Mi magyarok, legyen szó hírfogyasztásról, irodalomról vagy történelemről, szeretünk magunkkal foglalkozni. Ráadásul azt gondoljuk, a világ is velünk foglalkozik. Például kedvelt rádióállomásom nemzetközi lapszemle címén a világsajtó Magyarországról írt cikkeit foglalja össze. Az persze homályban marad, hogy a cikk egy futottak még hírportálon, vagy egy egyébként neves sajtótermék ötödik oldalán, fél hasáb terjedelemben jelent meg. Nem csoda, ha a külföldi híreket nem fogyasztó hallgató azt szűri le, hogy az egész világ kis hazánk körül forog.
Néha azonban tényleg előfordul, hogy a középpontba kerülünk. Jelen esetben egy évtizedek óta alapműnek számító szakkönyv szentel nagyobb figyelmet Magyarországnak, persze elsősorban nemzetközi kontextusba kerülése okán. Érdekesek és tanulságosak, ha a messziről jött ember foglalkozik velünk. Kiderülhet, hogy számunkra megkérdőjelezhetetlen igazságok, a kívülállónak nem olyan egyértelműek; amit mi fehérnek hittünk szürkés, ne adj’ Isten, fekete.
A Habsburg Birodalom XIX. századi története a virágzás és bukás kora egyidejűleg. Fontos időszak magyar szempontból, mert a máig feldolgozatlan nemzeti trauma, Trianon előtörténete is e korszakhoz köthető. Világnézettől függetlenül úgy tartjuk, hallatlan igazságtalanság ért minket a Párizs melletti kastélyban. Ezért különösen érdekes, ahogy Taylor új perspektívába helyezi az okokat és okozatokat.
Trianonban tárgyalnak a békefeltételekről. Lehet, hogy mi is hibásak vagyunk abban, hogy így alakult?
Az angol történész szerint a XVII. századtól, tehát amikor a török kiűzésével az egész Magyar Királyság a Habsburg Birodalom része lett, mindent elrontottunk, amit csak lehetett. Taylor hidegzuhanyként ható konkrétummal indít. Történelmünk sokszor megfestett, megénekelt, magasztos pillanatával, az 1741-es pozsonyi országgyűléssel: „a magyar nemesek felajánlották ugyan életüket és vérüket, de adót továbbra sem akartak fizetni.” Írónk szerint ez az attitűd határozta meg Magyarország és a Habsburg Birodalom közötti részint fegyveres, részint retorikai összecsapásokat egészen 1918-ig. A történelmi Magyarország politikailag legfontosabb osztálya, az Országgyűlésben és a megyegyűlésekben ülő félmilliós, egyre inkább dzsentrisedő nemesség konzervatív kiváltságai védelme érdekében bármit megtett. Hol a liberalizmus elkötelezett szószólói, hol bősz nacionalisták voltak. Termelő munkát nem végeztek, ráadásul az egyetlen arisztokratához méltónak tartott gazdasági tevékenység, a földbirtoklás ökonómiai súlyának csökkenésével gazdasági jelentőségüket is egyre inkább elveszítették. Az ipart a németeknek, a kereskedelmet a zsidóknak engedte át, majd a történelmi hibát felismerve, nacionalista, illetve antiszemita lépésekkel próbálták mások javait újraosztani.
Vitam et sanguinem pro rege nostro!
Írónk Kossuthról is leszedi a keresztvizet. Úgy látja, ’48-ban a magyar nemzeti érzelmek felkorbácsolásával hozzájárult a forradalom bukásához. A nacionalizmus melléktermékeként ugyanis nemzeti öntudatra ébresztette a történelmi Magyarország népeit. Olyan szólamokat vágott az arcukba, amelyek a szabadságharc alatt a Habsburg ok oldalára lökték őket, és amelyek még száz évvel később, Trianon előestéjén is fájó sebként égtek. Az sem tudta őket gyógyítani, hogy az agg Kossuth a századfordulón már a Duna menti népek föderációját propagálta – senki nem vette azt komolyan.
Kossuth (1802-1894) fiatalon. A szabadságharc alatt a magyarországi nemzetiségek ellen szónokolt…
… idősen már a Duna menti népek szövetségét propagálta.
Taylor szerint mi, magyarok nem tanultunk az osztrákoktól sem. Ők 1867-re felismerték, ha Magyarországot elveszítik, vagy csak katonai, gazdaság, politikai energiájukat felemésztő harccal tudják megtartani, nem őrizhetik meg birodalmi státuszukat. Talán még létük is veszélybe kerül. A magyar politikusok nem vették tudomásul, hogy hosszú távon képtelenség fél tucat nemzetiség elnyomásával fenntartani egy országot. Tisza István (1861-1918) és köre a századfordulón még a meglévő nemzetiségi jogokat is csorbította és úgy tartotta:
„Országunk nem magyar nyelvű lakosainak először is meg kell szokniuk, hogy nemzetállamban élnek, nem pedig egy sokféle nép alkotta konglomerátumban.”
Mondta mindezt, amikor a magyarok csak relatív többségben voltak saját országukban.
Magyarország nemzetiségi viszonyai a századfordulón. Nemzetállam abszolút többség nélkül?!
Tisza István (1861-1918) öntötte az olajat a tűzre.
A magyar elit még egyetlen potenciális szövetségesébe, a szerbek és osztrákok helyett a magyarokkal együttműködni akaró Horvátországba is többször belérúgott. Magyarok és horvátok 1868-ban ugyan „kiegyeztek”, de a megállapodás kezdettől fogva kevesebb jogot biztosított a horvátoknak, mint a ’67-es „nagy kiegyezés” a magyaroknak. Ráadásul Magyarország sorozatosan megszegte az egyezményben foglaltakat. Majd a világháború előestéjén, amikor különösen fontos lett volna, hogy legalább egy kisebbséggel rendezett legyen a viszony, pitiáner döntéssel, még a nemzeti nyelvű felszólalás lehetőségégt is elvette a horvát képviselőktől az Országgyűlésben.
A hazai közfelfogás a soha nem látott gazdasági prosperitás, modernizáció és bővülő polgári szabadságjogok ellenére úgy tartja, a Habsburgok ’67 után is elnyomták, kizsákmányolták a magyarokat. Taylor másképp írja le a két „megoszthatatlan és elválaszthatatlan” ország viszonyát. Sorait olvasva leginkább az MSZP-SZDSZ koalíciók jutnak eszembe a szocialisták perspektívájából: a kis, zsaroló párt támogatottságánál jóval többet érvényesít akaratából. Kihasználja, hogy hiába a 46 százalék, a maradék 5 nélkül nincs többség. Hasonlóan fordította a hazai politikai elit az ország és saját hasznára, hogy Magyarország területe, népessége, mezőgazdasága nélkül a Monarchia nem lehetne nagyhatalom. Hogy egyáltalán az volt-e, arra még visszatérek.
Megoszthatatlannak és elválaszthatatlannak hitték. Aztán jött a világháború…
A Kiegyezés utáni „boldog békeidők” Taylor szerint nem csak Budapest városképében élnek velünk, de a jellegzetesen magyarnak hitt bürokrácia, a túlburjánzó (vármegyei) közigazgatás is a dualizmus terméke. A régi magyar vármegyék ugyanis alapvetően bürokráciamentesek voltak. ’67 után, az autonómiáért cserébe nem tettek mást a magyar megyék, mint saját hivatalnokaival működtették a bürokratikus osztrák közigazgatási rendszert. Win-win szituáció a magyar dzsentriknek és az osztrák udvarnak: előbbi biztos állásokhoz jutott, utóbbi elérte, hogy döntéseit a birodalom legtávolabbi pontjain is végrehajtják – a hivatalba járó magyar polgár meg azóta is szív…
Épül az emlékmű a Hősök terén - a millenniumi építkezési láz egyik emblematikus példája.
Magyarország vármegyerendszere.
1918-20 az osztrákok számára legalább akkora trauma, amint nekünk. Közép-Európai nagyhatalomból ipar és mezőgazdaság nélküli kis országgá váltak. Ők azonban – vélhetően a II. világháború utáni hihetetlen gazdasági fejlődésnek köszönhetően – már nem siratják letűnt dicsőségüket. Pedig nem csak a birodalom, hanem egy nép egész identitása veszett oda.
Ausztria és az osztrákok 1918 előtt tulajdonképpen nem léteztek. Taylor szerint
„a Habsburg Birodalom fennállása alatt osztráknak lenni annyit jelentett, mint mentesnek lenni a nemzeti érzülettől, és nem rendelkezni állampolgársággal.”
A birodalom német ajkú, udvarhű rétege volt, akit mai terminológiával osztráknak neveznénk. Ezért vele született nemzetiségétől függetlenül bárki osztrákká lehetett. Jó példa erre a magyar arisztokrácia. Külön magyar udvartartás nem volt, így az uralkodó az előkelőbb magyar urakat Bécsbe hívta és osztrák kozmopolitát csinált belőlük, mint például Andrássy Gyulából. Nemcsak írónk, de a XVIII. századi politikusok számára sem volt más Ausztria, mint egy diplomáciai fogalom, amelyet évtizedeken keresztül a kor legügyesebb diplomatája, Metterich (1773-1859) testesített meg a világ számára. Ez volt az az időszak, amikor a Monarchia annak ellenére virágzott, hogy nem alkotott sem földrajzi, sem gazdasági és finoman szólva etnikai egységet.
A Monarchia nemzetiségi térképe. Soknemzetűségű birodalom, ahol az osztrákok azt gondolták magukról, hogy németek.
Andrássy Gyula (1823-1890) a Monarchia meghatározó politikusa.
Taylor szerint alapvetően két ok vezetett a XIX. században még virágozni látszó Birodalom bukásához:
- A Habsburg uralkodók fantáziátlansága. Amíg de facto Metternich majd Schwarzenberg (1800-1852) irányították a birodalmat, nem tűnt fel, ha a császár szellemileg nem ép. Mint például Ferdinánd, akinek Taylor szerint a „császár vagyok és gombócot akarok” még az értelmesebb megszólalásai közé tartozott. Miután ők eltűntek a porondról, a hatalom Ferenc József (1830-1916) kezébe csöppent. Ő előbb fiatal kora, később szűklátókörűsége miatt volt alkalmas a vezetésre. Példamutató munkabírása sem tudta pótolni hiányzó vezetői képességeit. Írónk szerint kötelességtudó hivatalnok volt. Német kifejezéssel élve „Sitzfleisch”; annyit ült az íróasztalánál, hogy ülepe egészen megcsontosodott. Nem osztrák volt, hanem Habsburg; mindig a dinasztikus elv lebegett a szeme előtt. A napóleoni háborúkhoz és ’48-hoz hasonlóan, a végső krízis, az I. világháború idején is bárkit és bármit elismert volna, hogy cserébe a Habsburgok uralmát is elismerjék. Taylor alapvető hibái közé sorolja, hogy ha elégedetlenséget látott, intézkedéseivel elsősorban a paraszti tömegeknek kedvezett. Ők viszont ostobák voltak megérteni, kitől jön a segítség. Politikai szervezettség híján amúgy sem lehettek az uralkodó támaszai. A politikai légkört meghatározó ipari és intellektuális középréteg liberális érzületeit viszont sértette abszolutisztikus attitűdjével.
- Európa nagyhatalmai a XIX. században még érdekeltek voltak a Monarchia fenntartásában. Nagy-Britannia, Franciaország és az oroszok látták, hogy a Habsburgok nélkül porosz vezetésű nagynémet egység jönne létre. Ezzel az erőtől duzzadó Német Birodalom még nagyobb hatalomra tenne szert; felborulna az európai status quo. Nem csak ők, de a poroszok, tehát a Német Birodalom is érdekelt volt a Monarchia fenntartásában. Egyrészt, mert a tisztán német nemzetiségű birodalmuk helyett nem akart egy soketnikumú katyvaszt. A nemzetiségekkel bajlódjanak csak a Habsburgok! Ráadásul félő volt, hogy az összes Habsburg terület nem lenne bevonható egy német államba. Másrészt tudták, hogy a sokszor éles ellentétektől függetlenül, nyelvi és kulturális hasonlóságuk okán a Habsburgok egy összeurópai konfliktusban végső soron a Német Birodalom oldalán fognak állni. Az I. világháború mindannyiuk számítását igazolta, és egyúttal feleslegessé tette a Monarchiát az európai nagyhatalmak számára. Hamar ki is végezték. Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy hiába a nagy népesség és terület, a Monarchia már a XIX. században sem volt nagyhatalom, hisz nem saját erejéből, hanem csak azért létezhetett, mert ez a valóban potens államoknak érdekében állt.
Metternich a Bécsi Kongresszuson (1814-1815) az európai nagyhatalmak uralkodóinak társaságában. Amíg de facto ő irányította a Habsburg Birodalmat, minden jól ment.
Felix von Schwarzenberg (1800-1852), az 1848 és 1867 közötti időszak meghatározó politikusa.
II. Ferdinánd finoman szólva nem rendelkezett egy birodalom irányításához szükséges szellemi kvalitásokkal.
Ferenc József (1830-1916) 1849 és 1916 között, 67 éven át volt a Habsburg Birodalom első számú hivatalnoka..
Császári íróasztal a nyári rezidencián Bad Ischl-ben. Itt proklamálta Ferenc József a „népeihez” szóló kiáltványban a Monarchia hadba lepését. Sejtette, hogy ezzel megpecsételi a birodalom sorsát?
Taylor nem klasszikus tudományos kötetet írt. Stílusa egy nagytudású, de kissé kapatos ember kocsmai eszmefuttatására emlékeztet. Sok a sarkos megjegyzés, gyakran hiányoznak a bizonyítékok. Ide-oda ugrál, a koncepciót csak ő érti, az olvasó néha elveszti a fonalat. Sorai kellő fenntartással kezelendők. Ezzel együtt érdekes összefüggésekre világít rá, különösen, mert a messziről jött ember szemével mutatja be történelmünket.
Egy különös történész és a magyar szálak
Taylor kereste a nyilvánosságot.
Kötete nem követi a történelmi szakkönyvek száraz stílusát, ahogy A.J.P. Taylor (1906-1990) sem volt szokványos történész. Kommunistaként indult, de a Szovjetunióban tett 1926-os látogatása után kiábrándult az eszméből, és szociáldemokrata lett; hatvan évig volt a brit Munkáspárt elkötelezett tagja. Nem elefántcsonttoronyban ülő tudós volt; gyakran szerepelt rádióban, tévében. Közvetlen stílusával milliók érdeklődését keltette fel történelmi kérdések iránt. Meghökkentő kijelentéseivel gyakran polarizálta szakmáját és a tömegeket. Nem csak elemezte a törtélemet, de közvetlen kapcsolatban ált hazája és Közép-Kelet-Európa politikaformáló személyiségeivel, mások mellett Beneš-sel, Titoval és Károlyi Mihállyal. Utóbbihoz barátság fűzte. A II. világháború után sokat segített Károlyi először angolul megjelent, Hit illúziók nélkül című önéletírása szerkesztésében. Ő írta az előszót is. Szovjetellenessége lehetett az oka, hogy a rendszerváltásig Magyarországon csak e nélkül a bevezető nélkül jelenhetett meg a könyv. Taylor harmadik felesége az emigráns magyar történész Haraszti Éva (1923-2005) volt, aki később a történész hagyatékát gondozta és műveit magyarra fordította.
Neje, hagyatékának kezelője, fordítója.
Kötetünk eredeti, angol változata.
E sorok írója Metternich szülőháza előtt. A Habsburg Birodalom egyik legjelentősebb politikusa a dél-németországi Koblenzben született.
Petrus Szabolcs