„Rettenetesen nagy jelentősége van a kíváncsiságnak. Ha egy levéltárban ülök, a koszos iratokat forgatom és rábukkanhatok olyan dolgokra, amiket senki sem tud, csak én most, itt, fantasztikus érzem magam”

– mesélte Ormos Mária egy interjúban. A ’14 és ’45 közötti történelem tudósa, a legjelentősebb magyar Mussolini és Hitler kutató volt. Szakterületéhez tartoztak az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések is. Szakmaiságát bizonyítja, hogy ma is megállja a helyét, amit a politikailag kényes időszakról a szocializmus éveiben írt. Számos kitüntetés birtokosa (Széchenyi-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend és a Pulitzer-emlékdíj) és fontos pozíció betöltője volt (Pécsi Egyetem rektora, ELTE BTK dékánja, MTA tagja).

Sosem tagadta meg múltját, baloldaliságát. ’90-ben, amikor sokan köpönyeget váltottak, ő az MSZP sorait erősítette. „Én inkább kontinentális dolgokkal foglalkozom, mint magyarral. Ezért értem meg igazán a mi történelmünket. Az ugyanis minden oldalról be van határolva. Ha nem nemzetközi összefüggésben nézzük, olyan bűnöket vesszünk magunkra, amelyekért nem mi vagyunk a felelősek, egyúttal elsiklunk lehetőségek fölött, amiket megtehettünk volna, mégsem tettünk meg” – nyilatkozta jobb és baloldali toposzokat egyesítve, bizonyítva, hogy a szakmaisága nem ismer politikai oldalakat.   

Ormos köteteit nem csak a tudomány becsüli. Padovától Trianonig című könyve, az először ’87-ben megjelent Mussolini biográfiája és ’03-as Hitler életrajza bestseller volt. Számos írása franciául, németül és angolul is megjelent.

Legutóbb, ’18-ban Hitler-biográfiájának átdolgozott kiadása látott napvilágot. Számos más kötetéhez hasonlóan ezt is azon melegében elolvastam. Lerágott csont! – gondolják sokan a témát hallva. Ormos maga is elismeri az előszóban, hogy újdonság aligha kerülhet napvilágra. A kötet mégis érdekes. Ismert tényeket helyez más megvilágításba, új összefüggésekre mutat rá, érveket hoz eltérő álláspontok mellett és ellen, vitákban foglal állást. Könyvajánlóval emlékezünk a 89 éves korában elhunyt történészlegendára.

Családi háttér és gyerekkor

Az apa – a Monarchia vámtisztviselőjeként – anyagilag, érzelmileg és ideológiailag is kiegyensúlyozott viszonyokat biztosított. Ezért Ormos szerint itt hiába keressük Hitler szörnnyé válásának okait. Az egyetlen meghatározó az időszakból a nyelv volt. A kis Adolf Passauban kezdett beszélni. Az bajor-osztrák határvárosban szedte fel a németek számára kellemesen egzotikus dialektust, ami később hozzájárult szónoki sikereihez.

Sikertelenség Bécsben

Hitler, a festő.

Miután – lustaságból – kibukott a szeretett Linz iskoláiból, Bécsben eltemethette a még meg sem kezdődő művészi karrierjét is. Igazi naiv festő volt: ügyes kezű, de fantáziátlan. Ez nem termett sok babért az avantgárd idején. Tehetségtelensége irigységgel párosul. Ezért fogalmazódhatott meg benne később a zavaros gondolat, miszerint

„a művészi zagyvaság csupán egy nemzet bukása nagyságának bizonyítéka.”

A szellemről általában nem volt nagy véleménnyel:

„a szellemileg gazdag népek érő és bátorság híján minduntalan arra alacsonyodnak, hogy egészségesebb fajok házitanító legyenek.”

Hogy ész és erő miért ne járhatna párban, arra nem vesztegetett szót ez a „nagy gondolkodó”.

Pedig egy másik művészeti ághoz, az építészethez volt némi affinitása. Ezt maga is megérezhette. A festészetet teljesen feladta, hatalomra kerülve mindenkit elhajtott, aki korábbi képeit próbálta eladni neki. Viszont – Berlinre és Linzre koncentrálva - élete utolsó percéig álmodott és tervezett.

„[Linzet] szebb Duna-parti várossá akarom tenni, mint Budapestet. Ezzel is bizonyítva, hogy a német szellem és művészeti alkotás messze felülmúlja a magyart.”

Hitler, a tervező.

Tíz év után sértetten, haraggal és gyűlölettel telve távozott Bécsből. Legkésőbb ekkortól kezdte a felelősséget másokra hárítani: a „dekandens, multikulti” Monarchiára és persze a zsidókra. Nem akarta, hogy besorozzák a megvetett Monarchia seregébe - indokolta később távozását. Ormos szerint ez a veszély nem fenyegetett. A gyenge fizikumú Hitlert korábban már alkalmatlannak nyilvánították.

Mein Kampf

Ormos általánosságban lesújtó véleménnyel van a szerző által gránit szilárdságúnak nevezett „ars poeticának” stilisztikai színvonaláról és tartalmáról is. Csak annyiban tartalmaz újat, hogy az ismert szélsőjobboldali ideákat eggyé gyúrva és zanzásítva tette a magáévá – írja a történész. Azonban figyelemre méltónak találja, amit Hitler a tömegek és a propaganda szerepéről papírra vetett. A Német Császárság bukását és a jobboldali, illetve (szélső)jobboldali pártok sikertelenségét arra vezette vissza, hogy csak a baloldal tudta megszólítani és megmozgatni a tömegeket. A megoldása: a (szélső)jobboldali programot a baloldali tömegek vágyaihoz igazítani, majd a támogatókat munkásmozgalomba szervezni. Ebben kulcsfontosságú a propaganda:

„A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, érteleme kicsi, de feledékenysége nagy. Ezért a hatékony propagandának nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelszószerűen olyan sokáig használnia, míg ezeket hallva a legutolsó is képes felidézni, mit akarunk. Ennek során meg kell mutatni a tömegnek az egyetlen ellenséget.”

A Mein Kampfból sokat meg lehetett tudni a hitleri jövőről: diktatúra, háború, népirtás. Miért nem vették komolyan? Számtalan hasonló pamfletet írtak már a történelemben, és nagy részük következmények nélkül maradt. Miért – a ’20-as években Münchenen kívül még alig ismert – Hitleré lett volna a kivétel? – hangzik Ormos válasza.

Holokauszt

A hitleri ideológia kapcsán külön kell szólni a zsidók ellen elkövetett népirtásról. A nem otthonról hozott, hanem Bécsben felszedett szélsőséges antiszemitizmust jól kiegészítette, hogy „a zsidó” praktikus ellenség volt: (1) habár kevesen voltak, de mint mindenhol, Németországban is volt igény az antiszemitizmusra; (2) ha a gazdaságban, kultúrában, értelmiségben felül is voltak reprezentálva, nem játszottak meghatározó szerepet, eltávolításuk egyszerű volt, és nem hatott ki érdemben az ország gazdasági és szellemi életére.

Ormos Horthy-t idézi, aki a „végső megoldás” nehézkes magyarországi végrehajtása miatt elégedetlen Hitler előtt rávilágított, hogy (Közép-) Kelet-Európában más a helyzet:

„A zsidóság szerves része a társadalomnak, a gazdaságnak, a kultúrának. Nem egyszerű és mindenre kihat az eltávolításuk.”

Hitler hivatalosan még elvi szintű döntést sem hozott a zsidók kiirtásáról. Erre nem is volt szükség, hisz már a Mein Kampfban világossá tette, hogy belátható időn belül zsidómentes birodalmat akar. A gyakorlati megvalósítás az aktuális viszonyokhoz igazodott. A ’30-as évek elején az angolszászok zsarolására próbálta őket használni. Nem sok sikerrel. Később nemzetközi keretek között ki akarta őket telepíteni (Madagaszkár-terv). A háború alatt dolgoztatta, majd legyilkoltatta őket.  

Ormos szerint Hitler mindekor értelmi szerző volt, akit nem érdekeltek a megvalósítás részletei. Ezt egyébként a közvélemény előtt sem verték nagy dobra, tanulva az eutanázia program által kiváltott egyházi tiltakozásból és lakossági együttérzésből.

Szexualitás, homoszexualitás, aszexualitás és más emberi kapcsolatok

Hitler egomán volt, akinek – anyján és kutyáin kívül – senkihez, politikai harcostársaihoz sem volt érzelmi kötődése. „Lelki sivatagban élt” – fogalmaz Ormos. De a politikai kapcsolatépítés, a jobb körök támogatásának megszerzése érdekében eleinte a társaság kellemes, érdekes tagja is tudott lenni. Férfiakkal jobban érezte magát, ezért vonzotta a gyenge fizikuma ellenére a hadsereg. Homoszexuális kapcsolatra viszont nincs bizonyíték, mint ahogy heteroszexuálisra sem. Aszexuális lehetett – hangzik Ormos konklúziója.

Hitlert hatalmi klikkjének összetétele változott, állandó volt viszont, hogy – talán Speer kivételével - egyikükhöz sem fűzte szorosabb kapcsolat. A jogi terminus technicussá tett „Führerprinzip”, azaz Hitler egyeduralma megkérdőjelezhetetlen volt. Ormos felhívja a figyelmet, hogy – még Sztálin rendszerén is túllépve - a náci államban nem volt vezetői fórum, maximum vacsorák Berchtesgadenben Hitler monológjaival.

Ormos - Mussolini első számú magyar szakértője - szerint  Hitler csak olasz kollégája iránt érzett valami barátságfélét. Ennek ellenére terveiről nem tájékoztatta, javaslatait komolytalannak tartotta, sok lépését helytelenítette, de megbocsátotta, ha rosszul előkészített hadjárataival kellemetlenségeket okozott neki.

Hogy viszonyult az ellenségeihez? Churchillt és Rooseveltet, „a dekadens demokráciák zsidóbérenc képviselőit” megvetette. Egész másképp nyilatkozott Sztálinról:

„Tiszteletet kell előtte tanúsítani. A maga módján zseniális fickó.”

Nagyra tartotta, amit az iparosításban elért; a kolhozrendszert és a sztahanovizmust maga is át akarta venni.  

Alkotmányos forradalom

A balul sikerült, ’23-as sör-, vagy, ahogy Ormos nevezi, pancserpuccs (a szervezők még a stratégiai pontok elfoglalásáról is megfeledkeztek; céltalanul masíroztak Münchenben) után Hitler arra jutott, hogy alkotmányos úton kell hatalomra jutni. De hiába az erőfeszítések, választások sokasága mutatta, hogy az NSDAP nem tud 40 % fölé emelkedni. Így Hitler végül a demokrácia bevett és korábban nyilvánosan is megvetett eszközével, politikai alkudozásokkal, színfalak mögötti tárgyalásokkal, törvényi kiskapuk kihasználásával, és amikor már ez sem segített, némi erőszakkal ragadta magához a hatalmat, forradalomról beszélve...

Munkások és tőkések

Ormos szerint Hitler a tőkéseket akarta elsőként megnyerni, majd anyagi támogatásukkal a (munkás) tömegeket. Utóbbiakat hatékony propagandával gyerekjáték meggyőzni mindenről, és ha kell, mindennek az ellenkezőjéről is. Igaza volt. Úgy álltak a vagyonosak után a munkások milliói is Hitler mögé, hogy igazán nem ígért nekik semmit. A párt nevében a „munkás” (NSDAP = Német Nemzetiszocialista Munkáspárt), és a soha nem látott csinnadratta minden május 1-én csak show volt.

 "Milliók állnak mögöttem"

A legjobb PR se használt volna, ha a világgazdasági válság képében nem segíti – Ormos megfogalmazásával élve - a „nyomor istene” a nácikat,hogy aztán a „minél rosszabb, annál jobb” szellemében tovább szíthassák a feszültséget. A taktikát a kommunisták is alkalmazták. Ezért szavazott és obstruált a két párt a törvényhozásban rendszeresen együtt – mutat rá Ormos.    

Hitler egyébként faji alapon megvetette a munkásokat:

„Milyen jogon követelnek ezek részesedést a tulajdonból vagy a vezetésből? Az ipari vezetők szorgalmuk alapján dolgozták fel magukat, szelekcióval jutottak a csúcsra, ami magasabb fajiságukat bizonyítja. Joguk van tehát a vezetésre.”

Ez a fajelméleti levezetés, az ismerethiány, az érdektelenség vagy a pragmatizmus volt az ok, nem tudja Ormos sem. Mindenesetre a náci ideológiában kevés szerepet kaptak a gazdasági viszonyok, és Hitler megígérte mecénásainak – párton belüli konfliktusokat is felvállalva -, hogy nem változtat a fennálló rendszeren, és ehhez is tartotta magát.

A kapcsolatot a pénzemberekhez Göring segítségégével építette ki és tartotta fennt. Ezért lehetett a hájas, morfinista, egyre megbízhatatlanabb és hasznavehetetlenebb marsall a kezdetektől az utolsó pillanatig a birodalom második embere.

40 %-os támogatottsággal, mégis ellenállás nélkül

„Az utolsó választás előtt állunk”

– tette világossá Hitler ’33-ban. Miért nem állították meg? Ormos eltérő okokat lát:

• A kommunisták azért, mert még ekkor is a szocdemeket tartották a fő ellenségnek.
• A tőkések azért, mert a weimari köztársaság káoszához és a kommunistákhoz képest Hitlerttartották a kisebbik rossznak.
• A demokratikus pártok azért, mert ígéretei megszegésére, és ebből fakadó gyors bukására számítottak. 
• A tömegek azért, mert Weimar gazdasági és politikai válságokkal, zavargásokkal terhes 20 éve után nem hittek a demokráciában. Rendet, csendet, nyugalmat kívántak. Viták helyett erőskezű vezetőt.

’33 után a többséget legalább „társutassá” tette a csökkenő munkanélküliség, a lét-, és közbiztonság, a külpolitikai sikerek és a határozott vezetés. Háborút ugyan nem akartak, amit mutat, hogy – „Führerük” nagy bosszúságára – kitörő örömmel fogadták a ’38-as müncheni megállapodást, amelyben a brit-francia duó a háború elkerülése érdekében gyakorlatilag Németországnak adta Csehszlovákiát. Be is indult gőzerővel az antipacifista propagandahadjárat, ami nem is maradt hatástalan. Egy évvel később a lakosság már ünnepelte a Lengyelország ellen gördülő tankokat.

Csehszlovákia kapcsán Ormos von egy érdekes, magyar vonatkozású párhuzamot. Szerinte hasonló okokból jártak úgy a csehek Münchenben, mint a magyarok Trianonban. Mivel nem voltak többségben saját országukban, a kisebbségi és a föderatív jogok csorbítását látták a gyógyszernek a hatalmi egyensúly megtartására. Hatott, csak nem a kívánt formában: csehellenes egységfrontba kovácsolta az egymást egyébként utáló szlovákokat, németeket, magyarokat és ruszinokat, tehát a lakosság többségét.

Győztes a világpolitikában

Ormos meggyőző magyarázatot ad a ’30-as évek elképesztő külpolitikai sikereire. Franciaországon kívül egyetlen nagyhatalom se érezte magáénak a Párizs környéki békerendszert. Az USA nem is ratifikálta; Nagy-Britanniának és Olaszországnak is voltak fenntartásai.

Hitlernek ekkor csak a britekbe tört bele a bicskája. Eleinte felnézett az ugyan már meggyengült, de világbirodalmat kiépített és évszázadokig fenn is tartó angolokra. Egyezkedni akart velük. De hiába kínálta fel a keleti terjeszkedése elfogadásáért a Brit Birodalom sérthetetlenségét, a szigetlakók nem kértek Hitlerből.

Maradtak a megbízhatatlan olaszok. Hitler az angolokkal sokáig jó kapcsolatokat ápoló Mussolinit minden eszközzel maga mellé akarta láncolni. Kapóra jött Etiópia. Az agresszió megmételyezte a Duce angolszász kapcsolatait. Ezért Hitler, aki persze szavakban messzemenő támogatásáról biztosította Mussolinit, titokban pénzzel segítette az etiópokat, hogy a harc minél hosszabb és véresebb legyen. A terv bejött. Mussolini a háború minden egyes napjával egyre távolabb lökte magától a nyugatot, így innentől csak Hitlerre számíthatott.         

Vesztes a világháborúban

A ’30-as évek ügyes nemzetközi politizálását fatális tévedés tette semmivé. A békeszerződés de facto felrúgását, a Rajna-vidék, Ausztria és Csehszlovákia bekebelezést lenyeltük, de Lengyelországét már nem hagyjuk – ez volt a britek és a franciák többször megismételt, világos üzenete, amit Hitler nem vette komolyan. Ezzel nem csak világháborút robbantott ki, de Ormos szerint

„racionalitásokra építő fanatikusból elszánt kalandor lett, aki tények helyére vágyait és akaratát helyezte.” 

Dilettáns Hitler és mindet tudó tábornokok?

„Én sosem tévedek“

- mondta magáról Hitler. Cáfolatra Ormos sem veszteget időt, viszont példákkal igazolja, hogy a háború első felében jobb stratégának bizonyult tábornokainál, illetve, hogy a képzett katonák is sok hibát vétettek. A képzett katonák

• nem ismerték fel, hogy a Wehrmacht nem fogja bírni a többfrontos háborút, sem ember-, sem hadianyaggal;
• nem látták, vagy legalábbis figyelmeztették Hitlert, hogy a Szovjetunó európai részét lehetetlen a tervezett 5-6 hónap alatt elfoglalni;
• a Szovjetunió elleni támadás helyett a brit inváziót favorozálták, holott a haditengerészet a német haderő leggyengébb része volt; Hitlerelgondolása, miszerint előbb meg kell szerezni a keleti területek nyersanyaglelőhelyeit és csak utána Nagy-Britannia ellen fordulni, racionálisabb volt;
• moralitásból is megbukva ünnepelték az SA szó szerinti lefejezését, nem látva, hogy ennek igazi nyertese a konkurencia, tehát az SS és Himmler;
• nem látták, hogy ‘42-ben, amikor a náci birodalom elérte legnagyobb kiterjedését, „hiányzott az ember, a felszerelés, a közlekedési eszköz, a nyersanyag, a vezetés. A zeniten álló Hitler már rég meg volt verve.

Figyelmere méltó, hogy a már rég realitásérzékét vesztett Hitler politikai végrendeletében még felismerte, hogy a jövő háborúját az USA és a Szovjetunió fogják vivni, amelynek központi kérédése Németország ellenőrzése lesz.  

Magyar vonatkozások

A szerző rendszeresen kitér Hitler életének, döntéseinek magyar vonatkozására is.

„Aki az asztalnál akar ülni, annak a főzésben is segítenie kell.”

- vallotta a diktátor. A magyar vezetők viszont csak az „étvágyukról” beszéltek, legyen szó Csehszlovákiáról, Romániáról, Jugoszláviáról vagy a Szovjetunióról, de „főzni” nem akartak. Ráadásul Hitler szerint a megbízhatatlan magyar politikusokban és rosszul felszerelt, motiválatlan katonáikban akkor sem volt sok köszönet, ha rászánták magukat a közreműködésre.

„Hitler mély megvetéssel viseltetik a magyarok iránt. Szerinte a legaszociálisabb rendszerük van, amit csak a történelem ismer. Magyarország nyilvánvalóan nem érdemli meg, hogy nyomást gyakoroljunk a románokra Erdély ügyében. A plutokrácia [olyan társadalmi forma, amelyben a legvagyonosabbaké a hatalom] a rákbetegsége ennek az országnak. És a zsidóság.” 

- írta Goebbels naplójában.

A bécsi döntések revíziói is sokkal inkább az olaszoknak, mint Németországnak voltak köszönhetők.

A hitleri jövőkép, amely szerint a stratégiai jelentőségű Dunát „német folyóként kell kezelni és uralni” szintén nem sok jóval kecsegtetett Magyarország számára.    

Itt véltem felfedezni a kötet egyetlen hiányosságát: Ormos nem foglal állás a kérdésben, mennyiben terheli felelősség Horthyt a magyar zsidók kiirtásáért.     

Összegzés

Nagy fantázia kell hozzá, ha egyáltalán lehetséges, hogy magunk elé képzeljük azt a meglehetősen alpári Adolf Hitlert,

aki szegényes kultúrájával, vágyálmain merengve, pöffeszkedve, édesség-majszolás közben kigondolja, hogy a világ ura lesz, és ennek még a közelébe is jut;

aki a vele együttműködő és sikereihez hozzájáruló tiszti kart és nagyburzsoáziát megveti, mégis eléri, hogy a végsőkig kitartsanak mellette;

aki csak szürke, polgári környezetben érzi otthon magát, de Európa nagy részében államfőknek, marsalloknak parancsol;

akit évekig embermilliók csodálnak, és akitől másik milliók rettegnek.

Ormos Mária kötete nagy segítséget ad ehhez. 450 oldalon sikerül bemutatni Hitler életének minden releváns és vitatott részét. Úgy, hogy közben tömören, a történelemet kevésbé ismerők számára is érthetően, viszont a tájékozottabbakat se untatva összefoglalja a ’20-as, ’30-as évek és a világháború történéseit.

Kiváló kötet! Ormos Mária bebizonyította, hogy a 90 felé is felkészült, naprakész történész és jó tollú író volt.

Kossuth Kiadó, 2018, 511 oldal, 3990 Ft.

Petrus Szabolcs