetnének. Van köztük görög, angol, német, vallon, flamand, lengyel és magyar; keresztény és zsidó; számító karrierista, lelkes idealista, pragmatikus szakember, cinikus gazember, gyilkológép és széplélek; angol nemesi család és osztrák sertéstenyésztő família sarja, munkás gyerek és klasszikus értelmiségi is. Közös bennük, hogy mind európaiak. Egység a sokszínűségben – hirdeti az EU jelmondata is. Csak azok a fránya nyelvi akadályok ne lennének!

„A legnagyobb probléma az idegen nyelvekkel, hogy az anyanyelvvel ellentétben azt mondjuk, amit el tudunk mondani, nem pedig, amit el akarunk.”

Különös történet, amelyben korok, nemzetek, a sors groteszk fordulatai, komikusan kisszerű uniós bürokraták, az egyesült Európa nagyszerű eszméje, valamint ennek elkötelezett képviselői találkoznak Brüsszelben. Fajsúlyos mondanivaló, mégis könnyed stílus sok iróniával és szarkazmussal. Új műfaj. Robert Menasse megérdemelten kapta meg a Német Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének Német Könyvdíját, a német nyelvterület legrangosabb irodalmi elismerését!

Menasse a díj átvételekor.

460 oldal, 3990 Ft, Geopon, 2018

Fordította: Győri László

Ideiglenesen Brüsszelben dolgozó bloggertársammal a Berlaymont épület, a Bizottság székháza előtt. 

Petrus Szabolcs