Egy regény, melyet egy mondattal is be lehet mutatni: intellektuális „Csengetett, Mylord?” a ’80-as évek Angliájából. Egy kötet, amelyet méltán tüntettek ki rangos elismerésekkel, okkal ünnepelt a világsajtó, de amely mindennek ellenére idehaza csak egy szűk körhöz fog eljutni. Alan Hollinghurst főhőse, Nick ugyanis meleg, és ezt az író leplezetlenül elénk is tárja. Ennek ellenére „A szépség vonala” nem egy „melegregény”, hanem egy briliáns szatíra az angol konzervatív felső középosztályról, politikai, és társadalmi elitről, akiket leghatásosabban egy homoszexuális karakterrel lehet kifigurázni; talán most többeknek beugrik Sissy figurája a már emlegetett „Csengetett, Mylord?”-ból.
Az író
Néhány szót a történelmi háttérről: Hőseink életét ’83 és ’87 között követhetjük nyomon, ez a Lady (ti. Margaret Thatcher) „uralkodásának” fénykora; Britanniában tombol a konzervativizmus: az állami gazdaságszabályozást minimalizálják, a közszolgáltatásokat privatizálják, a szociális juttatásokat megvágják, a szakszervezeti tiltakozásokat ignorálják, már-már viktoriánus erkölcsök, jobban mondva prüdéria uralkodik.
A Vaslady fénykorában, a '80-as években
A melegségét nem titkoló, de e téren még tapasztalatlan (ez gyorsan változni fog…), 20 éves Nick ebben az időszakban lesz a konzervatív upper-class egyik mintacsaládjának, Fedden-éknek fogadott tagja. (Nick Oxfordban barátkozik össze Toby Feddenel, majd az iskola befejezése után beköltözik a család londoni villájának egyik vendégszobájába. Ebben van valami Tehetséges Mr. Ripley-s.) A családfő, Gerald Fedden a konzervatív párt oszlopos tagja, képviselő, államtitkár, aki mellesleg titkárnőjét dugja; felesége Rachel fogadásokat szervező háziasszony (a főzést, takarítást persze az alkalmazottak végzik); lányuk Catherine mániás depressziós, aki még jól beállított gyógyszerekkel is szalonképtelen, élete szerelmeit hetente váltogatja; fiuk, a már említett Toby igazi sonny boy. Egyszóval: konzervatív mintacsalád. De nem lógnak ki az osztályuk famíliáinak sorából. Amit máshol palástolni kellene, abból Őfelsége Birodalmában nem csinálnak titkot, az elit által előírt morális szabályok csak másokra vonatkoznak, és ezt az egész társadalom akceptálja, legyintve veszik tudomásul, hogy a jobb körökben furcsák az emberek.
A könyvet és a filmet is ajánlom, de Patricia Highsmith egy másik regényét, a Két idegen a vonatotn is!
A regény jobbára társasági események leírásából áll, ami nem csoda, hiszen az upper class ilyen rendezvényeken tölti mindennapjait; „Büszkeség és balítélet” modernebb kiadásban. Jane Austen korával ellentétben legalább már nem unatkoznak látványosan, a többségnek van valamilyen munkája, amivel elütheti az unalmas délutánokat. Gerald Fedden például politikus, két fogadás között a hazáját szolgálja. Az partik szürreálisak: senkit sem érdekel a másik, a bájcsevegés egyfajta kötelesség, melyben illetlen dolgokat (AIDS, melegek, depresszió, félrelépés) nem szabad kimondani, mégis kiválóan el lehet beszélgetni ezekről is. „Drágám, maga kiváló társalgó!” – Egy mondat, ami csak Angliában hangozhat el, és ez nem ugratás, hanem komoly elismerés.
Essen néhány szó a Ladyről is. Egy konzervatív társadalom legvaskalaposabb, hímsoviniszta pártjában jutott el a csúcsra. Csoda. Nőket rajta kívül a toryknál keresve is alig találni. Az őt körülvevő „ötvenes, felső középosztálybeli, London környéki, kopaszodó férfiak” (Bridget Jones befigyel…) istenként tekintenek rá, kegyeit keresik, de jelenlétében olyan feszültek, mintha – újfent Bridget Jones örökbecsü szavaival élve – „Eatonban karót dugtak volna a seggükbe”. (Lehet, hogy tényleg megtörtént?!) Amikor Gerald Fedden megfeszített munkával eléri, hogy a Ladyt egy fogadásán vendégül láthassa, csak Nicknek van mersze felkérni a Prime Ministert egy táncra. Miután a ház ura minden bátorságát összeszedve lekéri, Nick egy emelettel feljebb megy, és a Fedden házaspár hálószobai fürdőjében a konzervatív párt egyik legnagyobb anyagi támogatójának fiát pakolja seggbe, aki ez alatt egy latinó pincérfiút kényeztet orálisan. Mondanom se kell, hogy az aktus előtt, mint a parti majd’ minden résztvevője felszívták a „szépség vonalát” (gyengébbek kedvéért: kokain), elvégre oldani kell a feszültséget. Baj csak akkor van, ha mindez kiderül…
Imádom!
A könyv végén persze mindenki bukik, ki stílusosabban, ki kevésbé – „mindenkinek az, ami jár”. De nem akarom lelőni a poén(oka)t. Ami azonban köztudott, a Ladyt az őt történetünk idején még szentként magasztaló párttársai fogják megbuktatni. „A szépség vonala” kőkemény társadalomkritika, fergeteges szatíra, bánhatja, aki kihagyja!
Scolar, 2011
487 oldal, 3450 Ft
Alan Hollinghurst – Az uszoda könyvtára
„Kétszer csöngettem, mielőtt a lakáj […] ajtót nyitott. „Várja Önt Őlordsága?” - kérdezte bizalmatlanul. „Igen, William Beckwith vagyok, teára kaptam meghívást.”- A párbeszéd nem a XIX. században, hanem Hollinghurst ’80-as években játszódó regényében hangzik el…
Egy össze nem illő pár, a fiatal William és az idős Lord Nantwich állnak a történet középpontjában. William gondtalanul élvezi a gazdag arisztokrata csemeték életét, otthon van a londoni meleg szubkultúrában. Fitneszklubokba, uszodákba, pornómozikba, bárokba és klubokba jár, csak a következő kaland jár a fejében. Amikor egy nyilvános illemhelyen megmenti a Lord életét, még nem tudja, hogy az öreg hamarosan nekiadja naplói, hogy ezek alapján könyvet írjon életéről. Egy ismertetlen világot tárul fel William előtte, ahol a homoszexualitást, büntetőjogi tiltás okán, csak titokban, konspirációval, kalandok közepette lehetett kiélni, és a börtön rémképe mindvégig ott lebegett a melegek szeme előtt.
„A szépség vonalával” ellentétben most valóban egy meleg regénnyel van dolgunk, de a hely és az idő (London a ’80-as években), valamint a vezérfonal változatlan: az angol társadalom kifigurázása, habár itt fokozottan annak meleg szubkultúrája áll a középpontban. Ez egy olyan közösség (volt?), ahol, a szexuális vonzódás a szerelem szinonimája, és amely minden melegekkel kapcsolatos sztereotípiát megerősít: nem bírnak a farkukkal; hűségre, tartós párkapcsolatra képtelenek; csak a külsőségek számítanak; áskálódnak, intrikálnak; bosszúállóak. Nem egy hízelgő kép…
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
