Tamási Áron, Nyírő József, Sütő András, Wass Albert – máig velük azonosítjuk az erdélyi magyar irodalmat. Különböző életutak, értékrendek és kvalitások. Stílusukban, témaválasztásukban azonban mind „népies írók”. Isten háta mögött élő, nyomorgó parasztság sorsának bemutatói. Távolba taszítják az erdélyi irodalmat a mai olvasótól. Ha nem lennének a tantervnek részei, ill. a politikai kurzus nem propagálná őket, köteteiket maroknyian vennék.
Szerencsére egyre ismertebb és elismertebb egy új generáció: Dragomán György, Selyem Zsuzsa, Tompa Andrea. Rácáfolnak a klisékre. Szabad szelleműek. Nem sérelmeket hánytorgatnak fel. Meg akarják érteni a múltat, tanulni belőle. Nem szítani, csillapítani szeretnék a (nemzetiségi) konfliktusokat. Dragomán egyenesen felülemelkedik rajtuk. Regényeiben csak a nevekből derül ki, ki magyar, ki román. Nem az etnikum, a karakter számít. Mindhármuktól távol áll az avíttas népiesség és a nacionalizmus. Selyem egyenesen görbe tükröt állít ennek a világnak.
Dragománról a „Fehér király” és a „Máglya” kapcsán már írt a Könyvtacskó. Ezért most Selyem Zsuzsára és Tompa Andreára koncentrálunk. Önmagában felvillanyozó, hogy két hölgy képviseli az anyaországinál is hímcentrikusabb erdélyi irodalmat.
Tompa Andrea
A ’71-ben született Tompa tudja, hogy nem szokványos nőként irodalmi sikereket aratni. Mégsem szereti, ha nemére degradálják. Olyan társadalomban élnie, ahol „írók vannak, akik mellesleg ilyen és olyan neműek.”
Prózája középpontjában szülővárosa, Kolozsvár áll. Románia második legnépesebb települése, Erdély fővárosa, és évszázadokig a magyar kultúra egyik központja. A diktatúra sok évtizedes pusztítása és a ’90-es évek szürkesége után új virágkorát éri. Lüktető, multikulturális város lett.
Tompa három szépirodalmi kötete fordított kronológiai sorrendben mesél el sorsokat, és ezeken keresztül a város és Erdély viszontagságos, a mindennapokat alapvetően meghatározó XX. századi történetét.
A hóhér háza
Megjelenése alapján az első, de a történetek kronológiájában a záró akkord a ’10-es novellafűzér. Egy tinédzser lány perspektívájából ismerjük meg a Ceaușescu-diktatúra utolsó éveit. Brutális elnyomás, elszegényedés, áruhiány, rohadó ország és városok, gazdasági összeomlás, teljes kilátástalanság. Lehetetlennek tűnik, hogy ez egyszer véget ér. Elképzelni se lehet, hogy a Kárpátok önjelölt géniusza és neje, a világ egyetlen, a periódusos rendszert sem ismerő kémiaprofesszora rövidesen kivégzőosztag előtt végzi.
A főszereplő zavaros családi viszonyok és a múlt homályába vesző, de a jelent is meghatározó rejtélyek között próbál eligazodni egy világban, ahol a fortélyos félelem igazgat. Személye fogja össze az egymáshoz csak lazán kapcsolódó történeteket, amelyekben mellékszereplőként a két későbbi nagyregényének főhősei is felbukkannak.
(Jelenkor, ’18, 444 oldal, 3999 Ft)
Fejtől s lábtól
A történetek kronológiájában a kezdet, ’13-as megjelenésével pedig a második ez a nagyregény. Két erdélyi orvos párhuzamos életrajza. Az 1910-es években érkeznek Kolozsvárra tanulni. Ezt leszámítva különbözőbbek nem is lehetnének.
A fiú, egy Brassó közeli dzsentri családból származik. Élvezi Kolozsvár éjszakai életét. Még jobban örül, ha ugyan- ezt Pesten vagy Bécsben teheti. Apja aljegyző, akik „hozzájut” egy gyógyfürdőhöz. Fiát akarja fürdőorvosnak. Nem a szakma csúcsa... A fia inkább sebész szeretne lenni. A tehetsége megvan, de szívesebben úszik a kisebb ellenállás irányába; az apja által egyengetett utat választja.
A lány egy nagyenyedi zsidó kereskedőcsaládból érkezik. Céltudatos és kitartó. Máshogy nem is jutna előre. Ebben az időben zsidóként nehéz, nőként pedig szinte lehetetlen orvosi diplomát szerezni.
Kettejük életútját kísérjük végig háborúkon, országhatárok újrahúzásán, sötét és még sötétebb diktatúrákon át. A politika mellett a feminizmus, a kisebbségi sors, a provincializmus, az egyetemi konfliktusok, az orvostudomány etikai-politikai dilemmái, a sebészi hivatás, az erdélyi értelmiség és Budapest ellentmondásos viszonya, sőt még a balneológia is téma a regényben! Mindez mélyrehatóan, szakszerűen. A regénynek még a nyelvezete is korhű, igazodik helyhez és időhöz. Elképesztő kutatómunka, hatalmas írói teljesítmény! Pedig mindez csak a keret. A lényeg a két főszereplő lelkének érzékeny, szépen megfestett világa.
(Jelenkor, ’18, 541 oldal, 3999 Ft)
Omerta
Írónőnk legutóbbi, ’17-es nagyregénye a XX. század közepére kalauzol. Egy kolozsvári rózsanemesítő, egy parasztlány a város környéki termékeny dombvidékről, egy szerzetesnő és egy széki asszony fejébe pillantunk be. Gondolataikon keresztül ismerjük meg az egy időben (’50-es, ’60-as évek), egy városban (Kolozsvár) zajló, eleinte egymástól független, majd egymást keresztező, végül szerelmi háromszögbe szövődő életüket.
Sok száz oldalas történet, amelyben minden szereplő hallgat. Csak gondolataikat olvassuk, azokat viszont ebben a kötetben is kor-, és iskolázottsághű nyelvezetben. Tompa sokszor többre tartja az elmélyült hallgatást az üres beszédnél. „Nagy szükség volna rá, hogy néha kicsit kussban maradjunk, körbenézzünk, és feltegyük magunknak a kérdést: mi is zajlik körülöttem?” – nyilatkozta a 24.hu-nak regénye kapcsán.
Különböző személyiségek, világnézetek, próbatételek és társadalmi háttér. Mást gondolnak ugyanarról, máshogy látják az együtt átélteket. Nem érdekelné őket a közélet, de az ’50-es évek Romániájában már „minden politika”. A cseléd életét is meghatározza, a szerzetesnőjééről és az állami kutatóbázist vezető rózsanemesítőjéről nem is beszélve.
Magam - véletlenül felfedezve - ezt a kötetet olvastam először. Egyből rajongó lettem.
A diktatúra az írások szerves része. Tompa csak 18 éves volt, amikor véget ért Ceaușescu országlása. Mégis máig meghatározza világlátását. nem bízik se intézményekben, se a közmédiában. Legyőzhetetlen undor él benne az állami elvárásokkal szemben. „Sajnos a mai világ megerősíti fenntartásaimat” - teszi hozzá, nem először kritizálva a magyar politikai helyzetet. Pedig azt mondja, „nem akarok megmondóember, lenni. Ritkán érzem, hogy pont én tudok hozzátenni valami újat a témához.” Az biztos, hogy három kötetével sokat tett hozzá az (erdélyi) magyar irodalomhoz és a XX. század (erdélyi) történelmének megértéséhez, a diktatúrában élő emberek lélektanának, mindennapjainak megismeréséhez.
(Jelenkor, ’17, 628 oldal, 4490 Ft)
Selyem Zsuzsa
A Marosvásárhelyen született Selyem Zsuzsa (1967) a magyar szak elvégzése előtt matematikából diplomázott a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen. A tanítását hivatásnak érezte, mégis feladta. Nem tudott azonosulni az oktatási rendszerrel. „Tanárként a demokratikus pedagógia híve vagyok; csak párbeszéddel lehet tanítani, és ehhez meg kellene szüntetni a hierarchiát” – nyilatkozta a foter.ro kolozsvári hírportálnak.
Tudja, hogy sokakat meglep a matematikus-irodalmár kombináció, pedig „a matek és ideális esetben a bölcsészet is gondolatmenetekkel dolgozik. Egy matematikai levezetéshez és az írásához is tárgyismeretre van szükség” – magyarázza.
Máig Kolozsvárott él. Talán ezért nem ismeri a magyarországi olvasóközönség. Magam is új kötete kapcsán hallottam róla először egy rádióműsorban.
Moszkvában esik
Novellákon keresztül pillantunk be egy erdélyi magyar nemesi család viszontagságos életébe. A nem kronologikus sorrendben haladó történetek Trianon táján kezdődnek, hogy a Horthy-korszakon, a világháborún, a szovjet megszálláson, a kommunista hatalomátvételen, és Ceaușescu országlásán keresztül a ‘89-es romániai forradalomnál végződjenek.
A kötet azzal válik egyedivé, hogy a narrátorok házi-, ill. az ember közelében élő állatok: kutyák, macskák, lovak, mókusok, piócák. Hol elképedve, hol jót derülve számolnak be egy különös faj, a „humánok” életéről. Ők oldják a tragikus történetekkel teli kötet hangulatát.
Tompa Omertájában is van beszélő állat, Annuska, a kolozsvári parasztlány lova. „Rájöttem, hogy közös a szenvedéstörténetünk. Amitől az emberek szenvednek, attól az állatok is” – mondja a magát nagy állatbarátnak valló szerző.
A Moszkvában esik történetei a „humánok” tipikus tulajdonságára épülnek: emlékezetünkben megszépül a múlt, hajlamosak vagyunk életünk régebbi epizódjait akként átírni, hogy azok jelenkori világképünket igazolják. Magunkra hősiesebbként, a románokra véreskezűbbként, az áruhiányra nagyobbként, vagy, ha úgy jobban passzol, kisebbként emlékszünk. „Moszkvában Mercedest osztogatnak” – típusú történetetek sokasága. Minden történelmi ténynek, néha még az idő múlása fizikai szabályainak is ellentmondanak. Hogy ezt tudatosítsák bennünk az állati narrátorok, nem átallanak a tisztességben megőszült „humánokból” sem hülyét csinálni.
„1989 után, a nagy mélyinterjú-láz idején a Beczásy lányokat is felkeresték újságírók és történészek, hogy meséljenek a kitelepítésről. Anyám mesélt volna örömmel a kamerának, most is imád szerepelni […] – de nem jutott semmi az eszébe. Nővére persze emlékezett, de egy hang nem jött ki a torkán, mert fojtogatta a sírás. Szép kis interjú lett.”
Nem ússzák meg a gúnyolódást a sírva vigadó humánok se:
„A világ legnagyobb igazságtalansága ért minket, Magyarokat, országunk kétharmada oda, és ti kedves öcsém, ti is odavesztetek. Végünk van, de ne csüggedjünk – ezen a ponton kihörpintette maradék pezsgőjét, és intett, hogy újabb rendelés lesz – ne csüggedjünk fiam, mert velünk az erő.”
Ahogy a távolba szakad hazánk fiainak is kijut az iróniából:
„Egy magyar Amerikában mindenét elveszítheti, kivéve az akcentusát.”
Családtörténetet kapcsán rendre felvetődik, hogy valóság vagy fikció? „Dokufikció. Volt három adatom, de a közötte levő emocionális viszonyulásokat és történéseket nekem kellett kitalálnom – magyarázza a szerző. Selyem Zsuzsa kötete kevésbé elvont, és viccesebb, mint gondolnánk. Kár, hogy kevesekhez fog eljutni.
Jelenkor, 2016, 112 oldal, 2499 Ft.
Petrus Szabolcs
