1921-ban alakult meg a világ legnagyobb kommunista pártja Kínában. Egy akkoriban alig iparosodott és ezért munkásosztály nélküli országban. A KKP Kína felemelését írta a zászlajára. Napjainkban ennek sikerével legitimálja privilegizált státuszát.

Elmélet vs. realitás

„A Kínai Népköztársaság szocialista állam. A társadalom vezető ereje a munkásosztály, amely a parasztsággal szövetségben irányítja az országot” – áll a kínai alkotmányban. Hogy egy alaptörvény deklarációi nem fedik a valóságot, gyakori eset. De Kínában még a szokottnál is nagyobb az elmélet és a realitás közti szakadék.

A kínai alkotmány nem a társadalmi valósgot írja le

Napjaink Kínája ízig-vérig kapitalista: az emberek munkaerejük áruba bocsátásából élnek; a szociális béke alapja a folyamatosan növekvő gazdaság és a bővülő fogyasztás; nagyok a társadalmi különbségek; a jövedelem döntően meghatározza, ki milyen oktatási, egészségügyi és szociális ellátáshoz jut. Még ezeknél is visszásabb, hogy a társadalom deklarált két vezető ereje, a munkásság és a parasztság a társadalom minden szempontból hátrányos helyzetű alsóbb rétegeit adja.   

Az elmélet és a realitás közti különbség végigkíséri a KKP egész történetét. A párt ideológiáját, hatalmát, privilegizált helyzetét és egész ténykedését 1921 óta egy sosem létezett társadalmi rendre alapozza.

A sanghaji épület, ahol a KKP 1921-ben zászlót bontott.

A kínaiak többsége azonban szemet huny a párt gyenge lábakon álló ideológiai legitimáció felett, mert a KKP-nek sikerült modernizálnia az országot, tömegeket kiemelnie a szegénységből és egy erős, öntudatos nemzetet létrehoznia. Legutóbb a korona-pandémia sikeres kezelése erősítette a kínaiakban a meggyőződést, hogy a kommunisták minden hibájuk ellenére jól vezetik az országot.

„A Szovjetuniótól tanulni annyit jelent, mint győzni tanulni!” 

A XX. század eleje a több ezer éves kínai történelem egyik legsötéteb időszaka. Megbukott a Ming-dinasztia modernizációs kísérlete, majd az 1912-ben, a császárság romjain született köztársaság a nagyhatalmak játékszere lett. Az USA, Japán és az európaiak gazdaságilag kizsákmányolták a politikailag megrogyott hatalmas országot. Érthető, hogy a kínaiak többségében az a meggyőződés alakult ki, hogy Kínát csak egy határozott vezető tudja modernizálni és csak egy ilyen képes megakadályozni a külföldi kizsákmányolást.

A bolsevikok oroszországi sikere népszerűvé tette Kínában az addig szinte ismeretlen kommunista ideológiát. Egyre többen kezdték új gondolni, hogy a KKP-ben elég erő lenne, hogy kivezesse az országot a válságból. A megrogyott cári Oroszországból néhány év alatt erős Szovjetuniót teremtető orosz kommunisták, modernizálták a gazdaságot és a társadalmat, széles rétegek kivezetése a szegénységből – ismételték a KKP politikusai és hamar jóval népszerűbbé tették a frissen alakult pártot a korábban megkérdőjelezhetetlen tekintélyű jobboldali Kuomintangnál.

Munkáspárt munkások nélkül

A KKP a kezdetektől nagyvonalúan kezelte saját ideológiáját. Sikeresen elkendőzte, hogy a munkásosztály képviselőjeként nem lehetett volna a társadalom vezető ereje, ugyanis az alig iparosított Kínában még ’49-ben is csak a népesség 0,5 százalékát tették ki a munkások! Sőt, még a KKP tagjainak is csak a 8 százalékát adták a Népköztársaság alapításának évében és marginális 2 százalék volt a klasszikus gyári munkás.  A vezető elvtársak kivétel nélkül módos parasztok és értelmiségiek voltak.

A munkásság csak a ’49-es kommunista hatalomátvétel utáni erőltetett iparosítással lett számottevő társadalmi réteg. Egyidejűleg, mint az új Kínai Népköztársaság vezető ereje, számos privilégiumot kapott: biztos állást, társadalombiztosítást, lakást és magas béreket.

A Népköztársaság 1949-es kikiáltása. 

A munkásság úgy megerősödött, hogy saját érdekei érvényesítéséért a KKP-val szemben is fellépett. Így az ’50-es években a munkások elérték, hogy az állam által alapított, illetve az államosított gyárak vezetése a pártkáderektől az ő kezükbe kerüljön, és még a kulturális forradalom (1966-1976) alatt is megőrizhették privilégiumaikat.

Legyen ellenség a föld alól is!

A KKP által hirdetett új társadalmi rend kialakítása csak a párt hatalmának hosszútávú biztosítását szolgálta. A kommunisták az osztályharc ideológiájával sikeresen mobilizálták a kínaiakat a külső és belső ellenségekkel szemben. Előbbi leginkább a valóban Kínát fenyegető Japán, míg utóbbit a politikailag másképp gondolkodók, elsősorban a legfőbb rivális, Csang Kaj-sek és a Kuomintang támogatói jelentették.

Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung. Itt még egymás mellett állnak a későbbi halálos ellenségek. 

Hogy a társadalom minél nagyobb rétegét maguk mellé állítsák, a kommunisták a parasztok után a munkásság szövetségesének nyilvánították a ’nemzeti burzsoáziát’ is. Csak a Kuomintangot támogató ’bürokratikus burzsoázia’ és a külfölddel üzletelő ’nemzetietlen burzsoázia’ maradt meg ellenségnek. Ellenük azonban egyre keményebben léptek fel.  

A mór megtette kötelességét, a mór mehet

A parasztságot csak praktikus okokból tekintette szövetségesnek a KKP. A ’30-as években az országot kontrolláló Kuomintang sokkal jobban ellenőrizte a városokat, mint a vidéket. Az ipari központokban, ahol a kevés munkás élt, sikerült szinte teljesen felszámolnia a KKP-t. Ezért, amikor Mao Ce-tung ’34-ben átvette a KKP vezetését, jobb híján vidéken, a parasztok körében próbált új társadalmi bázist építeni.

A szegény parasztokkal nem ért el sikert. Annak ellenére, hogy politikailag és gazdaságilag is a földtulajdonosok elnyomása alatt éltek, nem égtek a forradalmi láztól. Ezért Mao Ce-tung ismét átírta a párt ideológiáját és a módos parasztokat is harcostársnak nyilvánította. Őket valóban sikerült maga mellé állítania. Sőt, az ’50-es években, amikor a KKP agrárreformjának köszönhetően a latifundiumok elkobzásának és felosztásának legnagyobb nyertesei lettek, a kommunisták legstabilabb hatalmi bázisává váltak.

A törés 1955-ben következett be. Maonak már nem volt szüksége a parasztok támogatására, mert az iparosítás következtében megnövekedett munkásság a KKP-tól kapott privilégiumainak köszönhetően kellően elkötelezett és stabil társadalmi bázist biztosított. Így Mao meghirdette a kollektivizálást, amivel a parasztokat megfosztotta a csak pár évvel korábban megszerzett földjeiktől.

Az osztályharc fokozódik

Mao az ’60-es évek derekán új dilemmával küzdött: az osztályharcra vagy a jólét növelésére helyezze a hangsúlyt? A kelet-európai kommunista pártok a társadalmi elégedetlenség és az abból kinővő lázongások (’53 NDK, ’56 Magyarország) hatására az utóbbi mellett döntöttek. A Mao azonban egy ’ellenforradalmat’ nem látott reális veszélynek, ezért az osztályharc fokozása mellett döntött.

A KKP az osztályharc során is eltért a klasszikus kommunista ideológiától.  A harcának középpontjába a ’termelő eszközök’ helyett az ’értékek’ kerültek. Attól, hogy elvesszük a termelőeszközöket a burzsoáziától, a fejekben még megmaradnak a polgári értékek – hirdette a párt. Csak a ’fejeket megtisztító’ forradalom a megoldás! – adta ki Mao a ’kulturális forradalmat’ (1966-1976) elindító jelszót.  

Kommunizmus a politikában, kapitalizmus a gazdaságban

– hirdette meg Mao ’76-os halála után az új vezető, Teng Hsziao-ping a máig érvényes krédót. Ezzel a KKP ideológiája ismét fordulatot vett. Az új társadalmi szerződés lényege, hogy a kínaiak a növekvő jólétért cserébe lemondanak a politikai jogaikról. Amíg a gazdaság nő, a KKP irányíthatja az országot.

Teng Hsziao-ping és Kádár János pekingi találkozója 1987-ben.

2002 óta a ’háromszoros képviselet’ elve a KKP hatalmának ideológiai alapvetése: a párt képviseli (1) az ország termelő erejét, (2) a kínai kultúrát és (3) a kínai társadalmi többséget. Az utóbbi években egy negyedik elem is előkerült: a párt a gazdasági szereplők képviseletén keresztül gondoskodik a munkahelyekről és a növekedésről. A kiegészítés azért fontos, mert a szocializmus kínai definíciója szerint, ha egy vállalat a párt iránymutatása szerint cselekszik, illetve, ha egy termelőeszközt a párt iránymutatása szerint használnak, nem lehet kizsákmányoló.

A ’négyszeres képviseletből’ a kommunista ideológusok szerint egyenesen következik, hogy a KKP a társadalom érdekében cselekszik, ezért a párt ellenségei Kínai ellenségei.

A szocializmus nem cél, csak eszköz?!

A KKP ideológusai szerint nem probléma, hogy a kínai valóság nem fedi a szocializmus klasszikus elveit. A szocializmus ugyanis nem cél, csak eszköz az ország és a nemzet egyesítése és felemelése szolgálatában. Ezeket a célokat pedig a KKP vezetése alatt sikerült is elérnie az országnak – legalábbis a párt ideológusai és vezetői szerint.

A siker nem csak a propagandában létezik. Tény, hogy a Népköztársaság az elmúlt 70 évben gazdasági és katonai világhatalom lett, valamint sikerrel emelt fel sok százmillió kínait a szegénységből a jólétbe.

Kommunista nacionalizmus

A sok tekintetben nacionalista KKP minduntalan hangsúlyozza a kínai és a nyugati életvitel és kultúra közötti különbséget. Egyúttal fontos feladatának tekinti a kínai értékek védelmét. Az ebben elért állítólagos sikereket is hatalma legitimálására használja a párt. Pedig napjainkban nincs érdemi különbség egy középosztálybeli kínai és a nyugati világban élők életstílusa között. Többségében azonos termékek és szolgáltatások fogyasztása határozza meg az életüket.     

A KKP alapításának helye körüli utcákban minden csillog-villog, de a párt múzeuma az egyetlen, ami a kommunizmusra emlékeztet.

Szürreális élmény volt látni a múzeumban bemutatott ideológia és a környező utcákban látható kínai valóság közötti szakadékot.

Az országot 2013 óta irányító Hszi Csin-ping a ’79-es ideológiai fordulat óta a legautoriterebb stílusú kínai vezető. Gyakran hivatkozik a ’harmonikus társadalom’ elvére, ami elválasztja a kínait a nyugati társadalmaktól. Ennek tartalma: (1) leninizmus: az állami szervek KKP általi irányítása; (2) felvilágosodás: a tudomány kitüntetett szerepe; (3) humanizmus: az életkörülmények folyamatos javítása.

Hszi Csin-ping kínai államfő  Orbán Viktort fogadja Pekingben 2019-ben.

Hatalmas különbségek az osztály nélküli társdadalomban

Hiába hirdeti a KKP évtizedek óta az osztályharcban elért sikereit és az előrelépéseket az osztály nélküli társadalom felé vezető úton, a kínai társadalom, ugyan más rétegek szerint, de ugyanolyan differenciált, mint 1921-ben, a KKP alapításának évében volt. Sőt, a különbségek nagyobbak, mint a nyugat-európai országokban.

Az viszont igaz, hogy az életkörülmények az elmúlt évtizedekben minden társadalmi osztályban szignifikánsan javultak. Ezért a kemény élethez és a gigantikus társadalmi különbségekhez hozzáedződött kínaiakat nem zavarják napjaink jövedelmi különbségei. Az alul lévők is elégedettek, mert látják, hogy a ’79-es ideológiai-gazdasági fordulat óta egyre jobban élnek. Ezért elfogadják, hogy a KKP cserébe azt várja, hogy egyéni érdekeiket rendeljék alá a nemzet, tehát a párt érdekeinek.

A shanghaji bevásárlóutcák mindig zsúfoltak.

A KKP vezetői tudják, gyorsan véget érne a hatalmuk, ha a kínaiak elkezdnék úgy érezni, nem éri meg a saját sorsukat a nemzet, tehát a párt érdekeit alá rendelni. Ezért a KKP mindennél fontosabbnak tartja a gazdasági növekedést és ezzel az életszínvonal folyamatos emelkedését. A párt vezetői azzal is tisztában vannak, hogy ha a külföldi kereslet visszaesik, Kína, a világ legnagyobb exportőre, hamar bajba kerül. Ugyan minduntalan az ország erejére hivatkoznak, de világos számukra, hogy ha a világ gazdasági válsággal küzd, mint ahogy ez a pandémia kezdete óta történik, Kína is bajban van. Mestereségesen kell fenntartani a növekedést.

Nincs ellenforradalmi veszély

Kínai azon kevés diktatúra közé tartozik, ahol az állampárt elmondhatja, hogy hatalomra kerülése óta nem volt számottevő társadalmi bázissal rendelkező csoport, amely veszélyeztette volna a hatalmát. A ’80-as években ugyan Kínában is lehetett hallani az ’emberarcú’ és a ’demokratikus’ szocializmusról, de az elgondolások csak értelmiségiek szűk csoportjában terjedtek.

A kínaiak döntő többségének a demokrácia nem ér annyit, hogy a káoszt kockáztassa, ami a KKP meggyengülésével előállhatna. Legalább ekkora szerepe van a párt hatalma stabilitásában a kínaiak konzervativizmusának. Nem szeretik a változásokat. A választás szabadságánál fontosabbnak tartják, hogy egy már kiismert ember irányítsa az országot, ahogy ezt Mao a Népköztársaság ’49-es megalapításától ’76-os haláláig, majd onnantól ’89-ig Teng Hsziao-ping tette és Hszi Csin-ping közel 10 éve teszi.  

A többséget az se zavarja, hogy a pártvezetők szinte kivétel nélkül a polgári középosztály, illetve az értelmiség köréből jöttek és jönnek. Munkást és parasztot nagyítóval is nehéz találni közöttük.

A siker igazolja őket?

Úttörők éltetik a 100. születésnapját ünneplő KKP-t.

A KKP-nek a 100. születésnapján van mire büszkének lennie. Saját képére formálta a kínai társadalmat. Gazdasági, katonai és politikai világhatalommá tette az országot, amely több ezer éves történelme során sosem volt talán olyan gyenge, mint amikor a KKP átvette a hatalmat. A kommunisták két világháború, majd a hidegháború évtizedei alatt, a koreai és a tajvani konfliktus, valamint a Szovjetunió és a kommunista világ összeomlása ellenére is gondoskodtak a világ legnépesebb országának stabilitásáról. Kínát politikai, katonai és gazdasági világhatalommá tették. Egyúttal kínaiak százmillióit emelte fel a szegénységből a nyugati középosztály életszínvonalába.    

E sorok írója, Petrus Szabolcs Shanghajban, a KKP 'szülőháza' előtt.