A kétezres évek elején, mint sokan mások, én is kiröhögtem Faludyt, gyakran köszörültem rajta a nyelvem. De miért is? Mert kilencven felett sem volt hajlandó nyugdíjasotthonba vonulni, tejbepapit enni, élve eltemetni magát? Mert nagy ívben tett mások véleményére? Mert volt ereje és bátorsága élvezni az életet?
Faludy György (1910-2006). Nagy ívben tett mások véleményére.
Leginkább ez utóbbiról szól a könyv: Akármi is történjen, carpe diem, élj a mának, élvezd, amit megélhetsz! Még akkor is, ha éppen a poklot járod. Faludy élete nem volt könnyű. Már huszonévesen menekülni kellett Magyarországról a teret nyerő szélsőjobboldaliak elől, mert értelmiségi, független, verseiben és közéleti megszólalásaiban szókimondó, a harmincas években már országosan ismert író volt, nem utolsósorban pedig zsidó. Előbb Franciaországba, majd a nácik bevonulása után Észak-Afrikába, és végül, ismért a nácik terjeszkedése miatt, Amerikába menekült. Nehéz évek voltak: nélkülözés, életveszély, kilátástalanság. Ő mégis kalandnak fogta fel. Lehetőségnek, hogy megismerjen embereket, helyeket, kultúrákat, amelyeket sosem hitte volna, hogy megismerhet.
„Horizontunk a magyar határig terjed, és nem tovább.”
Örült, hogy neki tovább fog; a menekülésre, a száműzetésre is lehet pozitívan tekinteni.
A háború után visszatért hazájába, Magyarországra, pedig már gyülekeztek a viharfelhők. Sokan figyelmeztették Amerikában, és maga is tudta:
„Okos szabály, hogy az ember ne menjen olyan helyiségbe, melynek az ajtaja belüről nem nyílik.”
Mint a két háború között, ’45 után sem tudott, akart hallgatni. Még akkor sem, amikor már a legsötétebb kommunista diktatúra tombolt. Nem is kellett sok idő, Recsken kötött ki. Alig volt negyven, és már életével bizonyította a diktatúrák természetének egyik legkiválóbb leírója, a magyar származású Arthur Koestler Pokolbéli víg napjaimban is idézett híres sorát:
„Ha jobbról ütnek, balról rúgnak, biztos, lehetsz, hogy a helyes úton jársz.”
Faludy ugyan kommunista volt, de sokakkal ellentétben nem vette eszét az eszme.
„Biztosíthatom magát, hogy még a börtönben is hű maradok a kommunizmus szent ügyéhez. Életemmel-halálommal egyformán azt akarom bizonyítani, hogy az igazság a mi oldalunkon áll.”
Sokan gondolkoztak így, amikor az elvtársak már egymást vágták a sittre. Ahogy ez volt a már említett Koestler leghíresebb regényében, a „Sötétség délben” is a főszereplő felfogása. A bátor és szókimondó Faludy szerint:
„Semmi értelmi sincs, hogy két hónapi kínzás után írjam alá [a kierőszakolt vallomást]. Zinovjev is aláírta, Buharin is aláírta, Rajk is aláírta, valószínűleg hosszú hetek és hónapok után, mialatt kétségbeesetten igyekeztek meggyőzni rábírtatóaikat, hogy ártatlanok. O sancta simlicitas!”
Neki több esze volt, és nyomban aláírta tragikomikus vallomását, amelyből éppen csak a találkozás a békaemberek hiányoztak... Jött a kényszermunkatábor - verték, kínozták, éheztették. De ő Recskben is a lehetőséget látta: értelmiségiekkel, nagy tudású emberekkel lehet együtt, ókori filozófiáról, világirodalomról cserélhetnek eszmét.
Szabadulása után ismét emigrációba kényszerült. Világhírű író lett. Kötetünk is előbb jelent meg, és vált sikeressé Nyugaton, mint Magyarországon. De aztán, amikor enyhült a rendszer, és tehette, rögtön hazajött. Ahogy ’47-ben, úgy ’87-ben is vállalta a kockázatot. Nem szavakkal, tettekkel bizonyított hazaszeretetét.
Magyarországon még szamizdatként sem terjedt, amikor nyugaton már népszerű volt.
Nem félt élvezni az életet,
Már szégyellem magam a kétezres évek elejei véleményemért. Akkor, talán mert fiatal voltam, még nem értettem meg a nagyságát. Nem láttam be, hogy csak úgy érdemes élni, ahogy ő tette. Nem megkeseredetten, nem bosszútól vezérelve, nem panaszkodva.
„Ami jó történt vele, azt nyomban elfelejtette, a rosszra évtizedekig emlékezett, és élvezte, ha az ótvaros sebeket kaparhatta fel.”
Ez nem Faludy világa. Pedig hányan élnek így, akár a kommunista rendszer meghurcoltjai közül is. Nem mondok neveket, aki akarja, úgyis tudja, kikre gondolok…
„Reménykedjek a jövő nemzedékében, mint ahogy a humanisták teszik ötszáz esztendeje minden eredmény nélkül?”
Igen! - adja meg a választ írónk a franciaországi száműzetésben egy barátja által feltett költői kérdésre. Hisz pozitívan, az élet szépségét látva jobb élni. Ha csak húsz évig élt volna, akkor is többet ért volna az élete, mint a pesszimista, megkeseredett embereknek. Ezért öröm, hogy éppen neki adatott egy hosszú élet, amelyet az utolsó percig élvezni tudott. Vegyünk példát róla!
Legújabb kiadás: Alexandra, 2015, 520 oldal, 4200 Ft.
Faludy és a férfiszerelem
Faludy és Johnson Máltán ismerkedtek meg 1966-ban. Ennek emlékét a költő egy szonett-csokra is őrzi.
Írónk már ebben a kötetben sem csinál titkot abból, hogy számára a szerelem, a vonzalom nem ismer nemi korlátokat. Pokolbéli víg napjaiban azonban konkrétan csak egy észak-afrikai kaland tanúskodik arról, hogy férfiakhoz is vonzódott. Későbbi autobiográfiáiból (Pokolbeli napjaim után, A Pokol tornácán) már az is tudható, hogy második emigrációjában 36 évig élt együtt az amerikai táncossal, Eric Johnsonnal. Kapcsolatuknak Faludy Fannival való megismerkedése, majd házassága vetett véget a kétezres évek elején. Johnson nem állt az új szerelem útjába, de a veszteséget nem tudta feldolgozni; öngyilkosságot követett el.
Petrus Szabolcs