Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sohasem című munkája érdekes szerkezetű regény. Egyszerre egy hatalmas építőjáték, amelyben csak a legvégén, a legutolsó utolsó kocka felhelyezésekor láthatjuk egészében és érthetjük meg az építményt, amivel oldalak százain dolgoztunk az idén Libri közönségdíjat nyert szerzővel együtt.
Egy rövid és tragikus végű történettel kezdünk, mely elsőre nem mutat semmi kapcsolatot a folytatással: mintha csak egy novelláskötetet olvasnánk. Utána ismerhetjük meg tulajdonképpeni főhősünket, Bálintot, húszas évei közepén járva a 2010-es évek elejének Magyarországán. A szétcsúszóban és szakítófélben lévő, hipszter online újságíró hirtelen ötlettől vezérelve elutazik gyerekkora vidéki helyszínére, Hajdúvágásra. A fiktív nevűvé tett kisváros, mint az általánosan lehúzó és nyomasztó, de valahogy mégis otthonos magyar vidéki hangulat megtesítője gyakori elem, gondoljunk csak Kiss Ottó A másik országára, vagy – egy régebbi és más stílusú példát véve – az Egymás szemébenre Szilvási Lajostól, és nem megfeledkezve Grecsó Krisztiánról, aki sokszor nem nevezi meg történetei vidéki helyszíneit (róluk már mind szóltunk a Könyvtacskón.) Valójában persze Krusovszky szülővárosáról, a Debrecen közeli Hajdúnánásról van szó, ahová Reflex portálnak dolgozó főhős egy általános iskolai osztálytársa esküvőjén vesz részt, és rég nem látott barátja, Tuba szállásolja el. A rég nem látás persze nem véletlen: egy korábbi osztálytalálkozón részeg tettlegességbe fajult konfliktusuk, Bálint szerint azért, mert ráhajtott a Tuba által is kiszemelt volt osztálytásnőjükre. Noha Tuba szívesen kibeszélné a régi seb valódi hátterét, főhősünk esetlen módján keni el a helyzetet – ahogy teszi ezt minden más emberi kapcsolatában – helyreállítva ugyan a haverságot, ám valami mégis elvész.
Másrészt matrojska baba is az Akik nem leszünk sohasem: regény a regényben. Megismerhetjük a hajdúvágási tüdőszanatórium életfogytig vastüdőre itélt betegeinek életét a nyolcvanas években. Egyikük, köszönetően ápolója részvétének és támogatásának, kazettára mondja életének tragikusan rövid aktív szakaszát. Noha a főorvos minden eszközzel tiltja, a magatehetetlen idős beteg csak így teheti le végleg terhét és szabadulhat meg lelkiismeret-furdalásától egy ’56-os antiszemita pogromban való részvétele miatt. Harminc évre rá a szanatórium már az enyészeté: csak néhány részeg fiatal tér be néha éjszaka, törni-zúzni, feszültséget levezetni. Bálint, egy kocsmatúra során csatlakozva a csapathoz, egy kazettára lel…
Vastüdő
A kép forrása: https://www.woodlibrarymuseum.org/museum/item/918/iron-lung
Már a szó is ilyesztő, először kisgyerek koromban hallottam róla, és persze el sem tudtam képzelni, miért kell embereknek az egész életüket ebben a tengeralattjáróhoz hasonlító acélhengerben eltölteniük... A XX. század első felében kifejlesztett eszköz célja a légzésbénult betegek életben tartása volt, ezt sikeresen teljesítette, sokak esetében hosszú évtizedekig. Amennyiben az ötvenes években Magyarországon is végigsöpört a járványos gyermekbénulás (polio) a tüdőt is érintette, ezt a szerkezetet alkalmazták: a betegség súlyosságától függően ez jelenthetett néhány hétig, hónapig vastüdőben való tartózkodást, hogy aztán fokozatosan újra tanulhassák a légzést, és esetleg csak meghatározott ideig (pl. alváshoz) kelljen a gépben feküdniük. A betegek egy kisebbik része azonban kevésbé volt szerencsés: a permanens bénulás eredményeként egész életüket ebben az eszközben kellett eltölteniük. Az '50-es években kifejlesztett polio elleni vakcina (Sabin-csepp) drasztikusan lecsökkentette a polio előfordulását, így a későbbiekben a vastüdőkre is kevésbé volt szükség, azóta pedig a jóval korszerűbb, nagyobb szabadságot biztosító lélegeztetőgépek is elterjedté váltak. Mindazonáltal még ma is élnek gyermekbénulás-áldozatok vastüdőben: a Gizmodo.com portál tavaly három túlélőt látogatott meg közülük az Egyesült Államokban, Egyikük, egy akkor 70 éves férfi, aki ötéves korában bénult meg a polio miatt, a száját tudja csak használni, és egy-egy órára hagyhatja csak el, segítséggel a vastüdőt. Mindez nem hátráltatta abban, hogy ügyvédi címet szerezzen és praktizáljon. A már muzeális korú gépek karbantartása, pótalkatrész-ellátása egyre nagyobb gondolt jelent. Magyarországon 2005-ben vonták ki a használatból az utolsó ilyen berendezést.
Később már lélekben is felnőtt, felelősségteljes emberként találkozhatunk Bálinttal. A dohányzásról futásra váltó, új párra és hazára talált srác előtt kezdenek felderengeni a múlt meg nem értett darabjai. Okok és utólag mindent más fényben megvilágító magyarázatok, amiket láthattunk volna jönni, csak éppen nem akartuk felismerni a jeleket. Krusovszky mesterien sejtet és csepegteti az információkat, se túl sokat, se túl keveset: pont eleget ahhoz, hogy zárásként összeálljon a kép.
Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF.
