A trieszti Miramare kastély az Adria gyöngyszeme. Gyönyörűen berendezett szalonjaiban a Sissi-nosztalgia áll a középpontban. De a kastélyhoz számos sötét történet is kapcsolódik. Ezekről olvashatunk a trieszti író, Claudio Magris regényeiben.
A mítosz és a valóság
A Trieszt melletti Miramare kastély a Habsburg-barokk jegyében épült; úgy ismert, mint a Sissi-rajongók Mekkája. Ezért is lepi meg a látogatót több helyiség art déco kialakítása, és az a tény, hogy Sisi csak átutazóban tartózkodott a kastélyban.
Sisi szobra a trieszti főpályaudvar előtt
Az art déco átalakítás a Habsburgok bukása utáni tulajdonos, Amedeo Savoia-Aosta-i herceg és hitvese, Anna von Orléans megbízásából készült 1931-ben. Láthatóvá akarták tenni, hogy követik a világ változását. A herceg a politika és a technika terén is igazodott a trendhez: a sebesség megszállottja és Mussolini híveként az olasz légierő tábornoka volt. Részt vett a fasiszta Itália afrikai hadjáratában, békeidőben pedig a goriziai légibázison állomásozott. Ezért vásárolta meg az észak-kelet-itáliai várostól mindössze 50 kilométerre, a Trieszti-öböl festői kulisszái között fekvő kastélyt.
Amedeo és Anna házasságkötésük után.
Art déco szalon a kastélyban
Sissi a feljegyzések szerint 14 alkalommal tartózkodott a Miramare-ban, de csak azért, mert rendszerint a Monarchia legfontosabb tengeri kikötőjében, Triesztben szállt hajóra korfui fehér márvány palotája felé.
Sissi első látogatása Triesztbe 1856 november 21-én
Átok ül a házon?!
Amilyen csodálatos a Miramare kialakítása és fekvése, olyan tragikus a története. Habsburg Miksa főherceg és hitvese, Sarolta belga hercegnő megbízásából épült az 1850-es években. A párt a természet és az architektúra szeretete mellett összekötötte a politika iránti érdektelenség is. Ezért menekültek Bécsből az akkoriban a Habsburg Birodalomhoz tartozó adriai tengerpartra. Miksa és Sarolta, akik királyi sarjak esetében ritkaságnak számító szerelmi házasságot kötöttek, életük kevés boldog évét a Miramare-ban töltötték.
Miksa és Sarolta
A politika az Adria partján is utolérte őket. Miksa az udvar nyomására kénytelen volt Mexikó uralkodójává koronáztatni magát. A rövid életű császárság története 1863-ban ért véget: a nemzeti önrendelkezésért küzdő mexikóiak megdöntötték a Habsburg bábállamot és kivégezték Miksát. Sarolta beleőrült férje elvesztésébe. A Miramare, majd a Habsburgok bukása után a belgiumi Bouchout kastély csak luxus zártosztály volt számára 1927-es haláláig.
Tragikusan, ráadásul Miksáéhoz kísértetiesen hasonlóan végződött Amedeo hercege élete is. 1937-ban az Itália által kolonializált Abesszínia alkirálya lett. Amikor a britek elfoglalták a területet, fogságba esett, ahol 1942-ben maláriában halt meg.
Amedeo halála után a Wehrmacht ragadta magához az uratlanul maradt kastélyt, amelyet leginkább fogadásokra használt. 1945. április 20-án még megünnepelték a ’Führer’ születésnapját. A mulatság ’egy perccel éjfél előtt’ életre kel a neves olasz író, a Triesztben élő Claudio Magrisnál is. A 2015-ben megjelent ’Az eljárás megszüntetve’ (Non luogo a procedere) című, legutóbbi regényében a trieszti polgárok kollaborációjáról ír, akik közül sokan lelkesen üdvözölték a nácik zsidóüldözését és a város melletti gyűjtőtábor létrehozását. A láger parancsnoka a multikulturális Triesztben szlovén apától és szerb anyától született, magát osztráknak valló Odilo Globocnik volt, aki korábban a treblinkai haláltábort vezette. Globocnik a Miramare kastélyban ’minden mindegy’ hangulatban vigadó németek és olaszok közé tartozott a Führer születésnapján, ahonnan – legalábbis a regényben - egyenesen a táborba megy, hogy útjára indítsa az utolsó zsidókkal és partizánokkal teli halálvonatot.
Odilo Globocnik (1904-1945) íróasztal mögül őlt
A lágert egy malomban, illetve mellette alakították ki a Treblinkából érkező német mérnökök: a lisztfinomítóból krematórium lett és épült egy 40 méteres kémény is. Utóbbiból szálltak az áldozatok földi maradványai az ég felé. Az egész város belengő hullaszag és a mindent beterítő pernye fontos elem Magris fiktív elemeket is tartalmazó történelmi regényében. Risiera di San Sabba ma a kevés itáliai Holokauszt-emlékhely egyike.
Különös párhuzam
Magris a Holocauszt trieszti történetéről szóló regényében összekapcsolja a nácik rémtetteit a rabszolgatartással. Narrátorának édesanyja a trieszti koncentrációs tábor túlélője. Risiera di San Sabba felszabadítása után az amerikai hadseregnek fordít és beleszeret egy fekete tengerészgyalogosba. Utóbbi egyik egy Puerto Rico-i rabszolga leszármazottja. A regényben megismerjük a XVI. században élt asszony történetét: boszorkánysággal vádolták, de ravaszságának köszönhetően megmenekült az inkvizíciótól. A trieszti táborban tehát két olyan ember talál agymásra, akik nem jöhettek volna a világra, ha felmenőik nem éltek volna túl ördögi ideológiákat.
Magris anélkül állítja egymás mellé a feketék és a zsidók üldözését, hogy összemérné azokat, vagy okozatiságot állítana fel. Az olvasókra bízza minden összefüggés és hasonlóságok feltárását.
A gyűlölet összeköt
Magris nem csak a feketék üldözését szemlélhetné kívülállóként. 1939-ben született, így nincs emléke a nácikról se, személyes felelősségről nem is beszélve. A 82 éves író azonban fontosnak tartja ’idős fehér férfiként’ kissebségek meghurcolásáról írni.
Fő irodalmi témája a balkáni, Duna menti népek együttélése. Trieszt történetének kutatása egész munkásságát áthatja. „Ez egy évszázadok óta multikulturális régió, számos vélt és valós történelmi sérelemmel. Tisztában kell lennünk a múltunkkal, hogy tanuljunk belőle” – nyilatkozta.
A közös múlt legsötétebb fejezete kétségkívül a II. világháború, a zsidóüldözés és a kollaboráció, amelyből olaszok, szlovének, szerbek, horvátok és osztrákok egyaránt kivették a részüket. Mindannyian ragaszkodnak a nemzeti narratívához, amely a saját sérelmeket állítja a középpontba. Egyetértés csak akkor van két nemzet között, ha egy harmadik, mindkettőjük ellen vétőről van szó. Magris szerint az utóbbi időben az olaszok és a szlovének leginkább a kommunistákban, illetve a partizánokban találnak közös múltbeli ellenségre.
A múltat végkép eltörölni
Magrissal és Risiera di San Sabbával ellentétben a Miramare kastélyban csak a szépre emlékeztetik a látogatókat. Ezért valószínűleg nem a múlttal való szembenézés motiválta, hogy az egyik szalonban egy díszes keretbe foglalt fénykép kint maradt a falon: Amedeo herceg Abesszínia fasiszta alkirályaként egyenegyenruhában virít hitvese, Anna, és két lányuk, Margheriat és a Cristina mellett. A családi idill egy történelmi trauma és az abból fakadó embertelenség lenyomata.
Itália, Németországhoz hasonlóan igazságtalanul érezte magát mellőzve Afrika kolonializálásánál. A korszak két imperialista nagyhatalma, Franciaország és Nagy-Britannia mellett a jóval kisebb és a XX. században már politikailag és gazdaságilag marginális szerepű Portugália és Belgium is jóval több gyarmattal büszkélkedhetett, mint az olaszoknak és a németeknek. A trauma összekovácsolta a két nemzetet és diktátoraikat.
Mussolini 1936-ban hadjáratot indított a független Etiópia ellen. Kevés katonai siker, de annál több háborús bűncselekmény volt a mérleg: harci gáz bevetése, civilek tömeges kivégzése, etnikai tisztogatások, az őslakók elüldözése, falvak, templomok és kolostorok felgyújtása. Amedeo alkirályként a végrehajtás során ugyan tompította Mussolini kegyetlen parancsait, de szigorú apartheid politikát folytatott. A fasiszta Itália etiópiai kolonnájának rövid története 1941-ben, a britek érkezésével, majd az ország függetlenségének kikiáltásával ért véget. Az olasz uralom alig 5 éve 700.000 halálos áldozatot követelt.
Amedeo herceg és Mussolini
Amedeo alkirályi díszben
1945 után a demokratikus Olaszország sem volt hajlandó a nemzetközi törvényszéknek kiadni tábornokait és odahaza sem emeltek ellenük vádat. A fasiszta hadsereg két vezetője, Pietro Badoglio és Rodolfo Graziano a közélettől visszavonulva békés polgári életet éltek. Az olasz újfasiszták máig, mint ’patriótákat’ magasztalják őket.
Itáliában a mai napig nem téma Etiópia. Még a baloldalon is elterjedtek a ’gonosz nácik’ és az ’áldozat olaszok’ fals sztereotípiái. A fasiszták morális társadalmi elítélése Itáliában nem is hasonlítható a nácikéhoz Németországban.
Ha politikai, gazdasági érdekekről van szó, az egykori kolóniákat sem foglalkoztatja a múlt. A függetlenné vált államok diktátorai jól együttműködnek az olasz kormányokkal. Példa erre Silvio Berlusconi és Moammer Kadhafi szívélyes viszonya a közelmúltból. Líbia 1911 és 1942 között volt olasz gyarmat. A világháború után az olasz olajcégek profitáltak a korábbi kapcsolatokból. A ’90-es évektől pedig központi szerepe van Líbiának az afrikai menekültek feltartóztatásában.
A múlttal való szembenézés Itáliában éppúgy elmaradt, mint az egykori Jugoszlávia utódállamaiban. Ez motiválja Magrist, hogy regényeiben az olasz háborús kollaborációt összekösse a dél-szláv háború alatt elkövetett népírtásokkal.
Trieszt gyönyörű, reneszánszát élő város. Több miniszabit töltöttem már a városban és környékén. Képes útibeszámolóm is megjenet a Könyvtacskőn. Tessék elolvasni! ;)
Petrus Szabolcs
