Robert Merle – Moncada
Ismét egy Robert Merle regényt szeretnék bemutatni. Csak úgy, mint az „Üvegfal mögött” esetében, ezúttal is egy kevésbé ismert művet választottam ki a világhírű francia írótól. A címben szereplő Moncada egy laktanya Kuba második legnagyobb városában, a sziget keleti végén, Havannától csaknem 900 kilométerre fekvő Santiago de Cuba-ban. Azt hiszem, ebből már sejthető, hogy a kubai forradalom és Fidel Castro állnak a regény középpontjában; egy dokumentarista írásról van szó, mely a „Moncada” laktanya 1953-as sikertelen ostromának történetét tárja az olvasó elé, amit a kubai forradalom kezdeteként tartanak számon. Ez azonban félrevezető lehet, hiszen az ostrom elbukott, Fidel és Raul Castrot elítélték, majd száműzték őket a szigetről. A fegyveres küzdelem, amely 1959-ben Battista rendszerének bukásával végződött valójában csak 1956-ban indult el, amikor Castro, testvérével Raullal, Che Gevarával és másik 79 forradalmárral a „Granma” nevű hajó fedélzetéről Santiago de Cuba közelében partra szállt Kubában, és gerillaharcba kezdett (A hajó egyébként fontos ereklyének számít a szigetországban, a „Forradalom Múzeumában” ma is ki van állítva).
Egykor a Kormányzó palotája, ma a Forradalom Múzeuma. Kívülről...
... és belülről.
A regény Kuba történetének szépirodalmi stílusú bemutatásával kezdődik, amit bár számos helyen egészít ki Merle személyes nézőpontja, mégis alapvetően objektív marad. Ezért dicséret illeti az írót, hisz Merle kommunista lévén szimpatizált a forradalommal, a könyv későbbi szakaszaiban néha már megmosolyogtatóan naiv csodálattal ír Castroról. Ez egyébként a könyv egyik gyengéje, de erről később… A szigetország történetének bemutatásából megérthetjük, hogy a kubaiak többsége a gazdasági nehézségek, megélhetési problémák és annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan egy diktatúráról van szó, miért támogatja még mindig a rendszert, és tiszteli már-már szentként Fidel Castrot (Ez nem egy légből kapott állítás, személyes tapasztalatom is ez volt, amikor 2012-ban a szigeten jártam). Kuba egy rövid, többé-kevésbé demokratikus intermezzótól eltekintve, mindig diktatúra volt, a lakosságot politikailag elnyomták, és a korábbi rendszerek Castro rezsimjével ellentétben nem biztosították a kubaiak számára sem az ingyenes oktatást, egészségügyi ellátást, sem a hozzáférést az alapvető élelmiszerekhez és az elektromos áramhoz. Bár a szigetország lakossága szemmel láthatóan szegény, a létminimumot az állam mindenki számára biztosítja, senki sem éhezik, és ez mind a mai napig nagy dolog latin-Amerikában.
A lakóépületek állapota sok kívánnivaló hagy maga után, de mindekinek van tető a feje fölött; az áram és a víz még az utolsó viskóba is be van kötve.
A toronyba, ahonnan egykor a cukornád ültetvényeken dolgozó rabszolgákat felügyelték ma már túristaatrakció. Az éremnek van azonban egy mások oldala is: Kuba már cukorból is importra szorul!
Az államilag szubvencionált fagyi olcsó, a sor viszont hosszú...
Nem csak a kizsákmányoló bankárok szívhatják a szivart. Igaz, a termés nagy részét be kell szolgáltatni az államnak.
Távolsági busz. A tömegközlekedés sok kívánniavalót hagy maga után. De van, és ez nagy szó Latin-Amerikában.
Hasonlóképpen érdekes, ahogy Merle a Kubát övező egynémely szigetország történetét, és a ’60-as évekbéli jelenét bemutatja, melyből megismerhetjük a brutális diktátorokat, akik - a „kommunizmus elleni harc mind eszközt szentesít”- ideológia jegyében - az Egyesült Államok hathatós támogatásával sanyargatták saját népüket (Trujillo, a dominikai diktátor neve az idősebb korosztály számára talán még Magyarországon is fogalom. Aki nem ismerné, olvassa el a róla szóló Wikipedia szócikket! Csak erős idegzetűeknek!).
A problémák a könyvvel a Moncada ostromának bemutatásakor kezdődnek Merle, mint ahogy már említettem, naiv csodálattal ír Castroról, akivel egyébként a könyv megírása céljából személyes interjút is készített. Ez a rajongás a mai olvasó szemében nem csak megmosolyogtató, de Merle-re nézve kifejezetten kínos is. 1965-ban, Castro hatalomra kerülése után hat évvel, amikor a könyv íródott, már tudható volt, hogy egy elnyomó rendszerről van szó, Kubában sem lett kolbászból a kerítés. Egy olyan jó nevű írótól, mint Merle méltatlan, hogy kvázi ingyen propagandát készített egy diktátornak. A könyv „naturalisztikus” részletességgel, közel 300 (!) oldalon keresztül írja le az ostrom előkészítését, lefolyását, a résztvevők menekülését, majd elfogását. Ilyen aprólékos bemutatás mellett még az egyébként érdekes, fordulatos történet is vonatottá, unalmassá válik.
Jelszavakból nincs hiány...
... autókból annál inkább. Igaz, a jó elvtársaknak jut már az új, kínai modellekből.
Felvonulási tér Havannában. A homlokzatokan a két legnagyobb hős: Fibel és Che Gevara.
Amit az ostrom leírásával kapcsolatban érdekesnek találtam, az a résztvevők alacsony száma volt: a fegyveres küzdelembe csupán néhány tucat lázadó kapcsolódott be. De a harc későbbi szakaszában is csak néhány 100, esetleg 1000 forradalmárról beszélhetünk, mindez egy már akkor is több mint ötmilliós országban. Megdöbbentett, milyen kevesen képesek egy magát stabilnak gondoló, fegyveres erők felett rendelkező rendszer megdöntésére.
A forradalom hőseinek nyughelye Santiago de Cuba temetőjében.
A kötet a bevezető történeti áttekintést leszámítva unalmas, valószínűleg én magam se olvastam volna el, ha nem lennék nagy kedvelője Robert Merle-nek, és nem nyaraltam volna néhány évvel ezelőtt Kubában, nem láttam volna a valóságban a Cuartel Moncada-t.
Az ostrom emlékműve Santiago de Cubaban.
Ehhez azt hiszem nincs mit hozzáfűzni. :)
Santiago de Cuba. A szálloda, ahol Graham Greene "Havannai emberünk" című regényét írta, és ahol részben a történet is játszódik. Ez tényleg jó könyv.
Európa, 2007 (Első magyarországi kiadás: 1967)
480 oldal, 2375 Ft
Tetszett a cikk? Akkor kérünk, oszd meg a Facebookon, hogy minél többen olvassák!
