Szimatolás az irodalom, a gasztronómia és a turizmus világában

Könyvtacskó

Reinaldo Arenas - Mielőtt leszáll az éj

Kuba, szemellenző nélkül

2016. július 02. - Szabolcs282

 

mielott_leszall_az_ej.jpg

Reinaldo Arenas világhírű kubai költő, író, ellenzéki, aki 1990-ben, emigrációban vetett véget életének. „Mielőtt leszáll az éj” című, röviddel halála előtt íródott önéletrajzi kötete Hollywoodot is megihlette: 2000-ben az Oscar-, és Golden Globe-díjas Javier Bardem főszereplésével film készült a könyvből, melyet minden nagyobb filmdíjra jelöltek, és végül a velencei filmfesztiválon több díjjal is kitüntettek. A megrázó önéletírás, amely 2015-ben magyarul is megjelent, új perspektívában mutatja be a kubai forradalmat és az ottani „létező szocializmus” mindennapjait. Mindez nagy hatással volt rám, mi több, a Che Guevara-, és Castro-mítosz, a gyönyörű kolonialista óvárosok és a mesés strandok hatására korábban bennem kialakult Kuba-kép újraértékelésére késztetett. Nincs sok értelme, hogy zanzásítva elmeséljem Arenas életét, azt nálam sokkal jobban megteszi írónk a regény lapjain. Inkább megosztanám a Könyvtacskó olvasóival, miért és mennyiben értékeltem át magamban mindazt, amit eddig a karibi szigetországról gondoltam.

1_12.jpg

Reinaldo Arenas (1943-1990)

2_11.jpg

A könyvből készült film plakátja.

A Batista-diktatúra

3_5.jpg

Fulgencio Batista

Arenas gyerekkori emlékei megerősítik a történelemkönyvekből ismert képet: Kuba az ’50-es években az Egyesült Államok bordélyává silányult, ahol Batista és klikkje saját zsebét tömte, miközben az államgépezet lassan szétrohadt, a lakosság nyomorgott, az éhezés mindennapos volt.  

„Gibaraba utaztunk. Ugyan csak 30-40 kilométerre laktunk a tengertől, mégsem járt ott még se nagyanyám, se a család más tagjai. Jól emlékszem, ahogy egyszer Carolina nénikém zokogva futott be nagyanyám házába, és panaszolta: El tudjátok képzelni mit jelent az, hogy már túl vagyok a negyvenen, és még nem láttam a tengert? Úgy fogok megöregedni, és meghalni, hogy még sosem láttam. - Ettől a naptól fogva csak a tengerre tudtam gondolni.”  

… mindez egy szigetországban. Lehet-e ennél jobban érzékeltetni a nyomort, a kilátástalanságot? A diktátort regnálása utolsó éveiben olyannyira megvetették a kubaiak, hogy már az USA is inkább elkezdett kihátrálni mögüle. A sors fintora, hogy a washingtoni politikusok az akkor még mérsékelt, de ügyes ellenzékinek számító Fidel Castrot kívánták Batista utódjául.

A sosemvolt forradalom

„A felkelők közül szinte senki sem számolt a Batista-diktatúra gyors bukásával. Amikor elterjedt a hír, hogy Batista elmenekült, sokan el sem akarták hinni. Castro a legmeglepettebbek közé tartozott; megnyert egy háborút anélkül, hogy azt egyáltalán megvívta volna. Castro végső soron hálával tartozott volna Batistanak; a Diktátor távozott, az ország tovább működött, és Castrot még egy karcolás sem érte.”  

Legtöbbünkben nem ez a kép él a forradalomról. Pedig ha jobban belegondolok, több körülmény is alátámasztja Arenas szavait. A felkelés szimbóluma, a Moncada-laktanya ostroma 1953-ban zajlott le. Az akció félresikerült, a felkelőket részben bebörtönözték, részben elmenekültek, és Castro csak 1956-ban tért vissza nyolcvankettedmagával, hogy ’58-ban átvegye Batistatól a hatalmat. Nem kizárt, hogy a kommunista történetírás azért mitizálja az ostromot, mert ez volt a hosszú évekig húzódó felkelés egyetlen látványos akciója, ami azonban vajmi kevéssel járult hozzá Batista évekkel későbbi bukásához. 1956 és ’58 között a történelemkönyvek is csak kisebb gerillaakcióról beszélnek a sziget keleti részén, a Sierra Maestra vidékén. Az egyetlen ostrom Santa Claraban, egy provinciális kisvárosban zajlott, Havannától 300 kilométerre. Ez sem tartott 24 óránál tovább, és miután a kormányhű csapatok megadták magukat, újévi fogadása végeztével Batista távozott az országból. Nem lett volna szükségszerű. Úgy lehetett vele, hogy lopott már eleget, miért tegye ki magát egy évekig tartó polgárháborúnak, ahol maga is bármikor egy merénylet áldozatává válhat. Castro jókor volt jó helyen, és betöltötte a hatalmi vákuumot. Mi sem árulkodik jobban a felkelők meglepődöttségéről, mint, hogy Castronak Batista távozása után még nyolc (!) napra volt szüksége, hogy forradalmárokat toborozzon, akik élén bevonulhatott Havannába.   

Mindennapok a létező kommunizmusban

Ahogy már írtam, legtöbbünk Kuba-képét a gyönyörű városok, a fehér homok, a pálmafák, és a kristálytiszta tenger határozza meg. A forradalommal pedig a mindmáig nagy népszerűségnek örvendő, a pólótól kezdve a hűtőmágnesen át a szobai poszterig mindenre rámontírozott Che Guevara, a forradalmár eszményképével, és az erőtől duzzadó "Máximo Líder", "Líder histórico de la Revolución Cubana", azaz Fidel Castro nevével forrtak össze. Pedig tudható, Kuba egy totalitárius állam, és mind ideológiai szempontból, mind pedig az elnyomó gépezet tevékenységét nézve egyike a legszélsőségesebb baloldali diktatúráknak. A ’80-as évekig túlzás nélkül beszélhettünk sztálinista rendszerről; ám az utóbbi évek lazításai ellenére is nagyobb ma az elnyomás és az állam szerepe a gazdaságirányításban, erősebb a kultúra és a magánélet kontrollja, mint Magyarországon a ’60-as évek közepén volt.

kuba.jpg

Arenas olyan jelenetek sokaságát írja le, melyek a Szovjetunióból és csatlósállamai történelméből jól ismertek, ám amelyeket önámításból nem akartam a Kubával összekapcsolni. Jöjjön egy kis ízelítő! Amikor az oktatási rendszeren teljesen eluralkodik az ideológia:

„[…] a tanterv része volt a Pico Turquino-csúcs megmászása a Sierra Maestra-ban; a Sierra Maestra bizonyos értelemben szent helynek számított, ahová időközönként el kellett zarándokolnunk; […] ez volt az a hely, ahol Fidel Castro Batista meneküléséig rejtőzködött. […] egy alkalommal, a hegy megmászása során megismerkedtem egy fiúval, aki már alig vonszolta magát felfelé; diplomatának készült, és az államvizsgák előtt huszonötször kellett a csúcsot megmásznia. Nem tudom megítélni, hogy jó diplomata vált-e belőle, de hogy a hegymászáshoz nem volt nagy tehetsége, az biztos.”       

Amikor a józan ész helyett az ideológia beszél:

„A gyűlésen, az iskola dísztermében – ugyanarról a teremről van szó, ahol az ellenforradalmárokat golyó általi halálra ítélték – valaki szóvá tette az igazgatónak, hogy a rizsben bogarak és férgek vannak; a direktor vöröslő fejjel ugrott fel, puhánynak és ellenforradalmárnak nevezte a diákot, akiből hiányzik az áldozatkészség.”

A vezér egy idő után szükségképpen elveszíti minden önkontrollját, és már a látszatra sem ügyel:

“Fidel Castro nem csak a Maximo Lider, a Legfelső Vezető, de a Legfelsőbb Bíró is. Amikor egy tisztességes bíróság pilóták egy csoportját felmentette, akiket Santiago de Cuba bombázásával vádoltak, de a terhükre rótt cselekményt valójában sosem követték el, Fidel felkente magát bíróvá, és húsz, illetve harminc évre ítélte őket. A szakállas bíró, aki a vádlottakat felmentette, öngyilkos lett.”

Nyilvános önkritika, a kommunista diktatúrák egyik gyomorforgató színjátéka:  

“Padilla nem csak a saját korábbi műveitől határolódott el, de barátait is megvádolta. Mindenkinek, akiket Padilla könnyek között, a mellét verve ellenforradalmárnak nevezett, a mikrofonhoz kellett lépnie, és be kellett ismernie a bűneit, és azt, hogy gazember, a rendszer árulója.” 

Arenas, mint rendszerkritikus író, és mint ellenzéki maga is évekig sínylődött Castro börtöneiben és kényszermunkatáboraiban. Különösen megrázó a Morro erődben uralkodó állapotok leírása. Ez a spanyol gyarmatosítók által a XVII. század közepén épített vár Havanna központjában a világörökség részét képezi, turistaként magam is szívesen fényképezkedtem vele. „Akkor még nem sejtettem”, hogy a 2000-es években példaértékűen felújított erőd a forradalom győzelme után évtizedekig börtönként funkcionált. Ami ott lejátszódott, ahhoz képest Dante Pokla Disneyland. Arenas sorainak olvasása közben kis híja volt csak annak, hogy nem tettem le a könyvet. Az emberi brutalitásnak olyan bugyrai tárultak a szemem elé, amiről már nem is szeretnék tudni. Van az úgy, hogy jól esne homokba dugni a fejünket.

dscn1784.JPG

A háttérben a hírhedt erőd.

Kuba és a melegek

Arenas pechjére nem csak ellenzéki, de homoszexuális is volt. Hogy ez mit jelentett Kubában a forradalom győzelme után, azt egy tőle vett idézet érzékelteti a legjobban:

„Világossá vált: buzinak lenni egyike a legrosszabbaknak, ami egy emberrel Kubában történhet.”

Mióta Mariela Castro, Raul Castro lánya vezeti a szexuális felvilágosításáért és homofóbia ellen fellépni hivatott állami szervezetet és Fidel Castro is személyes feladatának tekinti a szexuális diszkrimináció elleni harcot, Kuba  toleráns ország hírében áll. Ez azonban ne tévesszen meg minket! Az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat 1979-ig bűncselekmény volt, sőt, a forradalom győzelme után valóságos boszorkányüldözés kezdődött a melegek ellen. A Batista-időkben a büntetőjogi fenyegetés ellenére is virágzó homoszexuális szórakozóhelyeket bezáratták, a saját nemükhöz vonzódókat kiszorították a közéletből. A büntetőjogi üldözés ’79-ben ugyan megszűnt, de a homoszexualitás bármi nemű „propagálása” ’89-ig bűncselekmény maradt, sőt, az erre vonatkozó tényállást a ’80-as években még szigorították is. Fidel Castro ma sajnálatát fejezi ki ezek miatt (mindmáig az egyetlen kérdés, amiben a forradalommal összefüggésben önkritikát gyakorolt), és arról beszél, hogy a múltban nem tulajdonított kellő figyelmet a kérdésnek, elkerülték a figyelmét a melegek elleni túlkapások. Mindazonáltal elképzelhetetlen, hogy egy diktatúrában, mint Kuba, évtizedekig a Máximo Líder beleegyezése nélkül történjen valami. Mi több, Castro múltbéli beszédeiben gyakran uszított a „deviánsok” ellen, kijelentette, hogy egy homoszexuális nem lehet igazi forradalmár. Az LMBT szervezetek a mai napig arról számolnak be, hogy igen nehéz körülmények között dolgoznak Kubában, az antidiszkriminációt csak addig látják szívesen, amíg az államilag ellenőrzött formában folyik.

5_3.jpg

Mariela Castro 2010-ben felvonult a hamburgi Pride-on. PR-fogás, vagy komolyan gondolta?

Arenas kötetében részletesen olvashatunk a homoszexuális szubkultúra mindennapjairól a forradalom győzelme utáni Kubában. Szürreális jelenetek sokasága sorakozik a könyv lapjain. Íme, egy kis ízelítő:

“A templomban ismét botrány volt […]: Elkezdődött a mise, és hirtelen szokatlan zajokat lehetett hallani az orgonából; a kórus félbehagyta az éneklést; az apáca ugyan megpróbálta tovább játszani a himnuszt, de az orgonából egyre inkább csak pokoli lárma jött. Szinte minden jelenlévő, még maga az érsek is felmentek az orgona sípjaihoz, és hüledezve állapították meg, mi a zaj forrása: Hiram Pratt csupaszon, amint éppen a kertész pakolja, és Hirma az aktus közben a sípokat veri, rugdossa. Nem tudom, hogy Hiram miért tette ezt: mert be volt állva, vagy, mert olyan lélegzetelállítóan jól bánt a kertész a szerszámával.”

Ha hitelt adunk írónk szavainak, akkor Kuba a nimfománok fellegvára, ahol állami tiltás ide, vagy oda, mindenki, mindenhol mindenkivel a testi szerelemnek hódol. Ugyan a latin-amerikaiak közismerten forróvérűek, mégis sokszor fenntartásokkal tudom csak elhinni Arenas sorait.

Amikor egy ország börtönné válik 

Még a legszebb ország is elviselhetetlen, ha azt csak a politikailag megbízható kiválasztottak szűk köre hagyhatja el, és ezzel a földi lét élethosszig tartó börtönbüntetéssé válik. Egyetlen kubaival sincs baráti kapcsolatom, mégis tudom, hogy Arenas sorai hitelesek, mert jó pár egykori kelet-német ismerősöm is beszámolt hasonló érzésekről:

„A legizgalmasabb az volt, amikor egy turista, akinek beszámoltunk a megpróbáltatásainkról hazarepült a szabad világba. Ez az ember, azáltal, hogy beszállt egy repülőgépbe, elhagyhatta a szigetet, és kiszabadult ebből a börtönből, a szemünkben egy különleges lénnyé vált.”

De miképp lehet élni egy diktatúrában? El lehet fogadni a realitásokat, és meg lehet próbálni igazodni a rendszerhez – így tesz a többség. Ez se könnyű, hiszen:

„Rosszabb, legalábbis én így gondoltam, nem lehet már a helyzetem, de, ha valamit megtanulunk egy totalitárius rendszertől, akkor azt, hogy a megpróbáltatások sosem érnek véget.”

… rosszabb mindig lehet, egy abszurd intézkedést bármikor követhet egy még abszurdabb. Ha egy rezsim totális ellenőrzést gyakorol egy ország felett, szükségképpen elveszíti minden önkontrollját. A kötet erre is példák sokaságával szolgál:

„A Kormány utasítása értelmében csak a szakszervezeti tagdíjat fizető dolgozók kaptak engedélyt a strandok használatára. És még ők sem strandolhattak ott, ahol kedvük tartotta, hanem csak a szakszervezetük kezelésében álló partszakaszon. Tengerbe érő magas falakat építettek, hogy a szakszervezetek strandjait egymástól elválasszák; a bürokrácia a tengert is elérte.”

Hajmeresztő, de bagatell ügy. Ennél sokkal rosszabb, hogy a rendszer sokszor tevékeny együttműködést vár el az alattvalóitól. Egy ország, ahol milliók jelentenek, mindenki potenciális spicli, ahol az apai tanácstól, az anyai mosolytól, a hirtelen puhábban szorított kézfogástól, a szerelemed arcának megfagyásától is félni kell – ilyen volt annak idején Románia, az NDK, vagy a Szovjetunió, de valószínűleg Kubára másként gondolunk. Pedig ez is Castro rendszerének része. Vannak, akik nem a megalkuvás, hanem a lázadás útját választják, vagy mert szabadon képzelik el az életüket, vagy mert életmódjuk - mint például a melegeké - nem tetszik a rendszernek, és így szükségszerűen konfrontálódnak azzal. A lázadás azonban, ahogy ezt Arenas élettörténete is mutatja, nem marad megtorlatlanul.    

Kérdés, hogy a kubai társadalom mekkora része áll(t) önként, és mekkora kényszerből a rendszer mellett. Jómagam egy korábbi írásomban azt állítottam, hogy a kubaiak többsége támogatja a Castro-rezsimet. Ezt az álláspontomat két okból továbbra is fenntartom. Először, mert Kuba egy rövid, többé-kevésbé demokratikus intermezzótól eltekintve mindig diktatúra volt, de a korábbi rendszerek nem garantálták sem az ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást, sem a hozzáférést az alapvető élelmiszerekhez, valamint az elektromos áramhoz. Bár a szigetország lakossága szegény, a létminimumot az állam mindenki számára biztosítja, senki sem éhezik, és ez Latin-Amerikában mind a mai napig nagy dolog. Másodszor, mert az évtizedek óta tartó gazdasági embargónál nem is kaphattak volna nagyobb segítséget Castroék az Egyesült Államoktól; megvan az ellenség, aki ellen harcolni kell, akit minden problémáért felelőssé lehet tenni. E nélkül nem működik egyetlen autoriter rezsim se. Arenas velem ellentétben azt állítja, hogy honfitársai többsége, az első évek lelkesedése után (ekkor még maga is a forradalom híve volt) már nem támogatja a rendszert. Állítása alátámasztására egy történelmileg hiteles esetet is felhoz:

„Az 1980-as esztendő első áprilisi napján a 32-es busz vezetője utasokkal teli járművével áttörte a perui nagykövetség kapuját, és politikai menedékjogért folyamodott. Az elképesztő az volt, hogy valamennyi utas csatlakozott hozzá, és szintén menedéket kért; nem akadt egyetlenegy sem, aki el akarta volna hagyni a követséget.”  

Emigráció, szalonkommunisták a létező kapitalizmusban

Arenas élete az emigrációban sem volt könnyű. A kiadók, akik korábban valósággal rimánkodtak neki új könyvekért és mindent megtettek, hogy kéziratait kicsempésszék Kubából, írónk Floridába érkezésével egy csapásra elveszítették érdeklődésüket. Ez a sors ellenzéki írók tucatjainak jutott osztályrészül. Ha már nem életük kockáztatása árán írnak egy diktatúráról, hirtelen már nem is olyan érdekesek, köteteik nehezebben adhatóak el. Hogy a kiadók korábban jól kerestek az immár a szabad világba érkezve filléres gondokkal küzdő írókkal, nem számít, elvégre a kapitalizmusban a könyvkiadás is üzleti vállalkozás, és nem jótékonysági intézmény – hangzik az önigazolás.

Írónk a kiadóknál is nehezebben viselte a szalonkommunistákat, azaz a hangadó értelmiségieket, akik kényelmes otthonaikban vagy éppen fogadásokon, kaviáros szendvicset majszolva és pezsgőt szopogatva dicsőítették Castro rendszerét. Arenas beszámolóit a létező szocializmus mindennapjairól kétkedve fogadták, a vele történteket legjobb esetben is elszigetelt esetként, sajnálatos túlkapásként kezelték. Ilyen baloldali értelmiségiekből jó pár akadt a ’80-as években, kettő neve már a Könyvtacskón is előkerült: Robert Merle és Gabriel Garcia Márquez. A két világhírű író minden körülmények között kitartott Castro mellett, magyarázták a megmagyarázhatatlant is. Márquez neve Arenas kötetében is felmerül: írónk nem csak személyiségéről, de műveiről is lesújtó véleményt fogalmaz meg.

A „Mielőtt leszáll az éj” megrázó írás kilátástalanságról, diszkriminációról, elnyomásról, kényszerű emigrációról, csalódások sorozatáról és mindezek kontrasztjaként a karib-tengeri szigetország természeti szépségeiről, életvidám lakóiról. Egy könyv, amely nem objektívabb, mint Merle vagy Marquez Kubával kapcsolatos írásai, de más szemszögből mutatja be a forradalom történetét, mindezt szépirodalmi igényességgel. Fontos könyv, tessék elolvasni!

A kötetből készült film előzetese.

Európa Kiadó, 2015

448 oldal, 3490 Ft

Én a német kiadást olvastam, az idézetek a saját fordításaim.

Kubáról még lesz szó a Könyvtacskón. 2012-ben eltöltöttem két hetet a szigeten. A következő bejegyzésben emlékeimet, kalandjaimat, képeimet osztom meg Veletek. Most csak egy kis ízelítő. :)dscn1226.JPG

Petrus Szabolcs

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák! 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr558298488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása