Ken Follett - Az örökkévalóság küszöbén
A könyv az évszázad-trilógia harmadik kötete, amely az előzmények ismerete nélkül is érthető, kerek történetet alkot. Bár én mindét megelőző kötetet olvastam, konkrét tartalmukról, szereplőikről azonban nem sok emlékem van már, ennek ellenére nem szenvedtem hátrányt a harmadik rész olvasásánál. Ennél a pontnál rögtön szembetűnik Follett egyik erőssége: úgy tud több kötetes regényeket írni, hogy azok egyben, de külön-külön is teljes értékű történetet alkotnak (Így volt ez a méltán híres „A katedrális” és „Az idők végezetéig” esetében is.)
Bár tudjuk, egy irodalmi alkotásnál nem a mennyiség, hanem a minőség számít, ebben az esetben mégis elkerülhetetlen szót ejteni a könyv terjedelméről, hiszen ezzel szembesül elsőként a (potenciális) olvasó. A regény 1300 oldalt ölel fel (A három kötet együtt közel 3500!), de ez ne riasszon el senkit, a könyv olvastatja magát, különösebb megerőltetés nélkül lehet belőle naponta akár 100 oldalt is „teljesíteni”.
Ami a tartalmat illeti: Follett ezúttal a XX. század - saját felosztása szerinti - harmadik harmadát, a hidegháború eseményeit veszi párhuzamosan futó, de több ponton egymást keresztező családregényének keretéül. Összességében nem rossz a könyv, persze ez a kifejezésmód már láttatni engedi, hogy az én tetszésemet különösebben nem nyerte el. A regény történelmileg nagyjából hiteles, de a kelet-európai részek (orosz, NDK, kevés lengyel és magyar szál) gyengébbre sikerültek, sablonosak, sok bennük a nagyon gonosz, és a nagyon jó karakter. Ha valaki már olvasott az NDK-ban („A torony” Uwe Tellkapmp-tól, „A fogyatkozó fény idején” Eugen Ruge-től – kiváló művek!), vagy éppen a Szovjetunióban (a zseniális Ljudmila Ulickaja bármelyik írása, vagy a kevésbé ismert, de annál jobb „Példaértékű ház” Grigorij Rjazsszkij tollából) játszódó szépirodalmi művet, netán maga is átélte ezt a kort, tudhatja, hogy a kép ennél sokkal árnyaltabb volt. Az angol és amerikai részek erősebbek, ami azzal függhet össze, hogy Follett maga angol, így valószínűleg sokkal jobban kiismeri magát az angolszász világban, emellett, életkoránál fogva a XX. század második felének számos angol, amerikai történelmi eseményről lehetnek személyes emlékei is.
A szerző egy katedrálisban...
Engem személy szerinte nagyon zavar, hogy sok - akár egy közepesen művelt európai ember számára is - triviális történelmi tény ismertetése is része a regénynek. (Az olvasó például megtudhatja, hogy a kommunisták 1961-ben Berlinben Falat építettek. – Ez aztán az újdonság!). Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a könyv – érthető gazdasági megfontolásból - a szélesebb amerikai olvasóközönséget is meg akarja szólítani. Hiába, ezen a ponton minden nagyképűség nélkül megállapíthatjuk, hogy a kulturális különbség az öreg kontinens, és az Egyesült Államok kultiváltabb rétegei között is bizony óriási. Elnyerte viszont a tetszésemet, ahogy Follett részletesen ír az ’50-es, ’60-as évek polgárjogi küzdelmeiről az USA-ban; ez a szelete a történelemnek még talán kevésbe lett irodalmilag feldolgozva, vagy ha igen, kevésbé jutott el az európai, magyar olvasóközönséghez; nekem legalábbis ez eddig fehér folt volt. Ugyancsak jónak találtam, hogy a regény, ha csak néhány szál erejéig, de ír a szexuális kisebbségek esélyegyenlőségért folytatott harcáról, ami bár a XX. század történetének megkerülhetetlen része, de a téma kényesnek számít, ahhoz a legszélesebb közönséghez szóló írok a mai napig félnek hozzányúlni.
Kevésbé fogott meg viszont a kubai rakétaválság leírása. Ezt egyrészt „lerágott csontnak” tartom, számos könyv, film készült már a kétségtelenül izgalmas történésekről. Másrészt, ebben a témában írt évtizedekkel ezelőtt Leon Uris „Topaz” címmel egy kiváló regényt, ami a mai napig újabb, és újabb kiadásokat él meg. A két könyv hasonló stílusú, nem mellesleg megkockáztatom, hogy Follett és Uris olvasóközönsége között is ok az átfedés, így elkerülhetetlen az összevetés: Uris regénye mind történelmileg, mind irodalmilag egy jobban sikerült alkotás.
A könyv, és egyben Ken Follett igazi erőssége, ahogy a történelmileg hitelesen leírt eseményekbe beleszövi a fiktív regényhősök élettörténetét, ezáltal a történelem családregény(ek) kulisszájává, és így a nagyközönség számára könnyebben befogadhatóvá válik, mint a sokak számára (én bizonyosan nem tartozom közéjük…) száraznak ható szakkönyvekből, dokumentációkból. A hangsúly persze itt a „nagyközönségen” van; ugyan ezt a teljesítményt képes a már említett Ulickaja, Rjazsszkij, Tellkapmp vagy Ruge is nyújtani, méghozzá szépirodalmi igényességgel. De nem szeretnék igazságtalan lenni, Follett tudatosan szól máshogy, hisz - részben - eltérő a célközönsége, és ez nem is baj, a maga nemében egy izgalmas krimi lehet ugyan olyan jó, mint egy Oscar-díjas dráma, az összehasonlítás viszont értelmetlen. Ugyanakkor - hogy ne érje csalódás a jövőbeli olvasót – azt is el kell mondanom, hogy ez e mű az olyan Follett-i klasszikusok színvonalától, mint a már említett „A katedrális”, vagy „Az idők végezetéig”, elmarad. De könnyen lehet, hogy ez a benyomás az eltérő történelmi kulissza miatt alakult ki bennem; míg a fent említett két regény a középkorban játszódik, a kor történelmi eseményeinek részletei, több mint 10 évvel a gimnázium befejezése után számomra már feledésbe merültek. A XX. századról viszont a mai napig szívesen, és sokat olvasok, így nekem ebből a korból sok minden trivialitásnak számít, ami lehet, hogy a szélesebb, történelem iránt kevésbé érdeklődő olvasók számára magyarázatot igényel.
Gabo, 2014
1218 oldal, 4990 Ft (Az egy oldalra vetített ár mindenképp verhetetlen :) )
Petrus Szabolcs
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
