2022 legeladottabb könyve Franciaországban egy képregény, amely végre rendszerszinten foglalkozik az emberiség jövőjét érintő legfontosabb kérdéssel: a lassan, de biztosan fogyatkozó, és persze közben a klímát pusztító fosszilis tüzelőanyagok kiváltásával. A zöldek egy csoportja ugyanakkor erősen tiltakozik a könyv atomenergia-pártisága miatt.
Nehéz téma, páratlan siker
Az energia- és klímaválság nem könnyű téma, egyrészt a rengeteg technikai részlet miatt, másrészt pedig, mert rendszerszinten gondolkodva elvezet mai globális gazdasági-társadalmi berendezkedésünk inherens fenntarthatatlanságának felismeréséhez, így egy sor igen kellemetlen és a mai köznapi gondolkodással ellentétes kérdés feltevéséhez. Jean-Marc Jancovici és a grafikus Cristophe Blain munkája, a Le Monde sans fin (“Vég nélküli világ”) mindezek ellenére nem azért született, hogy letargiába taszítsa az olvasót, épp ellenkezőleg, kifejezetten szórakoztató, közérthető és helyenként humoros is, és konstruktív javaslatok sorát vonultatja fel a helyzet kezelésére (itt nem véletlen, hogy nem a “megoldás” szót használtam). A francia kultúrában töretlenül népszerű képregény (bande dessinée) pedig kiváló formátum arra, hogy megfoghatóan és átélhetően ábrázoljon elsőre nehezen érthető jelenségeket, az idősebb és a fiatalabb olvasók számára egyaránt. Így gondolhatták ezt a franciák is, hiszen a 2021 őszi megjelenés óta több mint 500 ezer példányban kelt el, olyan regényírókat előzve meg, mint Joël Dicker és Pierre Lemaître. (Akiknek egy-egy, korábbi regényéről írtunk már a Könyvtacskón.) Cikkünkben bemutatjuk, hogyan vált Jean-Marc Jancovici az ökológia egyik sztárjává, és mit üzen nekünk ebben a képregényben. Végül pedig arra is kitérünk, hogy mi verte ki annyira a biztosítékot egyes zöld aktivistáknál, hogy karácsony előtt a könyvesboltokban egy gerillaakció keretében országszerte hibajegyzéket csempésszenek a kötetekbe a kiadó nevével visszaélve, Jancovici állításait cáfolva.
Klímakommunikátor a telekomszektorból
Jean-Marc Jancovici
A ’62-es születésű mérnök és egyetemi tanár, Jean-Marc Jancovici telekomszektorbeli karrierjét a ’90-es évek végén váltotta fel a klímaváltozás és az energetika kérdéseinek tanulmányozására, kidolgozott egy módszertant a vállalatok karbonegyenlegének számítására, majd Nicolas Hulot környezetvédelmi aktivista és későbbi miniszter tanácsadója lett. Egyik alapítója a Carbone4 tanácsadó cégnek, amely főleg a cégek kibocsátásainak csökkentését segíti elő, valamint elnöke a karbonmentes gazdaság és az erőforrások szűkösségének kérdéseivel foglalkozó The Shift Projectnek. (A Párizs 9. kerületében, a rue Budapesten székelő think-tankről már volt szó a Könyvtacskón is az internet növekvő karbonlábnyoma kapcsán.) Jancovici, vagy ahogy kedvelői nevezik, Janco népszerűségét tükrözi, hogy egyes előadásai a YouTube-on már 2-3 milliós megtekintésnél járnak, csatornájára 250 ezren iratkoztak fel, a Les Echos című lap pedig már egyenesen “Jancomania”-ról ír. (Előadásai egy részéhez elérhető angol felirat is.) Emellett mára a beszélgetés műsorok gyakori vendége. A sikerének titka közérthető és közvetlen stílusa, fanyar humora, és hogy nem kerüli meg a legnehezebb kérdéseket sem.
Iron Man, maradj velünk!
A képregény két főszereplője maga a két szerző. Cristophe Bain, a grafikus, miután először szembesül a klímaszorongással, elhatározza, hogy felkeresi Janco-t és felkéri egy közös könyv megírására és megrajzolására. Utóbbi hosszú kirándulásra invitálja az emberiség újkori történelmébe, bemutatva Iron Man-t, az igazi szuperhőst, mindannyiunk energiaszolgáját (globális átlagban fejenként kettőszáz felett rendelkezhetünk). Neki köszönhetően utazhatunk gyorsan és messzire, akára az űrbe is; húzhatunk fel óriási épületeket, neki köszönhetően nőhetettek életkilátásaink, vagyonunk és szabadidőnk történelmileg példátlan mértékben, és neki köszönhető, hogy immár 8 milliárdan lettünk. Mindezt a globális GDP 5, a francia háztartások jövedelmének 5-7 százalékáért. Van azonban pár kellemetlen “mellékhatás”, úgymint a klímaváltozás, arról nem is beszélve, hogy Iron Man folyamatosan inni kér, többet és többet, csakhogy az innivalóhoz egyre nehezebb és nehezebb hozzájutni. A grafikus először legyint, neki nem is kell sok energia, ő csak ül az asztalánál és rajzol, ám Janco ráébreszti: mindannyian a rendszer részei vagyunk, már a reggeli fogmosásunk hétköznapi kellékei is mind egy komplex ipari szisztéma termékei. A szolgáltató szektor kis fogyasztása és dematerializáltsága illúzió, minden irodai dolgozó egy óriási ipari-energetikai piramis tetején csücsül. Janco rámutat: amikor Mitterand elnök 1981-ben azt mondta, mindenkinek biztosítani kell az egyetemi oktatást, azzal gyakorlatilag azt mondta, végtelen energiát ígér mindenkinek. Sőt, még a nagy forradalmukról is elmondja, az nem csak a társadalmi osztályok harcáról szólt, hanem 1789 táján kezdett belépni a bőséges fosszilis eneriga az ország életébe, felbolygatva az addigi viszonyokat, ami végül az 1950-70 közötti dicsőséges harmic év (Trente Glorieuses) robbanásszerűen növekvő energiafelhasználásában, a jóléti állam kiépülésében csúcsosodott ki. Aztán jött 1974 és az első olajsokk, amit azóta több követett: a növekedés stagnál, az államadósságok nőnek...
Gondolkodásunkat viszont továbbra is a növekedés kényszere dominálja. A mai gazdaságtudományok kezdetén, 1801 táján Charles Dupin francia közgazdász, úgy értette meg a fő különbséget a brit gazdaság ereje és a nála háromszor nagyobb francia viszonylagos elmaradottsága között, hogy rámutatott: a kulcs a gőzgép, azaz a kőszén felhasználása, a gazdagság alapját a megújuló és nem megújuló energiaforrások, nyersanyagok, természeti erőforrások képezik. Vele szemben kortársa, Jean-Baptiste Say ignorálta ezt a kérdést, és figyelmét a termelésre, a fogyasztásra, a pénzforgalomra helyezte. Say, aki a mai közgazdasági gondolkodást is meghatározza, tévesen ugyan, de még joggal tekinthetett a természeti erőforrásokra korlátlanként: akkoriban keleten és nyugaton is hatalmas földek álltak meghódítatlanul (legalábbis a nyugati civilizáció szempontjából).
Mentőernyő vagy zöld növekedés?
Talán egész más világban élnénk ma, ha Dupinra hallgattunk volna. De ez a vonat már elment, együtt kell élni a következményekkel. Mit tehetünk, hogy elkerüljük a Mad Max világát, az új barbarizmust, amit a grafikus több esetben is megidéz? Jancovici sok hasznos tippet és irányt sorol fel az élelmezéstől a lakhatáson át a közlekedésig, egyéni, helyi és országos/globális szinten a takarékosabb energia- és anyagfelhasználás érdekében. Megnyugtatom az olvasót, mélyebb dolgokról van szó, minthogy oltsuk le a villanyt, vagy vigyünk magunkkal kulacsot... bár ezek se ártanak. A takarékosság (sobriété) ugyanis elkerülhetetlen és létfontosságú egy erőforrások szűkében lévő világban, de ez önmagában nem kell, hogy azt jelentse, hogy rosszabb életünk legyen. Azonban minden takarékossági lépés, az alacsony karbonkibocsátású energiaforrásokkal együttesen sem a zöld növekedés korszakát jelentik, ez egy olyan fogalom, amire Jancovici csak legyint. Sokkal inkább úgy véli, az átalakulással egy mentőernyőt kell építenünk, amely elfogadhatóvá teszi a gazdasági csökkenést (décroissance) és részben megőrzi civilizációnk vívmányait.
Bűn és bűnhődés?
A műszaki, technikai, gazdasági kérdéseken túl a könyv hangsúlyt helyez a mindezek mögötti fő mozgatórugókra, vagyis agyunk évmilliók evolúciója során kialakult késztetéseire, és hogy ezek miként váltak elszabadult hajóágyúvá a történelmileg páratlan bőség korszakában. Jancovici szerint viszont a szűkülő lehetőségekkel egyúttal újra nő majd a közösségi együttműködés is. Az egyéni bűntudat kérdése is felmerül, amint a grafikus kétségbeesetten fordul a földanyát megtestesítő, hosszú vörös hajú, telt keblű alak felé, aki a következőt mondja neki: “Soha nem menthetsz meg, ha nem kezded el magadat megmenteni. Nem hibáztatlak a fosszilis energiaforrások használatáért, azok nagyon praktikusak voltak.” Jancovici rajzolt alteregója pedig a következőt teszi hozzá: “Az ökológia világa két kategóriára oszlik: azokra, akik a bűnös halálát kívánják, és azokra, akik a megváltását. Én a megváltást választom. A bűntudat a cselekvés akadálya.”
Tényleg csak a gond van a “zöld” energiával?
Mint az ábrán Jancovici elmagyarázza: globális értelemben egyelőre nem beszélhetünk semmilyen színű átállásról. Minden megjelent új energiaforrás csak egy következő szelet a korábbiak tetején.
Amikor a hírekben a zöld aktivistáknak a cikk elején említett tiltakozó akciójáról olvastam, először az futott át a fejemen, hogy “na, ezeknek a hópihéknek már semmit nem lehet mondani, hogy ne sértődjenek meg”. A könyv elolvasása után viszont változott a véleményem: én is bántó leegyszerűsítésnek érzem Janco lesújtó álláspontját a modern megújuló energiaforrásokról, vagyis a szél- és napenergiáról. Rendben, fontos, hogy lehúzza a keresztvizet a “zöld energia” körüli hype-ról és a nem ritka greenwashingről. Nem árt, hogy tudatosítja az olvasóban, hogy a szélturbinák és napelemek nem cuki módon a földből nőnek ki virág módjára, hanem maguk is energia- és nyersanyagintenzív ipari termékek. Világos, hogy vannak korlátaik úgy a nyersanyagok, mint a földterület-használat és az időjárásfüggőség tekintetében. No, de mindez azt kell, hogy jelentse, hogy teljességgel használhatatlanok, mint ami Jancovicinál érződik? Vagy esetleg éppen a korlátaik figyelembe vételével kellene racionális módon eldöntenünk, hol és miben lehetnek érdemben a segítségünkre? És éppen a Jancovici által hangoztatott takarékosság az, ami mellett megújulókból is elegendő lenne kevesebbet kiépíteni.
A másik rész, amin a zöldek kiakadtak, és már szerintem kitalálta az olvasó, miről lesz szó: az atomenergia kérdése. Alapvetően egyetértek Jancovicival abban, hogy nagyobb szerepet kellene, hogy kapjon, mint nagy energiasűrűségű, alacsony kibocsátású, szabályozható és nagy teljesítményű energiaforrás, hiszem, hogy a kockázatok is menedzselhetők. Mégis úgy érzem, a könyv aránytalanul sok oldalt szentel a mellette való érvelésnek. Ezzel nemcsak felborítja a történet egyensúlyát, de az az érzés is keletkezik az emberben, hogy a szerző túlságosan is meg akar győzni az igazáról, főleg a megújulók lehúzása után. Itt a kevesebb több lenne. Mindezektől eltekintve hiánypótló kötetről van szó, és a sikere egyúttal remény is arra, hogy egyre többen gondolkodnak el energiafüggőségünk kérdésein. Épp ideje.
Le monde sans fin, miracle énergétique et dérive climatique. Dargaud, 2021.
