Szimatolás az irodalom, a gasztronómia és a turizmus világában

Könyvtacskó

Sebastian Faulks – Madárdal

Megrázó regény az I. világháborúról

2015. június 17. - Szabolcs282

Sebastian Faulks – Madárdal

madardal.jpg

A századik évforduló kapcsán ugyan többször esik szó az I. világháborúról, a téma azonban nem népszerű sem az irodalomban, sem a közbeszédben. Az elhanyagoltsága még feltűnőbb, ha arra a sok száz regényre, játék-, és dokumentumfilmre gondolunk, melyek témáját a II. világháború adta. Pedig közhely, de igaz, hogy a második világégés az első, ill. az azt lezáró békediktátumok egyenes következménye volt. Én magam is talán csak egyetlen regényt, Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című klasszikusát olvastam erről az időszakról. Az érdektelenség magyar vonatkozásban különösen meglepő, hisz a háborút lezáró békeszerződés ügye közel száz esztendő elteltévél is napirenden van.

A társadalmi közöny egy meghatározó elem Sebastian Faulks három idősíkon játszódó regényében, melynek szálait az I. világháború harctéri eseményei, ill. egy katona, Stephen megrázó élményei kapcsolják össze. Hősünk 1910-ben tanoncként érkezik Angliából egy Somme folyó menti francia kisvárosba, ahol beleszeret szállás-, és munkaadója fiatal felségébe. Habár a nagyhatalmak már szervezkednek, a politika nem folyik bele Stehpen és Isabelle életébe, az érzelmeké a főszerep. Ez a szerelmi szál igencsak különös, hangulata, a szereplők viselkedése XVIII. századi, mintha a Bovarynéba csöppentünk volna: fizikailag, és mentálisan is gyenge nők, semmitmondó beszélgetések, nyűglődés, a szerelmesek bukása. Eddigi olvasmányélményeim alapján azt gondoltam, hogy a XX. század fordulóján ennél már tovább tartott a világ, de lám, a francia vidéken megállt az idő. 1915-ben ismét a Somme mentén látjuk viszont Stehpent, ekkor azonban érzelmekről már szó sincs, a nagypolitika vált a mindennapok irányítójává, hősünk pszichéjét kikapcsolva próbálja elviselni az I. világháború poklát. A folyópart, ami néhány éve még Stehpen és Isabelle szerelmi légyottjának színtere volt, emberi vágóhíddá változott:

"Görnyedten loholtak egy aknakráter felé, ahol hetek óta hevertek az összeszedetlen hullák. - Fogja meg a karját! - Érthetetlen parancs a gázmaszk orrán át. A kar puhán levált. - Ne így, nem azt mondtam, hogy tépje le! - Weir gallérján egy jókora patkány [...]. Coker, Barlow vadul rázza a fejét, mert legyek hada rebben föl, feketeségük alól előbukkan a hullák bőrének zöldje. Goddard öklendezve elhányja magát [...]. Weir homokzsákba bugyolált keze tétován kinyúl egy uniformis felé, széthúzza a mellkason, és levesz róla egy korongot, vele jön a bőr is, a zubbonya zsebébe dugja. Jack hátrahőköl, pedig csak durva sávolyon keresztül tapintja a szivacsos húst. Májon hízott fényes patkány bújik ki a hasüregből, és jóllakva, élvezettel elterül a bordakosáron. Cafatokat rakodnak a hordágyakra, ami lepotyog, az marad a sárban. Nem emberek, csak legyek meg hús, gondolja Stehpen. Brenner kétségbeesve vetkőztet egy fej nélküli torzót. [...] A testvére volt."

A regény lapjain tucatjával találunk ehhez hasonló megrázó képeket gáztámadásról, értelmetlen ütközetekről, mocsokról, fertőzésről, halálról, patkánnyá silányított emberekről, akik hónapokat töltenek a föld alatt alagútrendszereket ásva, melyek értelmét a fűtött szobában haditerveket szövő tábornokokon kívül senki sem látja.

Stehpen még az átélt borzalmaknál is nehezebben dolgozza fel azt a közönyt, amivel a frontvonalaktól távol élő kortársak szemléik az eseményeket; az I. világháborúban még nem volt terrorbombázás, nem ostromoltak nagyvárosokat, az átlagembertől, ha nem vitték el katonának, a harcok távol voltak, a kellemetlen témával pedig nem szívesen foglalkoztak:

„Azoknak a hájas disznóknak fogalmuk sincs, hogyan élünk értük. Azt kívántam, bárcsak zúdulna végig egy össztűz a Piccadillyn, bele egyenesen a Whitehallba, és nyírná ki mindet. – A családját is? – Főleg a családomat. Főleg őket. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy milyen itt, és ha hiszi, ha nem apám unta. Unta az egészet. Ha rajtam állna, öt napon át lövetném az utcájukat. Meg azokat, akik béremelésért sztrájkolnak a gyárakban, miközben mi napi egy shillingért halunk itt meg.”

De azok a milliók, akik a harcokban pusztultak el, vagy váltak emberi ronccsá, később sem részesülnek társadalmi figyelemben:

„A vezércikk apropóját, mint annyiét mostanában, az 1918-as fegyverszünet hatvanadik évfordulója adta. Voltak interjúk veteránokkal, értékelések különféle történészektől. Elizabeth rosszkedvűen olvasta végig: túl nagy téma, annyi mindennel összefügg, olyan távoli már, hogy éppen most érdekelje őt.”

Elizabeth, Stehpen unokája megelégeli a közönyt, és nyomozásba kezd rég elhunyt nagyapja után. Ebből, a ’70-es évek végén játszódó szálból tudjuk meg, miként éli túl Stehpen a háborút, milyen váratlan fordulatot vett szerelme Isabelle-el.

Egy megrázóan szép könyv a milliók életét tönkretevő, értelmetlen vérontásról, elfeledett hősökről, társadalmi közönyről. Szolgálhatna némi okulásul.

Európa, 2014

593 oldal, 4290 Ft

dscn9188.JPG

A nevezetes szarajevói híd, ahol minden elkezdődött. 

Petrus Szabolcs

A Könyvtacskón írtunk már az I. világháborús irodalom egy új, fergeteges stílusú kötetéről, a Viszont látásra odaföntről, Pierre Lemaitre írásáról, és a tavalyi egyik nagy német könyvsikeréről, az utolsó békeévet bemutató 1913-ról is, Folria Illies tollából. 

viszontlatasra_odafont.jpg

1913_1.jpg

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák! 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvtacsko.blog.hu/api/trackback/id/tr767552348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása