Mai értékítélettel két géniusz életét tárja elénk Péterfy Gergely a XVIII. századból, akik azonban kortársaik szemében barbárok voltak. Kazinczy Ferencnek a „nagy magyarok” tipikus sorsa jutott osztályrészül. Ma, mint jelentős irodalmárunkra, anyanyelvünk megújítójára, nemzeti függetlenségünk elszánt harcosára tekintünk rá, akinek biztos helye van nemzetünk nagyjainak panoptikumában. Életében jobb esetben megmosolyogták, rosszabb esetben megvetették honfitársaink: Bolond ez, hogy értelmetlen szavakat hadovál? Goethét, Schillert olvassanak a németek, egy magyar nemes jobban tenné, ha jobbágyai megzabolázásával töltené az idejét! A világirodalmat magyarra fordítani? – Ugyan, kinek?!Aki olyan nem e világi gondolatok jegyében, mint a szabadság, emberi méltóság lázadozik, ahelyett, hogy örülne kiváltságos társadalmi helyzetének, meg is érdemli a tömlöcöt!

A magyar valóság azonban nem tudta eltántorítani Kazinczyt, rendíthetetlenül küzdött azért, hogy hazája is a művelt nyugat részévé váljon, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség szelleme a Lajtától innen is gyökeret verjen. Heroikus, ámde a korabeli magyar valóságban némelykor nevetségesbe fulladó küzdelem tanúi lehetünk: Kazinczy elhatározta például, hogy élete párjával Goethéhez és hitveséhez hasonlóan hosszú sétákat tesznek, mely közben az élet nagy kérdéseiről filozofálnak, egyszersmind példát mutatva más magyar uraknak. Míg azonban a német irodalom nagyja Weimar kövezett utcáin és türingiai gondozott erdeiben róhatta útját, addig hazánk fiának csak a szeles puszta és az év nagyobb részében sártengerré változó szekérutak maradtak. Kazinczy mégis sétált és filozofált, mit sem törődve azzal, hogy neje bécsi szalonban csináltatott kalapját elfújja az orkán, hogy drága cipőik a bokáig érő sárba ragadnak, és, hogy ruháik - a felverődött kilónyi sár miatt – minden út után alapos tisztítása szorulnak. Csodálkozunk-e, hogy gúny tárgyává váltak? Kazinczy tragédiáját az tette teljessé, hogy nyugaton, ahol büszkén hirdette magyarságát, nem mint művelt, a nyugat-európai kultúrában járatos emberre, hanem mint elmaradott kelet-európaira, barbárra tekintettek, aki nem érti az idők szavát, karddal és süvegben járja Bécs utcáit, mintha a középkorból csöppent volna a császárvárosba. Ezek után nem csoda, hogy ez a „nagy magyar” megtörve, elszegényedve fejezte be életét, abban a tudatban, hogy minden erőfeszítése hiábavaló volt.

Kazincy Ferenc. Életében gúny tárgya volt, ma már fényes az emlékezete, hálás az utókor. 

Kazinczy Ferenc társára a szabadkőműves mozgalomban, és egyben bizalmas barátjára, a rendkívüli műveltséggel bíró, nyelvzseni Angelo Solimanra szintén, mint barbárra tekintettek a magukat felvilágosultnak tartó nyugatiak. Angelo Soliman ugyanis szaracén, magyarul fekete volt. Cirkuszi látványosságnak számított a XVIII. századi bécsi szalonokban; egy majomember a fehérek többségét meghaladó intelligenciával! – Ilyen még nem volt, mióta ember az ember! A szerecsen műveltségét persze gazdája, Wenzel von Liechtenstein herceg érdemének tartotta a bécsi publikum, pedagógiai őstehetségnek kell lennie, ha még egy ilyen „majomembert” is ki tudott kupálni – mondogatták. Soliman élete hasonlóan dicstelen véget ér, mint barátjáé, Kazinczy Ferencé. Pontosabban őt holtában gyalázzák meg igazán, kitömik, és a művelt bécsi publikum legnagyobb örömére, viaszfiguráját a Természettudományi Múzeumban állítják ki.

Soliman sorsa mutatja, a másságot a XVIII. századi Bécs sem tolerálta.

Ennek a két nagyon különböző, de mégis hasonló sorú embernek az életéről, és a XVIII. század világáról fest írónk részlet gazdag képet. Nagyszerű ötlet, embert próbáló kutatómunka állhat mögötte, ezért igazán nagy kár, hogy a kivitelezés csak közepes. A Kazinczy és Soliman sorsa közötti hasonlóságot értjük, és narrátorunk a kettejük szoros barátságát is minduntalan hangsúlyozza, arról azonban alig tudunk meg valamit, hogy jött létre, és miben állt ez a barátság.

Még nagyobb probléma a sok sebből vérző narráció. A könyv első fejezetében még az sem világos, ki mesél. De részben még az is kérdés, kiről! Kazinczy Ferencé mellett ugyanis rendszeresen bukkan fel az uralkodó, I. Ferenc neve. Druszák voltak, így zavaró, ha a szövegben mind a ketten csak, mint „Ferenc” szerepelnek. Olvasó legyen a talpán, aki követni tudja, mikor, kiről van szó, különösen az első oldalakon, amikor még arra koncentrálunk, hogy belerázódjunk írónk stílusába, szokjuk a regény hangulatát. Az első kérdésre aztán választ kapunk, kiderül, hogy a főszereplő, Kazinczy Ferenc neje a narrátor. Jó ötlet lenne, ha ez a stílusban is visszatükröződne. Azonban nem érezzük, hogy egy nő mesél, sőt azt sem tudjuk meg egyértelműen, hogyan szerzett férje házasság előtti életéről, gondolatairól, és különösen Angelo Soliman sorsáról, érzéseiről tudomást, akivel ő maga sosem találkozott. Az, hogy ez utóbbiakat Kazinczy mondta el neki, elég gyenge magyarázat.

Kalligram, 2014

447 oldal, 3490 Ft

Lichtenstein Gartenpalais Bécsben. A hercegi család által került Soliman a Habsnurg Birodalom fővárosába.

Petrus Szabolcs

Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!