Itália az ellentmondások országa. Az olaszokat sokan lustának tartják és az eladósodott ország összeomlását prognosztizálják. Itália mégis a világ 9. legnagyobb gazdagsága. Az olaszok sokra tartják természeti kincseiket és épített örökségüket. Védelmükért mégsem tesznek. A tájat beépítik, a városokat koncepció nélkül bővítik. Az olaszok büszkék az világot meghódított gasztronómiájukra. Mégis elviselik, hogy illegális szemétlerakók által fertőzött földön, menekültek rabszolgamunkájával folyik az élelmiszer-előállítás. Itália a XX. században meghatározta a világ film- és színházművészetet, valamint irodalmát. Ma haldoklik a színjátszás, olvasás helyett pedig primitív tévéműsorokkal töltik a szabadidőt. A politikát két évtizede egy korrupt, a maffiához kötődő, kínos botrányokba keveredő, kiöregedett dzsigoló határozza meg, akit az olaszok titkon csodálnak. Ráadásul a településükhöz a nemzetnél erősebben kötődő olaszok újabban nacionalista, Európa-ellenes pártoknak szavaznak bizalmat.

Meddig kell visszamenni a félsziget történetében, hogy megértsük a lakóit? A neves angol Itália-szakértő, David Gilmour (1952) szerint a kezdetekig. Kötetében 500 oldalon tudományos alapossággal, közérthető stílusban, gördülékeny nyelvezettel és számos meglepő összefüggésre rávilágítva mutatja be Itália történetét. Kötelező olvasmány Olaszország szerelmeseinek!

Íme, néhány érdekes összefüggés:

Itália fekvése kedvezőtlen!

Cinque terre. Látványnak csodálatos. Stratégiai szempontból hátrányos?!

Meghökkentő állítás, de Gilmour érvei meggyőzők:

• Az Alpok természetes átjárókban gazdagok, ezért nem nyújtanak igazi védelmet. A ma használt 25 hágóból 15-ön már az ókorban is élénk fordalom bonyolódott. Ráadásul a hegyek nem húzódnak a tengerig, így nyugatról és keletről is könnyű betörni.
• A félszigeten végighúzódó Appenninek viszont nehezen átjárhatók. A vasút XIX. század végi megépüléséig a Tirrén-tenger mellőli Rómából az adriai Anconába a hajó volt a leggyorsabb közlekedési eszköz! Az Appenninek áthatolhatatlansága döntő volt a calabriai maffia, a ’Ndrangheta kialakulásában. (Lásd korábbi cikkünket.)
• Itáliát észak-déli irányban nem szeli át folyó, márpedig a vasút kiépüléséig ez volt az áruszállítás leggyorsabb módja (Németország – Rajna, USA – Mississippi).
• A félsziget kevés erdejét már a rómaiak kitermelték. Nem volt miből hajót építeni. Ezért nem lettek az itáliaiak hajós, felfedező nemzet. Kivételt az erdős Isztriát birtokló Velence jelentett.
• A Pó-síkságot, a Nápolyi régiót és Szicíliát kivéve nem különösebben jó a talaj. A félsziget mindig élelmiszer-behozatalra szorult. A világot meghódított „Made in Italy” megjelölésű élelmiszereket ugyan Olaszországban dolgozzák fel, de az alapanyagok jó része külföldről jön. (Erről is lásd korábbi cikkünket.)
• A hosszú partszakasz miatt a félsziget nehezen védhető. Ezért birtokolták Itáliát évszázadokig idegen hatalmak.

Olaszország olaszok nélkül

Itáliának nincs eredet-, ill. honfoglalás-története. Az 1861-es egyesülésig az olasz nép nem is létezett! A félsziget lakói a Közép-Itáliában őshonos etruszkok, valamint arab, főníciai, görög és pun hódítók, albán bevándorlók, Róma bukása után a félsziget északi részén átvonuló sokféle nép és a megszálló franciák, Habsburgok, spanyolok keverékei.   

Róma sikerének titka

A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése

A Római Birodalom sem egy nacionalista képződmény volt. Lakosait a polgárjog tartotta össze, ill. ennek megléte vagy hiánya osztotta őket két csoportra. A polgárság nemzetiségtől függetlenül megszerezhető volt. Sőt, Róma a meghódított területek együttműködő népeinek kollektíven is adott polgárjogot. Kulturális, nyelvi doktrináció helyett békét és prosperitást eredményező gazdasági, politikai kooperáció – a Birodalom sikerének titka.

A városaiban virágzó Itália

Itália 1500 körül

A félsziget legprosperálóbb időszaka a városállamok középkori virágzásának időszaka volt. Demokratikus viszonyok, fejlődő ipar, élénk kereskedelem. A gazdasági prosperitás független polgárságot teremtett, majd a reneszánszban és a humanizmusban kicsúcsosodó szellemi, kulturális fejlődéshez vezetett. Azonban a demokrácia velejáróit, a vitákat megunó polgárok sok helyen egyszemélyes vezetőnek adták a hatalmat (Firenze - Mediciek, Milánó – Sforzák). A stabilitás ugyan átmeneti virágzást hozott, de a domináns család egyre növekvő hatalmi ambíciói háborúskodáshoz, gazdasági hanyatláshoz, elégedetlenséghez, egyre véresebb diktatúrához, lázadásokhoz, végül teljes romláshoz vezettek.

Velence, a példamutató

A velencei Dózse paoltája. Demokratikusan választott vezető volt!

Velence évszázadokig a demokrácia, a békés egymás mellett élés, a vallási és nemzetisági tolerancia útján maradt (Lásd korábbi cikkünket.). A demokrácia szabályai bonyolultak voltak. Előfordult, hogy 71 (!) forduló kellett a dózse megválasztásához. A rendszer mégis működött. Így lehetett Velence Itália leggazdagabb városa alacsony bűnözési rátával, társadalmi harmóniával, puccsok és lázadások nélkül.    

Dél-Itália, ahol megállt az idő

A szicíliai nemsség ha másról nem is, de Palermo építészeti szépségéről gondoskodott.

A „mezzogiorno”-nak is nevezett Dél-Itália évszázadokig spanyol, ill. francia uralom alatt állt, ahol valódi kormányzás helyett rövidlátó rablógazdálkodás folyt. Ebből a helyi nemesség annyira kivette a részét, hogy az Szicília spanyol uralkodóit is megdöbbentette. A földesurak Palermoban szórakoztak, míg hűbéreseik földjeiken robotoltak. Nem csak a rendszer, de a gazdálkodási módszerek sem változtak a XX. századig. A nagyvárosok ugyan szépültek, de polgárság és szellemi fejlődés nem volt, így a települések arculatában az egyház és az uralkodó mindenhatóságát hirdető barokk dominált. Egy déli város csak akkor virágozott fel rövid időre, ha okosabb, felvilágosultabb külföldi uralkodó, ill. helytartó került az élre. Ez általában csak a szerencse műve volt.   

Egy ország nyelv nélkül

Itália tagoltsága miatt nemzeti tudat és egységes nyelv se alakult ki. Pedig az olasz alapja régi: az ókorban beszélt latin. Ezt azonban sosem használták írásban. Az évszázados feldaraboltság okozta kulturális, nyelvi különbségek miatt pedig beszélt változata is eltérően fejlődött. Itália lakói a XIX. században nem értették egymást.

A toszkán nyelvjárás véletlenül lett az irodalmi olasz alapja. Az egyház – szellemi monopóliumát féltve - évszázadokig sikerrel akadályozta az írásbeliség elterjedését. Dante és Boccaccio vették először a bátorságot, hogy a hivatalos helyett a köznapi latin Firenzében beszélt változatán kezdjenek írni. Ez az XIV. században született irodalmi olasz csak az 1950-es években, a tömegmédiák elterjedésével jutott el a népesség nagy részéhez és lett általánosan beszélt nyelv! Korábban, írásban nem tudott terjedni, mert 1861-ben, az egyesülés évében 78% (Dél-Itáliában 90%!) volt az analfabéták aránya. A déli tartományokban még az ’51-es népszámlásás is 30% körüli értékeket mért.

1861: olasz, vagy inkább piemonti egység?

„Akkor se volnánk nemzet, ha az idegen hatalmak kivonulnának.”

„A fontos kérdésekre kellene koncentrálni, nem pedig olyan marhaságokra, mint az olasz egységre!”

- mondta a „risorgimento”-nak is nevezett olasz egység hajnalán annak két, később meghatározó alakja, d’Anzeglio és Cavour. Utóbbi, világnézetileg a legmaradibb, földrajzilag félreeső Piemont miniszterelnöke azonban egyet felismert: ha az olasz egység élére áll, egész Itáliára kiterjesztheti uralkodója, Viktor Emánuel és saját hatalmát.

Az olasz egység négy atyja egy korabeli újság címoldalán: Garibaldi, II. Viktor Emánuel, Cavour és Mazzini.

A fegyveres harcot, ha lehetett, mellőzték. Jobban is tették. A piemonti sereg legendás volt: túlerőben is vesztettek; idő előtt kapituláltak; a hadiflotta parancsnoka előbb a Londoni Világkiállításon bemutatni szánt, majd a királyi párt Szardíniára fuvarozó hajóval is zátonyra futott. A piszkos munkát – a Piemontban szocialista nézetei miatt megvetett - Garibaldira hagyták. Cavourék inkább a nemzetközi porondon intrikáltak. Szövetségeseiket alsójuknál is gyakrabban váltogatták. Katonai és politikai megbízhatatlanság – Piemontra és az egyesült Itáliára is joggal ráégett bélyeg.

A dicstelen egység dicsőséges emlékezete

Nemzet és nyelv nem volt, az egység mégis létrejött. A hosszú megosztottság miatt logikus lett volna a föderális Itália. Piemont azonban az állam- és jogrendszerét az egész félszigetre rákényszerítetve központosított.

„Vajon miért állítanak az olaszok annyi márványból faragott hőst, ha Róma bukása óta egyetlen csatát sem nyertek saját erejükből?”

- tette fel a költői kérdést egy angol történész a XX. század derekán, amely a risorgimento időszakában különösen aktuális lett volna. Piemont a nemzet, a közös múlt, tradíciók és kultúra hiányát agresszív külpolitikával, valamint Cavour-, Viktor Emánuel- és Garibaldi-szobrok sokaságával igyekezett leplezni. Előbbi költséges volt és rendszerint balul sült el. Utóbbi sokszor giccses (Róma, „A haza oltára” – Lásd korábbi cikkünket.) és nevetséges volt:

„1860 május 27-én ebben a házban pihent meg Garibaldi.”

- hirdette volna egy palermói emléktábla. De ez így még a városatyáknak is sovány volt, ezért kiegészítették:

„…hogy kipihenje magát az elnyomás ellen vívott nehéz küzdelemben.”    

Perugia. Nincs olasz város impozáns Garibaldi-szobor nélkül.

A mezzogiorno megint pórul jár

Nápoly, királyi palota. Egy királyság fővárosából a "dél" kítes híű központja lett. 

„Nápolyban ér véget Európa. És milyen csúnya véget…”

- szokta volt mondani Cavour piemonti társaságban. Holott Dél-Itáliát csak Goethe útileírásaiból ismerte. Nápolyt, amely 1500 táján – Párizs után – Európa második legnépesebb városa, majd évszázadokig a Bourbon „Kettős királyság” prosperáló központja volt, különösen érzékenyen érintették a Piemontból ráoktrojált új viszonyok. Délen polgárság, önkormányzati tradíciók és kapitalista gazdaság híján az egyesült Itália hozta szabadkereskedelem gazdasági összeomláshoz, majd teljes leszakadáshoz vezetett. Csoda-e, ha a déliek piemonti megszállásként tekintettek az egységre?      

Pápai Állam: a legelmaradottabb, a legreakciósabb

„A katolikus egyház kibírt 1400 évet reformok nélkül. Pénz nélkül egy hétig se bírná.”

- vélekedik Gilmour, aki szerint a reformációig a spiritualizmus csak akkor játszott szerepet a római katolikus egyház életében, ha a pápa politikai okokból kiközösített valakit.

A félsziget lakóinak talán egyetlen kulturális kapcsolódási pontja a vallás volt. Segíthetett volna emocionális egységet kovácsolni. A Közép-Itáliát 1500 évig uraló Pápai Állam azonban az olasz egység legelszántabb ellensége, és kétségtelenül nagy vesztese volt. Közép-Itália lakói viszont nyertek a risorgimentoval. A Pápai Állam ugyanis a félsziget legrosszabbul vezetett, legelmaradottabb, legkonzervatívabb részének számított, ahol anarchia, kiszámíthatatlanság és bűnözés határozta meg a mindennapokat. Az egyháza olyannyira szabotálta az egységet, hogy amíg nem kellett szocialista győzelemtől tartani, még a választásokon résztvevőket is kiközösítette.

A területi és politikai zsugorodásra soha nem látott hitéleti aktivitás és szélsőségeség volt a válasz. Például dogmává, azaz megkérdőjelezhetetlen igazsággá tették a szeplőtelen fogantatás hitételét (1854), majd nem sokkal később kimondták, hogy a pápák tévedhetetlenek (1870).

Mussolini

Gilmour arányos terjedelemben, lényegre törően mutatja be a fasiszta diktatúra „vent’anni”-nak is nevezett történetét, valamint a „Duce” személyiségét. Ettől mi most eltekintünk, mert a Könyvtacskó Ormos Mária biográfiája kapcsán nemrégiben részletesen foglalkozott a témával.

Mindent megtesznek ellene, mégis virágzik a gazdaság

A szerző szerint az igazi határvonal nem a risorgimento és a fasizmus évei között, hanem 1945-nél húzódik. Az agresszív külpolitika, a drága és sikertelen háborúskodás, a hiányzó nemzeti identitást pótolni hivatott nacionalizmus véget ért. Béke, európai kooperáció és integráció, gazdaság és infrastrukturális fejlesztés következett – az „olasz csoda” de Gasperi nevével fémjelzett évei. A nyugat XIX. századi szegényháza ’68-ra a világ 5. legnagyobb gazdasága, elmaradott agrárországból kreatív, ipari ország lett. A félsziget lakói a demokratikus Itáliától és az Európai Közösségtől kapták meg azt, amit a risorgimentotól, majd Mussolinitől reméltek.

De Gasperi (1881-1954), az olasz csoda héltatlanul keveset emlegetett atyja. 

Andreotti (1919-2013). 33 kormány tagja, hétszeres miniszterelnök! Neve egybeforr a korrupcióval, valamint a politika és a maffia összefonódásával. 

Mindezt annak ellenére, hogy de Gasperi kormányzása után a korrupció, a választásokat mindig megnyerő kereszténydemokraták belső hatalmi harcai (Lásd Andreotti karrierje és korábbi írásunk), szélsőjobb, és -baloldali terror, bomlasztás, vaalmint a maffia határozták meg a politikai életet (Lásd korábbi írásunk). Az olaszok azonban hittek önmagukban és Európában. A politikával mit sem törődve gazdag országot építettek. 

Az olasz értelmiségi kommunista!

’45-től a ’80-as évekig a jelentős támogatottságú, de a katolikus Itáliában politikailag mindig kisebbségben maradó kommunisták határozták meg a szellemi és kulturális életet. A párt az eurókommunizmust, tehát a demokratikus szocializmust hirdette (Lásd korábbi írásunkat). A kultúra nagyjai ennek követői voltak.

Gilmour két érdekes összefüggésre világít rá:  

• A kommunisták sikerrel építették fel a partizánok mítoszát. Az olaszok a „Fratelli d’Italia” (himnusz) helyett szívsebben énekelték a „Bella ciao”-t (partizán induló). Pedig a fasiszta „Saló-i Köztársaság” oldalán az utolsó pillanatban sem harcoltak kevesebben, mint a partizánok soraiban.

• A kommunista írók közül sokan, így Malaparte, Moravia és Vittorini a háború előtt még Mussolinit éltették. Hogy aztán később könyörtelenül megpróbáljanak mindenkit kiszorítani a kulturális életből (például Barzinit és Lampedusát), csak, mert nem voltak kommunisták.

Lejtmenetben

Berlusconi,Il cavaliere (A lovag), ahogy Itáliában nevezik.

A ’80-as évekre mindent eluralt korrupció és a maffia. Ez a pártrendszer összeomlásához, majd a morált nem ismerő, jó üzleti érzékkel megáldott gátlástalan populista, Berlusconi felemelkedéséhez vezetett. Itália máig tartó, politikai, gazdasági és morális lejtmenetének kezdete.

Amit Berlusconi tudott: a média a hatalom kulcsa. Amire pedig ráérzett: hiába szidja az értelmiség, az átlag olasz csodálja, példaképnek tekinti. Igaz, csak titokban, mert - Gilmour szerint - az olaszok szívesen játsszák meg magukat. Az angolok is - teszi hozzá. Csak náluk jobb az eredmény: előbbiek nyitottnak és lazának láttatják magukat, pedig konzervatívak, míg utóbbiak vaskalaposnak tűnnek, pedig nyitottak és toleránsak.

A szerző pesszimistán tekint a jövőbe:

„A legsikeresebb a városállamok Itáliája volt. Kár, hogy ez a nagyszerű múlt sosem állt össze egy egésszé. […] Ma is a város és a család a legfontosabb társadalmi egység, amelyek nélkül a modern Olaszország már sokszor összeomlott volna.”   

Beppe Grillo. Komikusból lett kétes hírű néptribun. Az általa alapított párt, igaz már nem az ő vezetésével az idén választásokat nyert. 

A ’11-ben megjelent kötet konklúziója, miszerint „a nacionalizmus mindig romlást hozott Itáliára” ’18-ból nézve még lehangolóbb. Pedig évtizedeken keresztül tudták ezt a kontinens talán legkevésbé nacionalista és leginkább európapárti társadalmában élő olaszok is. Csak remélhetjük, hogy az „olasz csodára” gondolva ismét emlékezetükbe idézik.

Eredeti: David Gilmour - The Pursuit of Italy (2011). Én németül olvastam: Auf der Suche nach Italien (2014).

Petrus Szabolcs