Előző bejegyzésünkben bemutattuk, mit gondolt az emigráns kubai író, Rainaldo Arenas saját hazájáról. Most pedig jöjjön a beígért képes beszámoló arról, milyen benyomások értek engem a szigetországban, amikor néhány évvel ezelőtt ott jártam.

Ha Kuba, akkor amerikai autók az ötvenes évekből. A kép azonban ennél változatosabb; fellelhető a Szovjetunió történetének szinte valamennyi autócsodája és a legújabb kínai, jobbára nagy európai autógyártók modelljeiről koppintott gyártmányok is. Annak egyébként, hogy sokan ragaszkodnak az öreg amerikai kocsikhoz, nem csak a hiánygazdaság, de a szocialista jog is az okai között van: csak olyan gépkocsi állhat magántulajdonban, amelyik már a forradalom előtt is privát volt! 

Az autókhoz hasonlóan a buszok és a tömegközlekedés is közkedvelt fotómotívuma minden turistának.

Kubában vannak autópályák is! A színvonal persze távol áll az európaitól. Az infrastruktúra általában nagyon rossz állapotban van. A legszürreálisabb az volt, amikor egyszer csak földút lett a sztrádából.

Barna füstöt okádó, omladozó gyárból sok akad Kubában, de a legtöbb üzem már teljesen az enyészeté lett. Ez jól mutatja a szigetország gazdaságának állapotát. Kuba a forradalom előtt a leggazdagabb latin-amerikai országok közé tartozott. Ma már a sor végén kullog; GDP-je a forradalom óta lényegében stagnál.

Kuba a forradalom előtt cukornagyhatalom volt. Sok tucat, a képen láthatóhoz hasonló nagybirtokon termeltek cukornádat. A földeken sokáig rabszolgák dolgoztak, de a munkakörülmények a felszabadításuk után sem javultak sokat; a gazdálkodás a napszámosok kizsákmányolására épült. A forradalom után állami tulajdonba kerültek a cukorföldek, és -gyárak. Az eredmény: A szállodákban magam is meggyőződhettem róla, hogy Kuba, amely korábban a világ legnagyobb cukortermelő országa, ma már cukorimportra szorul.

Zászlókból, politikai plakátokból, jelszavakból, felvonulási terekből nincs hiány - áruból viszont annál nagyobb...

A hírhedt Guantanamo. Ez egyébként egy megye, illetve város Kuba keleti végében. A támaszpont egy öbölben, az azonos nevű várostól 15 kilométerre fekszik. Miként került az amerikaiak birtokába? A kubaiak a XIX. század végén, a spanyolok ellen vívott függetlenségi háborúban jelentős katonai segítséget kaptak tőlük. Ebben az időszakban foglalta el az USA az öblöt a gyarmattartóktól, majd a függetlenség 1889-es kikiáltása után gazdasági és politikai súlyának köszönhetően elérte, hogy a kubai kormány bérbe adja az öblöt. Az USA bérleti jogát az 1903-as kubai alkotmány is garantálta. Az Egyesült Államok a használatért cserébe bérleti díjat fizet, amit azonban a forradalom óta nem vesz át a kubai kormány. Pontosabban az első évben, 1959-ben még átvették, e tény miatt érvelnek az amerikaiak azzal, hogy de facto a kommunista vezetés is elismerte a bérleti szerződést. A támaszpontot nem láttuk, a kb. 2 kilométeres bekötőútra már nem engedtek rá az egyébként barátságos kubai rendőrök. 

Egy átlagos munkanap a szocializmusban. Teljes foglalkoztatottság, kapun belüli munkanélküliség, szocialista munkamorál – a kifejezések nem igényelnek különösebb magyarázatot, a képek önmagukért beszélnek…

Sorbanállás. A szocialista mindennapok elmaradhatatlan része. Minket, külföldieket azonban az állami fagyizóban is sorok kívül szolgáltak ki. Ahogy egy neves német, az NDK-ban szocializálódott író, Eugen Ruge találóan megfogalmazta: „A szocializmus akkor szép, ha nyugati valutád van.”

Havanna, Trinidad, Santiago de Cuba és a többi világörökségi belvárost az UNESCO jelentős anyagi támogatásával példamutatóan felújították. Kuba talán az egyetlen ország a karibi térségben, amelyik számottevő épített örökséggel rendelkezik. A belvárosok architektúrája lélegzetelállító.

A lakóingatlanok többsége, legyenek régiek vagy újabbak, tragikus állapotban vannak. Ezért azonban nem csak a szocialista köztulajdon a felelős. A párás tengeri levegő nagyon kikezdi az épületek szerkezetét, homlokzatát.

A természet és a klíma csodálatos. A képek itt is önmagukért beszélnek.

A kubaiak nyitottak, barátságosak. De nem árt az óvatosság, gyakori a lehúzás. Ezért azonban részben a gazdasági helyzet a felelős; valuta nélkül nem lehet megélni, azt pedig, ha valakinek nincs külföldön rokona, csak a turistáktól lehet szerezni. A fiatalember a fenti képen, megmutatta a bárt, ahol állítólag rendszeresen ivott Hemingway, és rögtön ki is rendelt három mojitot - húsz eurót fizettem a körért. Európában ez normális ár lenne, Kubában viszont egy orvos havi bére ennyi - irtózatos átverés! A pocakos úr egy dohányültetvényen vezetett végig, majd kubai viszonylatban horribilis áron megvetetett velem egy szivart. Nekem azonban nehézségeim voltak, így megmutatta, hogy kell helyesen szívni. A nagy szemléltetésben azonban végül a szájában maradt a szivar, és maga szívta el az egészet.

A kubai fiatalok optikailag jobb benyomást tettek rám, mint európai társaik. Napokig tartott, amíg ennek oka tudatosodott bennem: nincsenek elhízva! Nevetségesen hangozhat egy blogírótól, de bizony megvan az előnye, ha a számítógép, az internet, a tévé csak korlátozottan áll rendelkezésre – a legfontosabb szabadidős program a mozgás, a sport.

A magyar nagykövetség Havanna villanegyedében. Az ismert tévés, Horvát János évekig tanult Kubában, majd 2007-től a nagyköveti posztot is betöltötte. Élményeiről szóló, „Kubai retro” című könyvét melegen ajánlom. Szereti Kubát és a kubaiakat, ez a kötet minden során érződik, ennek ellenére meglehetősen hiteles, objektív képet fest az országról.

Az útnak irodalmi vonatkozása is volt. Santiago de Cubaban abban a hotelben szálltunk meg, amelyben Graham Green „Havannai emberünk” című regényének néhány jelenete is játszódik.

És végül jöjjön a Santiago de Cuba – Havanna repülőút története, amit, amíg élek, nem felejtek el. Történt ugyanis, hogy indulás előtt egy nappal felhívtak a légitársaságtól, és közölték, hogy a gép 17:55 helyett 19:55-kor indul. Ez ám az ügyfélbarát kiszolgálás! Másfél órával az indulás előtt – egy olyan Moszkviccsal, amelyben a sebességváltó helyén egy vasrúd, a műszerfalon pedig műszerek helyett csak kusza kábelkötegek voltak – megérkeztünk a reptérre. A kijelzőn ekkor már 21:55, majd mire a tranzitba értünk, 23:55 szerepelt az indulás időpontjaként. Nem csoda, hogy némileg romlott a véleményem a kubai nemzeti légitársaságról, a Cubana-ról. Teltek-múltak az órák, kicsi váróterem, sok harsány, kubai utas, bömbölő tévé. A bár ugyan nyitva volt, de mivel nem volt mit eladni, étlen-szomjan várakoztunk. Majd váratlanul bejelentették, hogy mindenki kap egy ingyen szendvicset, és üdítőt. Az utasok megrohamozták a bárpultot. Már csak nem fogok egy csoffadt szendvicsért (toastkenyér-sonka-sajt: minden állami vendéglátóipari egységben pont ugyanaz volt a „választék”) verekedni, úgyis jut mindenkinek – gondoltam tévesen. Elvtársak, az étel elfogyott! – kiáltotta el magát néhány perc múlva a pultos. Eljött a 23:55 is, a kijelzőt már nem is frissítették. Mígnem hajnali két óra magasságában új utasok jelentek meg a váróban, öltönyös, az átlagnál nagyságrendekkel jobban szituált elvtársak formájában. Valami készül! Nem tévedtem, kevesebb mint fél óra múlva leszállt a Havannából érkező gép, majd húsz perccel később (A Cubana-tól még a Ryanair is tanulhatna!) már a levegőben is voltunk a kubai főváros irányba, ahová így hajnali négy körül, hat óra késéssel érkeztünk meg.

Petrus Szabolcs