Napbarnított, sármos, divatos hősszerelmes – sok hölgy ilyennek képzeli az olasz férfit és irigyli az itáliai nőket. Pedig hölgynek lenni nem leányálom az olasz félszigeten. Erről Elsa Morante, Natalia Ginzburg, Dacia Maraini és Margaret Mazzantini köteteiből is képet alkothatunk. Ők a XX. század és napjaink legjelentősebb olasz írónői.   

Középkori viszonyok az újkor hajnalán

Évszázadokig a katolikus-konzervatív család határozta meg az itáliai nők sorsát. Német kifejezéssel a „3 K” jegyében éltek: Kinder, Küche, Kirche – gyerek, konyha, templom.

Ezt a világot tárja elénk Dacia Maraini Marianna ​Ucría hosszú élete (’90) című történelmi regénye. A főszereplő egy fiatal, süketnéma lány egy szicíliai nemesi családban a XVIII. században. Csak apja liberalizmusának köszönheti, hogy megtanulhat írni-olvasni és így a világgal kommunikálni. De a családfő annyira már nem haladó, hogy ne kényszerítse 13 évesen feleségül saját nagybátyjához. Marianna élete pokol az őt testileg és lelkileg is bántalmazó férfi mellett. A férj korai halála után kicsit megnyílik előtte a világ. Megtudja, hogy fogyatékosságának lelki oka van: Nagybátyja és későbbi férje 6 évesen megrontotta.          

(Helikon,‘98, 254 oldal, fordította Székely Éva)

Dacia Maraini (’36) Itália talán legnépszerűbb szerzője. Írásai középpontjában női sorsok állnak.

Japánban cseperedett fel, ahova apja ösztöndíjának köszönhetően került a család. Ismert baloldali volt, ezért a világháború kitörésekor mindannyiukat internálták.’46-ban tértek vissza Itáliába. A szülőknek Dacia eltartására sem volt pénzük, így nagyszüleinél nőtt fel Szicíliában. Megismerte Dél-Itália feudális, hímsoviniszta viszonyait. Később Rómában tanul, ahol szárnyait bontogató szerzőként hamar tagja lett a baloldali, progresszív irodalmi életnek. Ennek központi alakja, Alberto Moravia 20 évig volt a szeretője. Szakmailag is sokáig a legendás író árnyékában élt.

A fasizmus évei

A múlt század első felében egész Itáliára jellemző volt a családfő mindenhatósága. A gyerek, konyha, templom szentháromsága beleillett Mussolini és a fasiszták világképébe is. 

Erről az idősszakról ad képet a színésznőből lett szerző, Margaret Mazzantini (’61) Cinkkád (’94) című regénye. A Könyvtacskón már bemutattuk az Akváriumot Tóth Krisztától: három generáción keresztül mutat be múlt századi magyar asszonysorsokat. A Cinkkád ennek olasz megfelelője.

Az unoka narrációjából ismerjük meg egy olasz asszony tipikus XX. századi életét. Antenora apja lusta, tehetségtelen ember, magyar dzsentri módjára veri el az évszázadok alatt összegyűjtött családi vagyont. Különösen lányai sorsát pecsételi így meg. Elúszik a hozomány. Pedig egy lány anyagi biztonságának egyetlen záloga a jó házasság. Minden eszköz, intrika megengedett, ha jómódú férjjelölt kerül a láthatárra. A szerelem csak sokadrangú szempont. Antenora csekély hozománya ellenére kifog egy szolid római banktisztviselőt. Elkezdi élni egy olasz háziasszony tipikus életét. Érzéseknek nincs helyük a mindennapokban. A család nem érzelmi, hanem gazdasági, társadalmi egység. A testi szerelem nem élvezet, hanem szükséges rossz. Célja a férj kielégítése és a társadalmi reprodukció. Konzervatívok, katolikusok és a fasiszták közös világképe. Antenora a rendszer híve lesz: Erős állam és vezető, közösség az egyén előtt! Amikor a jelszavak valósággá válnak az asszony elbizonytalanodik. Mindent megpróbál, hogy fia ne kerüljön a világháború vágóhídjára – mindhiába. A fiú is a fasizmus híve, hiszen erre nevelték otthon. Boldogan megy harcba a Ducéért. Pedig világos, hogy a háború elveszett. Élve megússza, így jöhet világra a narrátor. És ezért Antenorának sincs oka, hogy szakítson az eszmével. Élete végéig áradozik a szép időkről, amikor pontosan jártak a vonatok, nem voltak bevándorlók. Hogy utóbbiak nélkül ne lenne, aki bevásárol, takarít neki? – lári-fári.

Mussolini kíváló szónok volt, nem csak Anenorát szédítette meg. 

Mégsem kerülte el a diktátorok tipikus sorsát: az őt évekig éltető tömeg üdvrivalgással fogadta a felkoncolását is. Antenora azonban sok más olasszal együtt halála után is a Duce híve maradt.

A férj jámbor ember. Hazaadja keresetét, nincs káros szenvedélye, nem veri a feleségét – nagy szavak még a hatvanas években is. Antenora mégsem tudja, vagy akarja szeretni. Férje korai halála után, özvegyi nyugdíjából polgári jólétben él. Elkezdi élvezni az életet és szeretni elhunyt urát! De élő gyermekeinek még ekkor sem jut a szeretetből. Nem csoda, hogy agyvérzése után egyiküknek sincs kedve ápolni. Otthonba dugják, ahol csak unokája, történetünk narrátora látogatja egy maga számára is érthetetlen belső kényszertől vezérelve. 

Így telt el Antenora élete. Érdemes volt élnie? – gondolkodik el az olvasó.

(Il catino di zico. Nálunk nem jelent meg. Magyarul is olvasható: Ne mozdulj!,’06, Újjászületés,’12.)

Nincs férfi, jöhet a nő!

A világháború mellékhatása a nők emancipációja lett. A férfiak a fronton voltak, így a gyengébbiknek tartott nemnek kellett helyt állnia a munkahelyeken és a családfői szerepben. Ez nem illett a fasiszta világképbe, de az ország működésée és a hadianyag-utánpótlás prioritást élvezett.

A háború után a fasiszták mentek, a családmodell viszonr maradt, ez volt a közéletet és a mindennapokat meghatározó kereszténydemokraták és az egyház világképe is. A munkahelyeken gyors volt a visszarendeződés. A családban már nem mindig sikerült, mert sok családfő nem, vagy emberi roncsként tért vissza a frontról.

Ebben az időszakban bontogatta írói szárnyait és lett aktív részese a szellem életnek Elsa Morante (1912-85), a legismertebb olasz írónő.     

Rómában, proletár viszonyok között nőtt fel. Ez, zsidó származása és szoros kapcsolata a hangadó kommunista értelmiséggel határozta meg munkásságát. Szoros barátság fűzte a közeg vezéregyéniségeihez, Natalia Ginzburghoz, Pasolinihez és Dacia Marainihez. Utóbbihoz hasonlóan Moravia árnyékában élt. 30 évig volt az író felesége. 

A történelem (’74) című regénye igazi közönségsiker volt. Ida, a fiatal zsidó tanítónő férje besorozása után magára marad a háború zűrzavarában. Egy német katona erőszakából fiú születik. Faji törvények, éhezés, bombázás, bujkálás, majd a keserves újrakezdés a háború után. Megindító történet a múlt század legbrutálisabb időszakából. A regényt narrációja teszi mesterművé. Ida kisfia meséli el a történetet. Furcsa gyerek, senki nem érti a viselkedését. Az autizmust még nem ismeri az orvostudomány…

Megjelenésekor a művészeti köröket uraló baloldali értelmiség valóságos hadjáratot folytatott a kötet ellen. Éppen az volt a vétke, ami a korszak legfontosabb alkotói közé emelte: Világnézetileg elfogulatlanul írt fasisztákról, kollaboránsokról és ellenállókról. Az értékítélet olvasóira bízta.     

(Európa,’12, 796 oldal, fordította: Zsámboki Zoltán)

Harc az egyenjogúságért

A ’68-as mozgalommal a nők is felemelték a hangjukat. A közvéleményformáló baloldali szellemi élet támogatta őket. Utóbbiak voltak, akik rendszeresen szerepeltek a tévében, amely ezekben az években nem csak tömegmédiummá, hanem a legfontosabb információforrássá és igazodási ponttá vált. Az első igazi kapocs a tradícióiban, világszemléletében és eleinte még nyelvében is széttagozott Itáliában.

Hosszú évek harcias kampányával, utcai demonstrációival, legtöbbször népszavazásokon keresztül sikerült elérniük a válás (’74) és az abortusz legalizálását (’81). Lassan a munkaerőpiacra is betörtek a nők.

Maraini és Morante mellett a baloldali szellemi elitben és az egyenjogúsági mozgalomban is vezető szerepet játszott Natalia Ginzburg (1916-91).

Baloldali, antifasiszta családban nőtt fel. Orvos-professzor apja, három fivére és férje is az ellenállás tagja volt. Mindannyijukat bebörtönözték. Ginzburg férje, aki már fiatalon az orosz irodalom neves szakértőjének számított életét vesztette a fasiszták hírhedt római börtönében, a Regina Coeliben.

Már első kötete, a Valamennyi tegnapunk (’52) az irodalmi élet megkerülhetetlen alakjává tette. Autobiográfiai háttérű regény a ’30-as évek Észak-Itáliájából. Egy jómódú család és baráti köre áll a középpontban. Kisebb-nagyobb mértékben mind az ellenállás tagjai. A narrátor, a família legfiatalabb tagja, a 20 év körüli Anna. Vele jutunk el az északi városból a déli faluba, ahol átéli a német megszállást. Ginzburg nem csak az északi urbánus értelmiségi közegről, de a dél paraszti világáról is hiteles képet ad.

A regényben fellelhető minden jegy, amely az írónő munkásságát végigkísérte: nem derülnek ki a vezetéknevek, a pontos helyszínek, homályosak a családi viszonyok és hiányoznak a párbeszédek. Ginzburg megszenvedte a fasizmus éveit, mégis világnézeti semlegességgel ,állásfoglalás nélkül meséli történeteit. Ez teszi naggyá.      

(Magvető,’79, 334 oldal, fordította: Zsámboki Zoltán)

A város és az otthon levélregény. Ginzburg a ’80-as évek értelmiségi középosztályának világát mutatja be. Progresszív közeg, amelyet elért a társadalmi-szexuális forradalom. Az avíttás normákra fittyet hánynak: szabad szerelem, válás, nyíltan meleg élet, karrier. Mégis úgy érzik, nem urai a sorsuknak és rossz döntéseket hoznak. Magányosak, kétségbeesettek. A féltucat szereplő, rokonok s barátok eleinte száraz stílusban, majd egyre őszintébben írnak problémáikról, és brutális szókimondással mondanak véleményt egymás döntéseiről. A levelek végig tömörek, de megértjük a kimondatlant is. Ginzburg talán legszebb regénye.     

(Magvető,’90, 278 oldal fordította: Székely Éva)

A következő bejegyzésből kiderül, hogy tette Berlusconi az egyenjogúsági harc eredményeit semmivé, az olaszt pedig egy hímsoviniszta társadalommá.

Petrus Szabolcs