Az irodalom mellett az utazás a másik nagy szenvedélyem. Eddig is voltak bejegyzéseink, amelyeknek az utazás állt a középpontjában, igaz az apropó mindig irodalmi volt. A sikeren felbuzdulva a jövőben olyan úti élményekről is készítünk képes beszámolót, amelyeknél az irodalmi vonatkozást csak nagyítóval lehetne megtalálni.
Az idei október hosszú hétvégével zárult. Mint általában, kihasználtuk az alkalmat, és felkerekedtünk. Az úticél Elzász volt. Franciaország nem könnyű terep: drága és a helyiek nem a kedvességükről híresek. Ráadásul az ország keleti részén fekvő Elzász-Lotaringia nem tartozik a top úticélok közé. Mindennek ellenére fantasztikus négy napot töltöttünk francia földön. Az elzásziak minden klisére rácáfoltak: kedvesek és segítőkészek, az árak pedig francia összehasonlításban barátságosak voltak. Mindez rengeteg természeti látnivalóval, szebbnél-szebb városokkal és kistelepülésekkel párosult. Talán kicsit sok is volt a szépből – minden este hullaként estünk az ágyba, pedig közel sem néztünk meg mindent, amit érdemes lett volna. Nem mellesleg - igaz, ehhez már szerencse is kellett - , gyönyörű őszi idővel örvendezetetett meg minket a természet.
De képes beszámolót ígértem, jöjjenek hát a fotók!
Nem csak a XIX. és a XX. században (német-porosz háború, I. és II. világháború), de már a középkortól kezdve hadakoztak a németek és a franciák Elzász birtoklásáért. Erről tanúskodik a régió számtalan várromja. Jártunk egy 15 kilométeres négy várat érintő túrán, de a település, ahol megszálltunk, Ribeauville is büszkélkedhet két várrommal. Bár a túra négy vára nem fekszik távol egymástól, mégis mindegyiket érdemes volt megmászni; a panoráma mindig más volt.
Megfáradt vándorok az Északi-Vogézekben.
Katonai létesítmény még a XX. században is épült a régióban: a Maginot-vonal. Minden idők egyik legnagyobb hadászati baklövése.
A német-francia határtól több mint 200 kilométerre fekszik a lotaringiai Verdun, az I. világháborús öldöklés szimbóluma, ahol egymilliónál is több katona lelt értelmetlen halált. A táj szépsége éles ellentétben áll tragikus történetével. De vigasztaló, hogy sok, különösen olaszországi, a fasizmus idejében épült háborús emlékhellyel ellentétben, itt nem a militarizmus, hanem az elesettek állnak a középpontban.
Verdun egyébként takaros kisváros; megér egy látogatást. Szürreális volt azonban a város Békemúzeumának plakátja. Ők lennének a világbéke kovácsai?
Csillagtúráink kiindulópontja: Ribeauville. Kisváros egy völgyben, körös-körül szőlőtermesztés, faszerkezetes házak. Airbnb-s szállásunk is egy ilyenben volt.
A százezres Colmar a régió harmadik legnagyobb városa (1. Strassburg, 2. Mülhausen). Az Elzászi borvidék fővárosaként tartják számon, de ami még fontosabb a turistának: lélegzetelállítóan szép. Mint általában Elzászban, a mifelénk teljesen hiányzó faszerkezetes házak dominálják az architektúrát.
Nem csak Colmarban, de egész Elzászban feltűnik a sok virág. Nem csak a közterületeket, de a magánházakat, ablakokat is díszítik. Nagyon barátságossá teszik az amúgy is szép utcaképet.
A város jellegzetességei az ötletesebbnél-ötletesebb, szebbnél-szebb cégérek is.
A város büszkesége Frédéric-Auguste Bartholdi, a new yorki Szabadság-szobor tervezője, aki a város polgára volt. Így nem hiányozhat Colmarból az eredeti 12 méteres (New York 46 m, Párizs 22 m) mása sem. Igaz nem túl reprezentatív helyre, egy bevezetőút körforgalmának közepére került.
Szabadság-szoborból már jó sokat láttam: New York, Párizs (Île aux Cygnes), Colmar.
Eguisheim: aprócska, festői szépségű település. Faszerkezetes házak, kovácsolt vas cégérek, piac ínycsiklandozó sajtokkal és kostolóval, szőlő, forralt bor – egyszóval minden, ami kell. A parkolás itt nagyon drága volt: 1 óra 3 €, de egy magyarázó tábla tanúsága szerint a bevételt a település szépítésére, virágosítására fordítják. Ahogy a képeken látszik, ez nem csak duma…
Mühlhausen: A térség második legnagyobb városa. Hagyományos iparváros, és mint ilyen, nem most éli fénykorát. De a város láthatóan dolgozik azon, hogy a kultúra területén újradefiniálja magát. Az itt található PSA Peugeot Citroën gyár egyébként Elzász-Lotaringia legnagyobb munkaadója. A város a magyar utazók számára azért is fontos, mert Mülhausen-Basel-Freiburg közös repterére repül Budapestről az Easyjet.
A város fő attrakciója (autó)ipari múltjához kapcsolódik: a világ legnagyobb autómúzeuma, 25.000 négyzetméteren, több mint 400 autóval. A kevesebb több – gondoltam a hatalmas (sajnos alig fűtött) hangárban sétálva, ahogy sorjáztak a nehezen átlátható rendszer szerint (vagy csak találomra?) egymás mellé állított autók. Az olasz márkák és a Bugatti különösen erősen képviseltetik magukat. Arról ismét meggyőződtem, hogy az olaszok elképesztő formatervezők voltak az autózás egész történetében.
Autócsodákat láttunk az utcán is. Elfogadnánk a „kacsát” és a „cápát” is.
És most jöjjön a feketeleves: Mialatt Mülhausen belvárosában sétáltunk, és churrost ettünk, valakinek megtetszett a 10-15 éves GPS-ünk. Az illető nem átallotta egy forgalmas belvárosi utcán a kocsink ablakát sem betörni, hogy magához vegye a már csak használati értékkel bíró készüléket. Döbbenet, méreg, benzinkút, porszívó, Cora, fólia, ragasztószalag, hideg és zaj a kocsiban, bosszúság – hogy csak címszavakban összegezzem, ami ez után jött. [irónia ON] Nem hiába mondja „bölcs vezérünk”, hogy lassan egész Nyugat-Európa egy nagy no-go övezet lesz... [irónia OFF]
Churros: isteni finom édesség a spanyol kultúrkörből. Nem csoda, hogy Wiki és az ismeretlen fiatalember is a nyálát csorgatja. Fánkhoz hasonlóan készül; olajban sült kelttészta rudacskák, amelyeket leggyakrabban csokoládéba mártogatnak. Mi idén szilveszterkor, Granadában ismertük meg.
Első találkozás a churrosszal tavaly szilveszterkor Granandában.
A bűntény ellenére másnap jó hangulatban, egy 15 kilométeres túrával folytatódott a miniszabi a Vogézekben. Az út alatt három tavat és egy fennsíkot is érintettünk, ahol a német sör (Karlskrone) találkozott a franciával (Kronenbourg).
Délután pedig jöttek a szebbnél-szebb kisvárosok:
Kaysersberg
Bizonyíték, hogy az elzásziak barátságosak. Két úr még a szelfinkről sem akart lemaradni. Egy másik pozitív tapasztalat: Amikor az első este megérkeztünk Ribeauvillebe nem találtuk a szállást. A gugli nem ismerte a címet – úgy látszik San Franciscoban sem tudnak mindent… Bementem egy kocsmába segítséget kérni a helyiektől. Kis idő után összeszaladt az összes vendég, és kézzel-lábbal meg néhány angol szóval elmagyarázták, hogy merre kell menni.
Szólnék a képen látható perecekről is. A bajor sörperec közkedvelt eledel a dél-német területen. Mindig sós. Általában magában, néha kőrözöttel, vagy egyszerűen csak vajjal megkenve és némi snidlinggel megszóra eszik. Egyszerű, de nagyon finom. Müncheniként meglepő volt látni, a tucatnyi elzászi pereckreációt. Volt édes, sós, megkent, megtöltött, mindennel, amit csak el lehet képzelni.
Íme, a "Brezel", a klasszikus bajor sörperec. A só alapvetően a tésztába kerül, a perecre legfeljebb néhány szem, díszítés gyanánt. A magyar pereceken megszokott, vesét kimaró mennyiségű, olvasztott só, távol áll a bajor változattól.
És egy perec-reggeli nálunk.
Perecstand a colmari vásárcsarnokban.
Kysersberg egy világhírű szülöttel is büszkélkedhet. Az elzászi kisvárosban láttam meg 1875-ben a később Nobel-békedíjjal kitüntetett orvos, Albert Schweitzer a napvilágot. A tartomány azonban abban az időben Németországhoz tartozott (1871-1918). Schweitzer anyanyelve az elzászi volt, amely a német egy különös nyelvjárásának tekinthető, és amelynek használata 1918 óta - Franciország finoman szólva nem kissebbségbarát politikája következtében - egyre inkább visszaszorulóban van.
Riquewihr - a legfelkapottabb. Vasárnap délután lépni nem lehetett a látogatóktól. Legközelebb reggel jövünk.
Az utolsó teljes napunk Lotaringia két nagyvárosába, Nancyba, majd Metzbe vezetett. Nancynak érdekes, jobban mondva elképesztő a története. Egyébként a város csalódást keltett; szépségben nem tudja felvenni a versenyt más elzász-lotaringiai településekkel összehasonlítva. A hajmeresztő történet a következő: Az utolsó lotharingiai herceg, III. Ferenc (Egyébként Mária Terézia férje.) elcserélte Toszkánára. A vevő, XV. Lajos áradta a trón nélkül maradt lengyel királynak, Stanislausnak. Halála után lett végleg Franciaországé a terület. Őrület!
Jobboldalon felül Nancy jelképe, a Sztaniszlausz által építtetett Place Stanislas, ami egyébként az UNESCO-Világörökség része. Szép, szép, de semmi különös.
Találós kérdés Nancyból: Sínen jár, de van gumis kereke és kormánya is. Busz, vagy villamos? – egyik se, hanem egy világon egyedülálló troli konstrukció.
A Mosel partján fekvő százötvenezres Metz viszont gyönyörű város.
Metzben a modern jól megfér a klasszikussal.
A torony megvan, de hol a hajó?
Jöjjön még egy kis kulinária: Középen a legismertebb elzaszi étel, a „Flammkuchen”. Egy könnyű és finom étel. A pizzához hasonlóan kemencében sült, nagyon vékony kelttészta, amelyre bármi rápakolható. Dél-Németországban is népszerű. Magyarra lepénynek fordítják, de kevéssé ismert. Bal felül: Tízórai Metzben - Pite sajttal, tojással és sok zöldséggel. Mennyei. Bal közép: Sajtválaszték a colmári csarnokban. Bal alul: Vacsi az airbnb-s szálláson – olaszos tészta Hunária Extra Dry (!) pezsgővel. Jobb felül: A francia konyha legismertebbje: mousse an choclat. És egy édesség, amit Magyarországon mindenki ismer, de külföldön még sosem láttam: gesztenyepüré. Néhány napja aztán egy olasz rádióadóból, - amit rendszerint főzésközben hallgatok -, megtudtam, hogy Franciaországban október 31-én szokás az éjféli evés, amikor is desszertként rend szerint valamilyen gesztenyekreáció kerül az aztalra.
Jobb alul: Egy másik francia klasszikus, ami épp most hódítja a világot: a színes, mandulás keksz, a Macaron. Az édesség egyébként ezeréves múltra tekint vissza; itáliai közvetítéssel került Franciaországba a XVI. században. Csak legnevesebb készítője, a párizsi Place de la Concorde-on található Ladurée cukrászda több mint négymillió darabot értékesít belőle évente. .
A végére mégiscsak találtam egy kis irodalmi vonatkozást. Nancyban és Kysersbergben is akadt könyvfülke, ami most már Európa szerte egyre inkább hozzátartozik a települések utcaképéhez. A Kysersbergiben akadt egy Houellebecq kötet is. A „Behódolás” szerzőjéről már írtunk itt és itt is.
A földrajzban járatosabb olvasóknak feltűnhetett, hogy a régió fővárosa, Straßburg kimaradt az összeállításból. A város egy elzaszi túra elmaradhatatlan állomása, de mi már kétszer jártunk ott, ezért most nem kerestük fel.
Straßburg nem csak katedrálissal, faszerkezetes házakkal, és az Ill felett átívelő fahidakkal büszkélkedhet, hanem egy Európa-negyeddel is, amely az Európai Parlamentnek és az Emberik Jogok Európai Bíróságának ad otthont. Az épületek építészetileg nem kevésbé érdekesek, mint a bennük szervezett vezetés.
Petrus Szabolcs
