Márai Sándor életének áttekintése után az író minden bizonnyal legismertebb könyve, egy két részből álló önéletrajzi írás, habár írónk biográfiájának ismeretében szerencsésebb életrajzi mozaikok egyvelegéről beszélni. Nem egy esetben hiányoznak fontos történések, események, valamint bizonyos döntések motivációi balladai homályba vesznek. De mi és miért maradt ki a kötetből?

Az első könyv az 1900 (Márai születése) és 1919 (tanulmányok megkezdése Németországban) közötti időszakot, javarészt a kassai éveket öleli fel. Megtudhatjuk, hogy épült fel a város társadalmi mikrokozmosza, amely a Monarchia, illetve a történelmi Magyarország leképezése is lehetett volna. Az iparosok, kereskedők németek voltak; a humán értelmiség magyarokból állt, akik a közigazgatást is uralták, tanártól az ispánig az állami hivatalokat betöltötték; a tótoknak pedig a piszkos munka és a szegénység jutott. 1914-ben sem sejtette még senki, hogy ennek így nem lehet jó vége. A társadalom egy további megkerülhetetlen csoportját a zsidóság alkotta, akiket, minél különcebbek, ortodoxabbak, szegényebbek voltak, annál jobban elfogadott a magyar többség, ám az asszimilálódottaktól, jómódúaktól tartottak – a megbúvó ellenség a legveszélyesebb. És mert az irigység jellegzetes magyar átok, az antiszemitizmus mételye ugyanúgy fertőzött az értelmiségi szalonokban, mint a munkások között:

„A cselédek a konyhában nem unták meg terjeszteni a „vérvád”-at, s ma nem is tudom, melyik szemlélet a megalázóbb a zsidókra: a cseléd vérvádja, vagy az a másik, amely elismeri, hogy ’vannak közöttük kiváló és becsületes emberek’?”

A Márai családon keresztül részletesebben is megismerkedhetünk a történelmi Magyarország felső középosztályának mindennapjaival: nagy lábon életek, az oktatásra nagy hangsúlyt fektettek, igyekeztek a felvilágosult nyugatot kulturálisan és technikai fejlődésben is követni, még ha nem is értették, miért olvasnak nyugaton Goethe-t, vagy miért jobb a villanyvilágítás, mint a petróleumlámpa. Írónk szabad szellem volt, nehezen viselte az iskolai fegyelmet, a különórákkal betáblázott délutánokat; erre csak utal a könyvben, de életrajzából tudható, többször megszökött, nem egyszer tanácsolták el iskolákból. Ekkortájt, a ködbe vesző középiskolai évek alatt fejeződik be az első könyv.

Kassa, az első könyv helyszíne.

A második könyv in medias res, 1919-ben Lipcsében folytatódik, ahol Márai már egyetemen folytat újságírói tanulmányokat. Ekkor veszi kezdetét az 1928-ig tartó nyugat-európai tartózkodása. Erről részletesebben az „Idegen emberek” kapcsán szólunk. Most inkább a hiányzó évekről és a külföldi tartózkodás magyarázatáról. Írónk csak utal arra, hogy az „ő köreikben” szokásban volt nyugat-európai egyetemeken tanulni. Ez csak részigazság. Márai aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban, a proletárdiktatúra hivatalos sajtóorgánumánál, a „Vörös zászló”-nál dolgozott. Így a bolsevikok bukása után családja ildomosnak látta külföldre menekíteni. Erről persze a harmincas években nem lehetett írni.

Ha már az (ön)cenzúránál tartunk, ki kell térnem arra, hogy amikor a közelmúltban, másodjára olvastam a kötetet, bloggertársam, twentydigitcombination jóvoltából egy rendhagyó kiadás került a kezembe: Egybeszerkesztették az eredeti első, majd a Márai által átfogalmazott második kiadást. Az újraszerkesztés fő oka az volt, hogy Márai egykori házitanítója, Stumpf György, akiből magas rangú katolikus pap lett és akit igen kedvezőtlen színben fest le a regényben, 1935-ben személyiségi jogi pert indított, amit meg is nyert később. Hallatlan érdekes volt látni, mi az, amit 1934/35-ben még elbírt a nyomdafesték, de 1940-ben már nem:

• Voltak nyelvi változtatások. Szemmel láthatóan minden idegen eredetű szót száműzni kellett. Az, hogy például a „dilettáns”-ból „műkedvelő” lett, még elfogadható. De a magyarosítás néhol már a nevetségesség határait súrolja; így lett „borpárlat” a „cognac”-ból.
• Szintén a megmosolyogtató kategóriába tartozik, amikor a „fehér” csokornyakkendő „fekete”, „Emil” pedig „Ottó” lesz.
• Az 1940-es változatból általában sok név hiányzik az 1934/35-öshöz képest, illetve csak kezdőbetűvel szerepel. A hátterében a már említett, vesztes személyiségi jogi per, és a félelem további, hasonló jogi eljárásoktól állnak. Kassa a századfordulón nem volt nagy város. A település több, a kötetben nem a legkedvezőbb színben feltüntetett személyisége magára ismerhetett, és, ami fontosabb a szűkebb környezetükben élők is rájuk. Az érintettek perelhettek volna. A bíróság pedig már a Stumpf György által indított eljárásban sem fogadta el az író védekezését, mi szerint ő nem konkrét személyeket, hanem jellegzetes karaktereket festett meg.
• Márai az első kiadásban - az 1934/35-ös közfelfogáshoz képest - nyíltan írt a szexualitás szabadságáról. Hirdette, hogy a szerelem nem ismer nemeket, mindenkinek szíve joga azzal és úgy élni, ahogy az neki tetszik, tartozzon a kedvese akár az ellentétes nemhez, akár sajátjához. Mit több, írónk gondolatban maga sem zárkózott el a meleg szerelemtől. Berlinben egy alkalommal kis híján a tettek mezejére is lépett. Erről írni, vagy akár csak megemlíteni, hogy egy ismerőse, barátja homoszexuális volt, 1940-ben már nem lehetett. Ugyan így hallgatni kellett arról a homoerotikáról, ami gyermekkori emlékei szerint a klérust átlengte.
• A zsidóság kassai társadalmi helyzetének érdekfeszítő bemutatása szerepel a második kiadásban is. Azonban a homoszexualitáshoz hasonlóan azt, hogy ő maga mit gondolt az antiszemitizmusról, zsidókról, vagy a – sokszor csak mellékesen megemlített - körülményt, hogy egynémely ismerőse, barátja zsidó volt, kivétel nélkül száműzte az 1940-es kiadásból. Ne feledjük, 1938-ben az első, majd egy évre rá már a második úgynevezett zsidótörvény is hatályba lépett!
• Politika-e, ha 1940-ben a (zsidó tulajdonú) bankba hitelért érkező szegény parasztok már nem „sorukra”, hanem „sorsukra” várnak? - döntse el ki-ki maga! Még elgondolkodtatóbb, hogy a századforduló Kassája 1934/35 és 1940 között – legalábbis Márai emlékezetében - „vegyes ajkú, németes műveltségű város”-ból „vegyes ajkú, de mindenkor magyar várossá” válik.

Dr. Fried István irodalomtörténész utószavából kiderül, hogy a változtatásokat nem egy szerkesztő, vagy egy cenzor, hanem maga Márai hajtotta végre - szép példája annak, hogy az öncenzúra még a cenzúránál is veszélyesebb. Hisz magunk ismerjük legjobban saját gondolatainkat, pontosan tudjuk, hogy egy megjegyzéssel, fél mondattal, ami a cenzornak talán fel se tűnne, mire céloztunk; önmagunknál alaposabb gondolatrendőrség nem létezhet. E helyen szükségképpen szólni kell arról, hogy Márai nem lehetett volna sikeres a harmincas években, ha nyíltan szemben áll a rendszerrel. Szerencsére felnőtt fejjel sosem éltem diktatúrában, nem akarok ítélkezni. Azt, hogy mennyi szervilizmus engedhető még meg, mindenkinek a saját lelkiismeretével kell tisztáznia.          

Helikon, 2013, 576 oldal, 3990 Ft.

A következő bejegyzésekben írónk további olyan köteteiről fogok beszámolni, amelyeket az elmúlt években olvastam: „Föld! Föld!”, „Idegen emberek”, „A szegények iskolája”, „Ajándék a végzettől”, „A gyertyák csonkig égnek”, „Európa elrablása”.              

Petrus Szabolcs

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!