Önéletrajzi ihletésű, de nem egy az egyben írónk életét feldolgozó regény. In medias res a lövészárokba csöppenünk; a kötet főhőse, egy közkatona narrációjában szembesülünk egy háború borzalmaival. Pontosan hol, mikor játszódnak a történet? Valahol a nyugati fronton az első világháború alatt. Ennél többet nem tudunk meg. Nem is fontos, lehetnénk a világtörténelem bármely háborújában. Csak a végpont világos: a várva-várt kapituláció.
Erich Maria Remarque (1898-1970)
Narrátorunk átkalauzol mindet egy frontkatona életének minden fontos állomásán: kiképzés, lövészárok, frontharc, őrség, csaták közötti zsibbasztó várakozás, eltávozás, család és barátok viszontlátása, hadikórház. Tudatosan felépített regényében a cél világos: lásson bele az olvasó a háború minden szegletébe! A történet mégsem erőltetett, könnyedén siklik. Ilyet csak a világirodalom halhatatlanjai tudnak.
Főhősünknek, ha másképp is, de minden élethelyzet nehéz. Hogy a frontharc miért, nem szorul magyarázatra. De meglepőbb, hogy a hazalátogatás talán még embertpróbálóbb. A modern tömegkommunikáció, a tévé feltalálása, a rádió elterjedése előtti korban vagyunk. Az otthoniak csak propagandisztikus újságriportokból, és néhány rossz minőségű fénykép révén értesülnek a fronton történtekről. Ugyanakkor a történelem első gépesített, modern háborúja zajlik. Kegyetlenebb, véresebb mint, amelyeket a fronton harcolók apái, nagyapái személyesen átéltek. Így ne csodálkozzunk, ha a hátországban a többségnek fogalma sincs, micsoda vágóhíd a front. Minduntalan kitartásra, több hősiességre buzdítanak, kritizálják a katonák teljesítményét – nem tudják, mit beszélnek. Ráadásul főhősünknek mindezt szótlanul kell eltűrnie. Még rosszabb a családban. Beteg, rettegő anyját kell nyugtatnia: A harctér korán sem olyan borzalmas, mint gondolja – hazugság, és ezt mind a ketten tudják.
"Anya, anya! Neked még mindig gyerek vagyok, - miért nem hajthatom öledbe a fejem és sírhatok? Miért kell az erősebbnek lennem? Egyszer én is szeretnék sírni, megvigasztalva lenni. Mert még tényleg majdnem gyerek vagyok, még a szekrényben várnak a rövidnadrágjaim, - még alig múltak el a gyermekéveim. Miért múltak el egyáltalán?"
Emberek, barátok, iskolatársak, bajtársak hullanak százezerszámra, vagy lesznek nyomorékok. A front azonban merev, a helyzet nyugaton változatlan.
A front borzalmai mellett szólni kell a háború értelmetlenségéről, képmutatásáról – Remarque ezt sem mulasztja el. Fiatal katonákat, iskolapadokból kirángatott gyerekeket mészárolnak a fronton.
„Abból, amit az iskolában tanultunk már nem sokra emlékeztünk. Ami még megmaradt azzal sem mentünk semmire. Senki nem tanította meg nekünk az iskolában, hogy kell esőben és viharban cigarettát meggyújtani, hogy lehet nedves fával tüzet rakni, vagy, hogy a bajonettet a legjobb a hasba szúrni, mert úgy nem szorul a bordák közé.”
Akik az egészet kirobbantották, mindenért felelősek, pedig a meleg szobában íróasztalaik mögött üldögélnek, jelentéseket írnak, döntéseket hoznak. A gyárosok, kereskedők nem győzik a frontra szállítani az új fegyvereket, no meg persze pénzzel tömni a zsebüket.
Merénylet Szarajevóben 1914 június 28-án.
Ferenc József íróasztala a bad ischeli császárvillában, ahonnan "népeihez" üzent, bejelentve a hadüzenetet Szerbiának.
Verdun. Az I. világháború legvéresebb csatájának emlékhelye.
Remarque klasszikusa azért olyan emberi és megrendítő felkiáltás a háború ellen, mert távol áll tőle minden propaganda. Őszinte, minden során érződik, hogy saját élményeken alapul. A nácik hatalomra jutásuk után rögvest betiltottak, Remarque pedig indexre került. Defetizmussal vádolták. Joggal, de a „Nyugaton a helyzet változatlan” minden mondata igaz, mindegyike békét követel. Hatása a legjobb propagandánál is erősebb. Nem csoda, hogy a nácik féltek tőle.
„Csak most látom, hogy te is ugyan olyan ember vagy, mint én. Eddig csak a kézigránátodra, a bajonettedre és a fegyveredre gondoltam - most már látom a feleséged, az arcod és a közös tulajdonságainkat is. Bocsáss meg bajtárs! Mindig túl későn eszmélünk fel. Miért nem azt ismételgetik nekünk, hogy ti is olyan szerencsétlen flótások vagytok, mint mi, hogy az anyáitok éppen úgy rettegnek értetek, mint a mieink, hogy ugyanúgy félünk a haláltól, ugyanúgy fogunk elesni, és ugyanúgy fájdalmat érezni – Bocsáss meg bajtárs, hogy lehettél az ellenségem. Ha eldobnánk fegyvereinket, egyenruhánkat, barátok is lehetnénk."
Legutóbb kiadta: CARTAPHILUS , 2008, 225 oldal. Fordította: Ortutay Katalin (Németül olvastam a regényt, az idézetek saját fordításaim.)
A szarajevói híd, ahol a háborúk évszázada elkezdődött.
Petrus Szabolcs
